Külső körzetFöldszintes házak, földes út. Skoda himbálódzik a hepehupákon, akkorák a gödrök ebben az idei szárazságban, hagy a kocsiban ülő orvos majd’ a nyakát szegi egy-egy döccenőnél. Alacsony, több lakásos, málló vakolatú ház kapujából, kifakult, agyonmosott, kék munkaruhában dideregve, vállára terített bárányirhában egy idős férfi figyeli az utcát; a doktor dudál, a férfi integet, a Skoda a ház elé kanyarodik. – Na, mi van? Komoly? – száll ki táskájával az orvos. – Hát lehet azt nála tudni, doktor úr? Csak sápítozott, ájuldozott, annyit mondott: hívjátok! Hát ezért üzentünk… Beérnek az udvarra; a sufnik előtt három kisgyerek hancúrozik, rozsdás babakocsit tologatnak visítozva; konyhaajtó nyílik, felső ablakán gőz gomolyog a csípős novemberi délelőttbe; kövér fiatalasszony kiált ki a gyerekekre: „Te! Fel ne borítsátok nekem a kis Noémit!”… A kerítésnél az orgonabokrok már csupaszok, fagyott levelek hevernek a földön. A doktor a leghátsó ajtón zörget. – Nincs az bezárva – mondja a bekecses. – Nem szokott bezárkózni, azt várja, hogy bemenjünk hozzá, de ki ér rá? Én is, ugye, még fusizgatok inkább így, nyugdíjasan… Tessék belökni, talán megszorult… Na, ugye! Zörren, reccsen az ajtó, karistolja a konyha kövét. A lakás mélyéről a zajra jajveszékelés támad: – Rám törték! Rám törték az ajtót! Segítség! Rám törték!… – Mi vagyunk azok, Rácz néni, ne sipákoljon! A doktor úr meg én, Vitus! – Nem hiszem el! Maradjanak ott, ne mozduljon senki! – De drága Rácz néni! Én vagyok az, a Sümegi doktor! A félhomályból csoszogás, bizalmatlan dünnyögés; kontyos öregasszony bukkan elő a szekrények közül. – Ó! Doktor úr! Csakhogy! Csakhogy, csakhogy!… – Hirtelen éles hangon: – Maga menjen ki, Vitus bácsi! – Jó, jó, megyek, semmi baj! – Vitus kifelé menet int a doktornak, hogy lám, ilyen ez! – Na, nézzük meg! De húzza el a függönyt, mert így semmit sem látok! Mi a panasza, mamikám? Szédül? – Nem, nem! – Azt mondják, ájuldozott. Lássuk a vérnyomását legelőször… – A doktor, dobozokat, bögréket félretolva kipakol az ovális asztalkára. – Mutassa a karját! Rácz néni óvatosan körülnéz, felágaskodik a doktor mellett, selypeg: – Lehet, hogy megint a múltkori alakok!… – Kicsodák? Ja?! – Az orvos sóhajt; érti már, nagyon is érti már, hogy miért hívatták. Visszaejti a tokba a vérnyomásmérőt. – Hadd halljam! Megint mi tűnt el? – A bukszám! – Rácz néni összehúzott szemmel figyel, mit mond erre az orvos. – De, komolyan!… – Jó, jó, elhiszem. De az nem biztos, ugye, hogy elvitték? Na? Mamikám! Ki vitte volna el? – Hogy ki?! Akárki elvihette, annyian voltak!… annyi ember jön-megy itten! Ez a ház… az az udvar… tessék elképzelni! Ahhoz a kövér fiatalasszonyhoz két sofőr is jár, az ura meg majdnem mindig éjszakás!… Meg azok a bőrnadrágos gyerekek… a szeges mellényekben… tudja, azok a színes hajúak… fülbevalóval! A fiúk! Fülbevalóval! Hát azelőtt csak a kalózok hordtak fülbevalót, nem igaz?… Ezt tessék meghallgatni! Megyek az illemhelyre, oda, hátra, hát ott zenélnek, magnóznak, nem is tudtam bemenni tőlük, már vécére se járhatok nyugodtan, cigarettáznak ott, meg tudja fene… Ez az ajtó is! Hiába szólok a házkezelőségben! Nem is pásszol a keretbe, a szél is befúj… – Árad, árad belőle a panasz. A doktor megértőn bólogat, titkon az óráját lesi, na, még néhány perc, aztán lassan mennie kell, máshol is várják; a Bezerédiben egy ízületissel rendszerint dominópartit kell játszania: az Angyal utcában meg birkapörkölttel szokta megkínálni a Csongrádról felköltözött nagypapa… és hát persze betegek is akadnak, azért komoly betegek is… Köhint. – Azt mondanám, keressük meg itt valahol azt a bukszát! Hátha… – És elindul körbe, otthonosan. Rácz néni utánatipeg. – Magamra hagynak! Az unokám se néz át, az a nagy kajla, csak addig koslatott itt a fiatalúr, amíg az a kövér fiatalasszony etette… A doktor fiókokat húzkod ki, leborított fazekak alá pillant. Egy cukros- meg egy liszteszacskó között megleli a bukszát. Gyorsan visszarejti, kutat még tessék-lássék, hadd siránkozza ki magát Rácz néni. De aztán visszamegy a kredenchez, eljárt az idő, kezdődik a rendelés az SZTK-ban. A bukszát óvatosan leejti a földre, s mintha belebotlott volna. – Rácz néni! Hát itt volt, csak elkerülte a figyelmét!… – Vagy visszalopták! – pislog az öregasszony. – Visszacsenték, amikor megtudták, hogy a doktor úr keresi! Visszacsenték a disznók! – Az lehet, meglehet, mamikám! Amilyen rafináltak! Az a fő, hogy megvan! Na? Megmérjem a vérnyomását? – Hát csak tessék, ha fontosnak látja! Ha ráér a doktor úr, csak mérje, nem bánom… |