A vállalkozóAhogy az idők során így-úgy szabályozták az utat, a járdát is feltöltötték, a sétányra néző ház kőkerítése már csak alig félméternyi bástyafal az utcáról nézve. Terebélyes szilvafa árnyékolja a telek sarkát, a déli verőfénybe belekáprázott szem alig veszi észre a lomb alatt meghúzódó öregasszonyt. Persze, szinte mozdulatlan, ahogy a mélyen maradt kert szegletébe állított létrán kuporog, a terméskő kerítésre könyökölve. A kendőjének, ruhájának mintázatával, de barázdált, nap égette arcával is belevész a környezetbe. Mint ahogy egy veszélyektől óvakodó madár vagy gyík álcázza magát az ágas-bogas lombban vagy a mohás köveken. Csak színfolt a fények és árnyak között. Holott az öregasszonynak most nem ez a célja. Nem, mert a kő fölött nemcsak úgy unalomból leselkedik a hétvégi forgalomtól nyüzsgő kisvárosi utcára. Körötte virágok pompáznak, igaz, kicsi csokrok, árválkodó szálak, mintha véletlenül kerültek volna fel a falra – ha akarom; de ha akarom: vevőt csalogatóan. Amint közeledek e helyhez, az öregasszonynak csak a szemmozgása akasztja meg a figyelmemet. Les, megértem-e, miféle dolog ez az utcára könyöklés, hogy ő most nem privát; les, de nem szólít meg, még a kezét sem mozdítja, csak a fejével meg a tekintetével kísér, s amint elhaladok előtte, némán el is enged. Na, úgy látszik, nem nézett vevőnek. Hát kire számít? Kinek akar itten virágokat eladni? Szombat délben, a belső város szélén, a szilvafa árnyékába bújva? Igaz, néhány méterrel arrább már nagy a jövés-menés. Autók tülekednek egy cseppecske helyért a parkolóban. A söröző – privát üzlet – kerthelyisége zsúfolt. Az ételbárt vezető család sem győzi a kiszolgálást a hársfák alatt. A cukrászmester boltja előtt hosszú, tömött sor – a pompás fagylalt minden fáradságot megér. És a butikokban is mennyi ember! Löködik egymást a gézruhákért a nők, válogatnak a sarukban, a bizsukban, a cserepekben. Mennyi szép bolt, mennyi nekibuzdult vállalkozás! És mekkora forgalom! Szinte mindent el lehet adni, egy parányi fülbevalót éppúgy, mint egy ezerkétszáz forintos egynyári ruhát. Persze nőit. De itt a szilvafa alatt csend van. Mosolygok magamban, megállok. Fülelek, szólít-e az öregasszony. Mekkora benne az üzleti érzék? Nem invitál. Hát igen. Nem vagyok vevő, ezt megsejtette. Éppen ezért meg is lepődik, amikor visszamegyek hozzá. – Eladók ezek a virágok? Csak most lesz eleven. Görnyedtéből felegyenesedik, fél kézzel a létrába kapaszkodik, fél kézzel a portékát kezdi rendezgetni. – Hát… – Felnéz, vizslat. Aztán szinte támadón: – Hiszen csak eladhatom a virágaimat, vagy nem?! Itt szedtem őket a kertemben! Jogom van hozzá, vagy nem?! – Persze, persze – nyugtatom meg sietve. Nézem a szegényes, de ízléses csokrokat, a karcsú, fehér liliomot, a vöröslő rózsát. – Olcsón adom – mondja most már nyugodtabban. – Nézze, milyen szépek. Az én kertemben mindig szép virágok nyíltak. Mindenki tudja ezt itt a környéken, szeretem a virágokat, kérdezzen csak bárkit! A Róza néni kertje! – mindenki megmondhatja… Eddig csak magamnak neveltem őket, meg ha kért valaki, ugye, egy-egy csokorral. Vagy csak elajándékozgattam. De most, hogy fordult a helyzet, megpróbálom így… – Így? Hogyan? – Hát megtehetem, nem? A gyümölcstermést is el lehet adni háznál, senkinek semmi köze hozzá, a magáét mindenki eladhatja… Már megint ijedt, megint gyanakvóan néz rám, megnyugtatom, hogy jól tudja, joga van az árusításhoz. – Tudja, szerettem volna egyszer egy kis boltot. Egy virágkereskedést. Mindig elképzeltem! Nagy kirakat, pálmák, fikuszok, filodendronok… meg az a sok gyönyörű benti virág! Nem is a pénzért, higgye el, nem azért! De mindig az volt a vágyam… Csakhogy nem lehetett… hiszen emlékszik rá, hogyan volt régebben. Igaz, pénzem sem lett volna hozzá, de nem is volt olyan divat, mint most. Jobban tette az ember, ha nem törekedett… Most meg? Lássa, annyi boltot nyitnak! Gondoltam, én se maradjak le! Persze, egyelőre csak így… Kiülök ide a létra tetejére a kertem sarkában, aztán aki megáll itten, hát megáll… Közelebb int, körülnéz, bizalmas: – Nem akarok nagy feltűnést. Most még! Most még csak szép csöndesen. Aztán majd meglátom, hogyan alakul a dolog. Hogy érdemes-e? Az ember vágjon bele az üzletbe, ha van rá lehetősége, de azért csak óvatosan. Megéltem én már sok mindent, tudja, hát azért gondoltam, hogy előbb csak kicsiben… csak kis vállalkozás, így gondolom… Na, vesz egy csokrot? |