Disznótoros vacsoraÖzvegy Láposné ínycsiklandozó illatokra ébredt. Tepertő! Valaki tepertőt süt! Magyarán: zsírt olvaszt, gondolta következőleg, amint jobban beleszagolt a levegőbe. Máskor bosszantotta volna ez a lakásába alattomban bekúszó, nehéz szag. De most szinte az álma folytatása volt; özvegy Láposné hideg, deres, sötét hajnalról álmodott, vöröslő szalmatűzről, a falusi udvar keményre fagyott földjén a bontóteknő körül szorgoskodó szomszédságról-rokonságról, fortyogó üstről, orjalevesről, sült húsokról, toros káposztáról, tepertőről… Olyan élénk volt az álma, hogy egy darabig ébredés után is látta a kucsmás, bekecses férfiakat, a derekukat kendőbe bugyoláló asszonyokat; látta, hogyan hajt fel az ura egy bögre forralt bort; a perzselés szálló pernyéit is látta – és szívét elöntötte a forróság. Behunyta a szemét, befészkelte magát a párnába, de a képek kezdtek szétfoszlani, beleveszni a szoba szürkeségébe. Hideg volt. Hideg és sötét. De már nem lehetett korán, ha valaki nekiállt zsírt olvasztani, valahol a házban. Na, hát erről van szó! Ez a zsírszag álmodtatta vele az egészet! Rosszkedvűen szállt ki az ágyból; kicsoszogott a konyhába, feltett a resóra a nyeles pikszisben valamennyi vizet a kamillának. Minden reggel kamillateát ivott; utána két szelet pirítóst falt, vajjal megkenve, és csak azután jöhetett a kávé. A gyomra miatt. Meg az epéje miatt. Az öregsége miatt. Ráért. Senkire semmi dolga, csak magára. Leült a hokedlire, várta a teavíz forrását. Fázott kicsit, bement a szobába a köntösért; visszaült a hokedlire. Ültében megint eszébe jutott az álma. A régi ház. A régi házuk, ahol laktak, mielőtt feljöttek Pestre. A Hársfa utcába. De milyen régen is volt az! Réges-régen! Ötvenben talán. Vagy még előbb? Amikor az ura hegesztő lett a Ganzban. Ahogy a férje forralt bort iszik ott a hajnali udvaron, abból a fehér zománcú, kék szélű bögréből!… Hogy mire nem emlékszik az ember?! Hirtelen elfogta valami izgalom. A vacsora! A disznótoros vacsora. A friss hurka, kolbász… a tepertő! Ülnek a konyhában az asztal körül, a férje bort tölt a poharakba… Hurka, kolbász, bor! Tepertő! Lecsúszott a hokedliről, elcsavarta a gázt. Hallotta a szíve dobogását. Hát persze! Most is megteheti! Magára kapkodta a ruháit, kivette a bukszáját a szekrény polcáról, bezárta a lakást. A lépcsőház tele volt azzal a nehéz zsírszaggal.
*
– Mennyit? – kérdezte a lány a pult mögött. – Fél kiló töpörtyűt? – Fél kiló tepertőt, igen, aztán a hurkából is jócskán, a májasból meg a véresből… Van erős savanyított? – Erős savanyított micsoda? – Jaj, hát paprika! Friss a kenyér? Kolbász is kell! Sütni való! – Csak ez van. Ez a lángolt. De bevásárol ma, Lápos néni! Mennyi legyen a hurka? Tessék ám sietni, mert sokan várnak!…
*
Így. Cipelte haza a tömött szatyrot. Kirakott mindent a konyhaasztalra, edényeket vett élő, serpenyőt, tepsit, fazekat. Hajában főtt krumplit akart a hurkához. Egészben, meghentergetve a zsírban. A tepertőt is fel kell majd melegíteni. Estére. Estére gondolta a tort. Vacsorára. Valakit meg is hívhatna, az lenne az igazi. Iszogatnák ezt a jó kis zöldszilvánit. Zöldszilvánit vett, az ura is azt szerette valamikor. Nahát! Nekidőlt a kredencnek. Mindent félbehagyott, és nekidőlt a kredencnek. Kit hívhatna meg? Senkit. Nevetni kezdett. Nevetett, nézte az asztalon a holmit, nevetett. Uramisten! Egy kiló kolbász, két kiló májas, két kiló véres! Meg az a nagy halom pörc! Ki fogja ezt elfogyasztani? Hiszen ha csak egy falásnyit is eszik ebből, szedheti be a Lucullint meg a Bilagitot. Még jó, ha nem kap egy kiadós epegörcsöt… Kibontotta a literes üveget. Töltött. Kortyintott. Kortyolgatott. Hirtelen megkívánta a forralt bort. Löttyintett valamennyit egy kis fazékba, felvizezte, a gázra tette. Szórt bele szegfűszeget, fahajat, cukrot. Jó illata lett. Bögrébe töltötte, úgy itta. Kicsit megnyugodott. Kezdte könnyebben érezni magát. Csend volt a házban, délelőtt volt, téli idő. Elálmosodott. Szundikált ültében a hokedlin. De már nem álmodott semmit. |