Hatvan fölött

Hír: Gerontológiai tanácskozást tartottak Bécsben

 

1.

Nagyjából tizenegy óra körül végez a második emelettel. A porszívót meg a többi takarítószerszámot a folyosón hagyja, s bemegy a személyzeti szobába. Glédában állnak itt a friss ágyhuzatok, törülközők; még a motozás neszét is elnyelik. Kibontja az elemózsiás csomagját, teát iszik termoszból. Áll az ablaknál, nézi a hotel előtti terecske forgalmát. A parkoló kocsikat. A lépcsőn lesiető nőket, férfiakat. Ahogy beülnek az autóba. Ahogy hűsítőt rendelnek a napernyős teraszon.

Nem nagy szálloda, de mindig van elég vendég. Szemközt a folyó holtága. A zöld fák. A nyár.

Kettőkor végez. Kettőtől privátoknál várja a munka. Takarít, vasal. Kertgondozást is vállal. Csak a hétvégeken pihen, egyéb napokon este nyolcig, tízig dolgozik. Mostanáig a lányával élt együtt, de a lánya tavaly külföldre ment, s ott is maradt. Mérnöknek taníttatta. Sokat költött rá egészen a legutóbbi időkig, de szívesen tette. Nem haragszik a lányára, csak most egyedül maradt a lakásban. Otthon nem is tesz rendet, csupán vasárnap reggel ágyaz be. Ebédre rántottát készít, vagy felbont egy konzervet. Májusban a beutaltak között volt egy idős férfi. Tata mellől. Egy nyugdíjas bányász. Kétszer beszéltek, a férfi elkérte a címét, hogy majd ír. Nem írt, ellenben a napokban meglátogatta. Kérdezte, feleségül menne-e hozzá? Haladékot kért; most hol arra gondol, hogy igent mond a férfinak, hol arra, hogy minek? Nézi a hotel előtti teraszt, a termoszpohárból megissza a teát, becsukja a hőpalackot, kimegy a folyosóra. A porszívó zaja mindent elnyom. Ilyenkor nincs is semmi baj. De ha este hazamegy…

 

2.

A professzor korán ébred. Megszokta annyi-annyi éven át. Friss, mozgékony. Egyedül él a nagy lakásban. Egyedül készíti el a reggelijét: gyümölcslé, tea, tojás. Egyedül van, de házikabátban ül az asztalhoz; nem illik ingben. És persze a csokornyakkendőt is felkötötte. Reggeli után elrakodik, sötét zakót ölt, indul a klinikára. A régi szobája még mindig a rendelkezésére áll. Délig dolgozik; ír. Az öregség természetrajzáról készít feljegyzéseket; átfutja a német és az angol nyelvű szaklapokat. A kollégákkal együtt költi el ebédjét a klinika étkezdéjében. Aztán siet haza. Várja az esztergagép, a festőecset, a faragókés, a hegesztőpáka. Képet fest, szobrot farag, fémből alakzatokat hajlít. Este könnyű vacsora – aztán bekapcsolja a tévét. Vagy elővesz egy jó könyvet. Olvasószéket eszkábált magának ügyes világítással. A családdal naponta telefon-összeköttetésben áll. Megnyugtatja őket, tanácsokat ad, segítséget nyújt. Lakásában jeles magyar festők képei – legtöbbjük a barátja volt. Régi rendelőjében orvostörténeti ritkaságok: hajdani röntgenkép, mikroszkóp, könyvek…

Vasárnap ebédvendéget fogad. Ilyenkor a legújabb hazai és világproblémákról társalog. Szeret egyedül lenni, mert sok a dolga.

Kilencvenöt éves.

 

3.

Azt mondják, W.-né mostanában már nagyon sovány. Pedig régebben, amikor még kijárt a házából, jó húsban volt. Évekkel ezelőtt a kertjéig vezető gazos utat vasráccsal elzáratta. Magánterület. Ezt íratta ki egy táblára. Csak a postás mehet be a házig. A villanyszámlást sem engedi be; az óra állását egy cédulán a vasrács egyik lándzsájára tűzi, másnap lehet jönni a pénzért. W.-né a dombról távcsővel figyel, ha rokon, ismerős jön, akkor is szólhat a csengő akár ítéletnapig. Nem nyit kaput.

A postás intézi a bevásárlást is. Hetente kétszer hozza a holmit a boltból motoron. Ismeri a házat; W.-né megbízik benne. Éppen ezért nem árulhat el semmit W.-néről. Csak annyit, hogy egyszer az asszony meghallotta, amint a sógora összesúgott az unokaöccsével a háta mögött: – Tudod, mit rakott félre ez a zsugori? Ha lenne fogalmad! – Pedig W.-nének semmije sincs. De mire az kiderülne?! Tíz éve özvegy, azóta fél. A postásnak meghagyta, ha egy szép napon nem nyitna kaput, másszon át a kerítésen, egy lapos kő alatt megtalálja a ház tartalék kulcsát. A postás tudja, melyik az a lapos kő, de nem árulja el. W.-né azt mondta, nyisson rá, mert akkor ő már úgyis… hiszen azt mindenki tudhatja, mire gondolt?

– Csak magától kapok valami jót, másoktól semmit – szokta mondani W.-né a postásnak. Ugyanis sokra tartja, hogy annyi év óta hiánytalanul és pontosan hozza a nyugdíját. Hálából pálinkával kínálja, amit a postás nem fogadhat el, mert motoron jár. W.-né mindannyiszor sajnálja, hogy nem viszonozhatja a jóindulatát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]