Kórház

– Most már elengednek, reggel mehetek, azt mondja a főorvos úr. Nem nyugodott, amíg nem találta a bajomat, ez lelkiismeretes, nem szidott, mint az otthoniak, hogy szimulálok. Már a negyedik hét ez itten nekem. Azelőtt hírét sem hallottam ennek a kórháznak. Megadták a címét, hogy itt majd rendbe tudnak hozni. Megpróbálhatjuk, gondoltam. Feljöttem, a Keletiben érdeklődtem egy embertől, nincs ilyen, azt mondja. De aztán a rendőrök magyarázták a könyvükből, hogy itt meg ott szálljak át, egészen megkavartak. Beültem egy taxiba. Elhozott száz forintért. Szóval hetvenöt volt, de százasból csak nem kér vissza az ember! Itt minden vizsgálatot újra kezdtek, mert azok otthon nem adtak velem papírokat. Korábban is, amikor először jött rám a rosszullét, egy hét után kiírtak. Hogy semmi bajom, menjek dolgozni. Jól van, nekem is úgy jó, ha kereshetek. Kocsis voltam a téeszben, de utóbb teherautóra tettek. Rakodónak. Megvolt az öt-hatezer havonta. Betakarításkor még a nyolcezer is. Zsákoltam, meg minden. Csak bírjam! – ez volt a kérdés, hogy bírom-e? Mert fogytam. Lefogytam, szédültem is, mindig megtántorodtam, de oda se neki, ha ők azt mondták, semmi bajom, hát semmi bajom. Egyszer így délben, még ősszel, na, hogy gyerünk enni. Pedig nem volt étvágyam, csak nyammogtam, gyűrtem magamba a kosztot. De kellett az erő. Jaffát ittam. Azt ittam. Azt mindig ittam, abból megittam egy nap, amennyit csak bírtam. Cementeszsákokat rakodtunk egész délelőtt. Hát lehetett volna étvágyam, ha lett volna! De nem volt. Szégyelltem már, hogy milyen nyúzott vagyok. Na, szól a sofőr, hogy tovább. Indulok az autóhoz, egyszer csak puff! mint a colstock. Ott az udvaron. Úgy szedtek fel. Azt mondja az agronómus, mi van, hazavigyem a dzsippel? Ne vigyen haza, mit kezdjek otthon, nem szimulálok vagy tudom is én! Vigyen a rendelőbe. Ott aztán nézegettek, faggattak, hogy mi bajom? Honnan tudjam?! Csak gyengülök meg gyengülök. Beutaltak a járási kórházba, ott sem lelték a bajomat. Megint kiírtak, hogy enni kell, inni kell, erősödni kell, mehetek. Hiszen jó, jó, de már leadtam húsz kilót, az mivel magyarázható? Nézzék, most is hatvanöt vagyok, remeg kezem-lábam. Kilencven is voltam én, meg több is! Csak úgy lehet dolgozni! Na, akkor, hogy jöjjek ide. De nem kaptam papírokat csak úgy… ha jónak látom. Hogyne látnám jónak, még csak ötvenéves vagyok, még nem lehet, hogy na, vége, jóccakát… Itt ki is jött az eredmény. Tudnak ezek itten. Tébécé. Szóval azt érezhettem, hogy tébécés a vezeték, itt a vese alatt. Itt van a baj. Most elengednek, gyógyszereket kapok, majd vissza kell jönni. Reggel kimegyek ide az útra, várok egy buszt. Jön erre, de hánykor, azt nem tudom. Nem baj, elálldogálok, jó idő van, csak mehessek…

Ül az ágya szélén az ablaknál, nézi a hegyeket meg a pavilon körüli fákat. Gyönyörűek, finom grafitrajzok, állnak a szürkévé enyészett avarban, lombtalanul; mozdulatlan ágaik körül madárrajok keringnek a vak fényű égen. – Megkérhetem? – szól alvástól rekedtes hangján G. bácsi a szemközti ágyról. – Töltene nekem egy spriccert? – Az ablakban áll literes üvegben a termelői bor meg a szóda. – Hányadik ez már ma, te, G.? – kérdi átellenből, a karjába vezetett infúziós csővel, katéterrel és drénnel ágyhozkötötten, a hátán mozdulatlanul fekvő N.

– Az orvosok mondták, hogy inni kell – védekezik G. – Teát! Teát kell inni, nem azt mondták? – Folyadékot! – zárja le a vitát, mohón kortyolgatva G. Nagy nyögésekkel visszafekszik, pedig a műtét után mozogni kellene. – Minek? – csak ennyit kérdez mindig, s a választ sem várva, lehunyja a szemét. – Minek?! – háborog N., és szidja G.-t. – Nem szabad feladni! Az a dolgunk, hogy türelmesen és emelt fővel tűrjünk. Tessék felkelni és mozogni! A doktor megmondta, újra kell tanulni mindent. Ha vége ma az infundálásnak, kérem, kimegyek sétálni a folyosóra, pedig én is fáradt vagyok. De sétálok, és számolom a kőlapokat… – Nyolcvanéves, szikár, eleven szellemű; még aktív: fiatal közgazdászokat vezet be a szakmába.

– G., hallod? Vagy alszol? Már megint alszik! Hetvenhat éves és ilyen passzív!…

Csend. Csepeg az üvegből a műanyag csőbe a folyadék.

– Már várják otthon, ugye? – kérdi N. a hazakészülőt.

– Engem? Senki. Pedig hat gyerekem van. Egy katona, kettő férjnél, a kisebbek az anyjuknál. Az asszony összeállt egy pásztorral. Pár éve biztatott, hogy menjek Pestre dolgozni. Elég marha voltam, munkásszálláson laktam, gürcöltem. Egyszer csak írt a bátyám, ha nem akarom, hogy kitúrjanak a lakásból, azonnal menjek. Huszonnégy órán belül repült az asszony. De vitte a gyerekeket is. Azóta magam lakom, főzök, mosok. Vasárnaponként eljönnek hozzám a kicsik. „Apu, mit főztél? Van jaffád?” Van, persze van. Etetem, itatom őket, hiszen az enyéim, nem? Jaffa mindig van. Kóla az nincs, de jaffa van. Azt nagyon szeretik… – Ül, nézi a fákat. – Hát, nem tudom, hogyan lesz, de innen most elenged a főorvos úr…