Albi és társa

A hegyre-völgybe épült falu kocsmájában vasárnapi hangulat. Ebéd előtti ivászat füstfelhőben, zsivajban.

A két városi férfit ide irányították; mondják is a csaposnak, kit keresnek.

– Kő miatt?

– Honnan tudja?

– Amiatt szokták keresni. – Az ablak melletti asztalhoz kiált. – Albi! Gyere ide!

Albi sovány, féloldalasan járó, fogatlan, öregecske. Megtörli a száját, kezet nyújt, bemutatkozik. A városiak nagyon udvariasak vele, már csak benne bíznak, ha ő nem segít, nem tudják, kihez fordulhatnának még.

– Kő miatt – veti oda a csapos. Vár, hogy az idegenek rendeljenek. Észreveszik. – Mi semmit – szabadkoznak –, de ha Albi úr inna valamit?…

– Nagyfröccsöt. Köszönöm. Szóval mennyi kellene és mikorra?

– Hát van?! – örvendeznek a jövevények. – Huszonöt négyzetméterre lenne szükségünk. Csak huszonötre!…

– Aha. Hát annyi lesz. Ígértem valakinek, de az várhat.

– Nekünk meg sürgős! Már rakják az emberek az oszlopot, de kevés a kő. Mindenfelé szaladgáltunk, de…

– Tudom. Hiába. – Albi bólint, nagy kortyokban issza a fröccsöt. – A bánya nemigen vesz fel rendelést. Hónapokig kell várni. De itt vagyunk mi! Kocsival vannak? Mert akkor megmutathatnám az árut. – A csaposnak: – Volt négy fröccsöm…

– Mindent a mi számlánkra! – tüsténkednek boldogan a városiak. Albi nagylelkűen megengedi.

Kocsival a hegy körül vagy negyedóra az út. Albi beszédes: régebben ő is bányász volt, ám jó tíz éve rászakadt a kő, lesodorta. Medencéje, combcsontja tört, azóta csak bakterkodik a fejtőben. Gyalogosan átvág a gerincen; menet-jövet tíz-tíz kilométer. Semmi az, ha egészséges az ember. Márpedig ő, a balesetet leszámítva, hála az égnek…

Hogy semmit sem lehet kapni, ami éppen kellene. Erről diskurálnak az erdő alá vezető hegyi úton. – Házaknál is jártunk, ahol követ láttunk, mind meg akartuk venni… Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz kőhöz jutni?!

Az út a bánya előtt véget ér. – Csak beszólok a cimborámnak – száll ki Albi a Ladából. – Innen már gyalog megyünk tovább, az erdei utat csak a teherautó bírja.

A kőbánya hatalmas medencéje kihalt. Igaz, vasárnap van, de Albi szerint köznap sincs itt sok ember. A füttyögésre egy kutya koslat elő, aztán egy erdei manócska. Ez is sovány öregember, de kicsi is; szakálla, haja gyér, hangja vékony. – A társam! – mutatja be Albi. – Te, Vilmos, kimegyek az urakkal az erdőbe. Ha kell az áru, holnap vihetik, igaz-e?

– Vihetik, vihetik – bólogat a manócska. – Jöjjenek a teherautóval, mi felrakjuk, azzal nincs hiba. Reggel itt letelik a szolgálatom, kimegyek a fejtésünkhöz, megtalálnak. De te is itt leszel, vagy nem? Na ugye! Napszálltáig dolgozunk. – Most néz a városiakra: – Albi és társa… hihihi…, de ezt nem kell dobra verni!

A kocsit a bányánál hagyják, nekivágnak az erdőnek. A magas fák alatt csend. Kékesszürke fény. Kövek meztelenkednek elő a talajból. – Ez mind magánbánya volt – magyarázza Albi. – Régen a svábok fejtették itt a követ, eladták… Amikor a háború után kitelepítették őket, maradt minden felében-harmadában. Most az erdőgazdaságé a terület. Nekünk csak saját felhasználásra szabad termelni, kapunk évente néhány köbmétert kedvezményes áron, de elnézik, hogy túladunk rajta. Én Vilmossal osztozom…

Az erdő mélyén, magas partoldalban friss fejtés. A kibányászott kövek szép rendben, oszlopban; könnyű méricskélni; van itt éppen elég.

– Nézzék, ezeket már alig kell faragni a beépítéshez. Olcsón adjuk…

Visszafelé, az egyezség után, a kocsihoz menet a fiatalabb városi megjegyzi: – Azért ez nehéz munka!

– Nehéznek nehéz, de szeretem csinálni. Itt, az erdőn, a csendben jól megvagyunk. A kő kiveszi az erőt, nem mondom, kell is fejenként egy üveg bor muníciópótlásnak… meg tíz deka kávé lefőzve… az is elfogy szépen estelig. De amíg bírom, csinálom. Szívós vagyok én! Aztán hát rosszabb dolgom soha ne legyen!…

Valamennyi pénz is van belőle, magyarázza. Nevet. A kő kell az építkezéshez. Keresik. Ami kell, az kell, azt megfizetik. – Igaz-e? Maguk is mit csinálnának most, ha egyszer a bányára nem lehet számítani? Csak a magunkfajta tud segítséget nyújtani az építkezőknek. Jó munka ez, uram! Nem szól hozzánk az erdőn senki, csak a madarak. Engem a kő sodort el, de azt vallom, én voltam az ügyetlen, nem a szikla a hibás. A kő, kérem, semmiről sem tehet, igazam van?…

– Maga még csak bírhatja ezt a fejtést – néz rá az idősebb városi. – Maga talán még hatvanéves sincs, de a társa, ez a Vilmos, az megvan már vagy hetven is, ha nem több!

– Mennyi?! – Albi megáll, annyira elképed. – Ötven leszek a nyáron, uram! Ötven! Vilmos pedig ötvennégy múlt húsvétkor! Csak ő is megrokkant egy kicsit. Az ám! Dolgozhatunk még eleget, uram, amíg megöregszünk, hajaj, dolgozhatunk, de mennyit!