Esős idő

Az üdülő társalgójában az álmaikról meséltek. Nem az elérhetetlenekről – hanem az éjszakaiakról. Borús, esős idő volt, nemhogy fürdésre, de kirándulásra sem alkalmas. Behúzódtak az üvegtáblák mögé, a kongó terembe, ahol műanyag huzatú fotelok és fémvázas székek várják az ebéd utáni újságolvasókat vagy az esti tévézőket.

Most még délelőtt volt, de csaknem alkonyi sötét. Kövér felhők takarták el a napot.

Eleinte valamiféle kitalálósdit játszottak, aztán megunták. Hatan vagy heten voltak – egyikük időnként nyugtalanul felkelt a helyéről, s mintha az időt kémlelné, kiment a parkba; ázottan és szótlanul tért vissza mindig. Fiatal nő volt, bámulatosan karcsú, napbarnított, fekete hajú. A férjével jött nyaralni, meg annak két gyerekével. Nyaranta így töltött együtt két hetet a férfi a fiaival. A nő szerette őket, de a viszonyuk mégis tele volt feszültséggel: nem mert rájuk szólni, nem mert a nevelésükbe avatkozni. A férje talán el sem tűrte volna; ezekben a napokban, lelkifurdalástól űzötten, idejét csakis rájuk áldozva foglalkozott a gyerekeivel.

A fiúk most valamelyik szobában ricsajoztak a társaikkal. A férj vastag pulóverban, cigarettázva kuporgott egy fotel mélyén, s törte a fejét, mit is mondjon, ha rá kerül a sor.

Éppen egy lány mesélte, nagy vihogások közben, az álmát. Hogy itt történt az üdülőben. Kiment a stégre meztelenül, s bámulta, milyen gyönyörű hajó közeleg a Balatonon. Zene és kacagás hallatszott. Oda akart úszni, de váratlanul befagyott a tó. A hajó megrekedt, a hangok elhaltak – végül csengéssé változtak. Csengett-bongott minden. Jéggé vált a hajó is, meg az emberek is megdermedtek…

– Fáztál! – állapította meg az a hölgy, aki büszke volt rá, hogy minden álomra tud magyarázatot. – A napi képzelgések, a futó gondolatok, a felületes élmények vagy a pillanatnyi fizikai állapotok teremtik az álmok történeteit. Ennyi az egész. Fáztál: jégről álmodtál. Gyerünk tovább!

Néhányan huncutságokat meséltek, mulatott a társaság. A karcsú, fekete nő a terem ajtajában állt, hallgatta az eső dobolását a bejárat feletti hullámlemez tetőn. A férjét nézte. Most a férje következett. A pulóveres férfi zavartan fészkelődött a fotelban. – De ha egyszer nem szoktam álmodni!

– Az nem létezik! – mondták a többiek. – Se jót, se rosszat?

– Úgy látszik, jók az idegeim, és tiszta a lelkiismeretem. Pássz. Én kimaradok.

– Ilyen nincs! – zúgott a kórus. – Nem lehet passzolni!

– Majd én! – szólt ekkor a fekete hajú nő. – Addig majd én, amíg eszébe jut… Megengedik?

Megengedték. A férfi hálásan tekintett a feleségére. Az asszony nem ült le; miközben mesélt, nyugtalanul körbejárt a társaság mögött.

– Valami esős, őszi táj… – kezdte. – Nedves fű. Domboldal. Nem tudom, kikkel vagyok. De van ott egy nő. Lovaglócsizmában, fehér blúzban. A közelünkben egy vasútállomás, a fű benőtte a síneket…

Feszülten figyelték. A férfi kicsit büszkén, hogy milyen jó mesélő a felesége.

– A mezőn egy ló – folytatta az asszony. – A lovaglócsizmás nőnél vadászpuska. Célozza a lovat. Figyelmeztetjük, ne tegye, a ló nem célpont. Nem törődik vele. Lövés. Nyihogás… emberi jajveszékelés. Rettenetes. Futunk a lóhoz. Fejem fölött hegyes csőrű madár köröz, csapdos, rikolt, meg akar vágni. Hessegetem. Esik az eső. A ló vergődik, patájával kapálja a földet. Vérzik. Akkor látom, hogy csinos férfifeje van. Kentaur. Átlőtték. A víz piros patakká válik körülötte. A kentaur sápadt. Mellette fekszik a lovaglócsizmás nő. Ölelik egymást szerelmesen. Egy gazdaféle jön, figyelmezteti a kentaurt, hogy eressze el a nőt. A sebesült ráveti szép tekintetét, és értelmesen beszél egyenlőségről, életről, halálról. A nő nem néz fel, csak öleli vérző társát hangtalanul. Fejem felett csapdos a különös madár. A kentaur pillantása könyörgő. Nem akarom, hogy meghaljon, de tehetetlen vagyok; mégsem akarom…

Befejezte a történetet, megállt. Éppen a férje mögött. Senki sem mozdult, senki sem szólt. – Nos? – kérdezte végre valaki az álomfejtőtől. – Ezt mivel magyarázza?

A hölgy hol a férjre, hol a feleségre nézett. A pulóveres férfi heherészett, meg akarta paskolni a neje kezét, de az hátrább húzódott kissé.

A hölgy kínlódva elmosolyodott.

– Beláthatják, hogy én sem tudhatok mindent megindokolni. – Aztán a férjhez fordult. – Eszébe jutott végre valami?

– Nem, még nem… de majd gondolkodom.