Egy nem létező kisfilm

A történet évek óta kísért, sehogy sem megy ki a fejemből. Tartok tőle, hogy sehol sincs nyoma; sajnálnám, ha feledésbe merülne. A tőle megszokott remek előadásban Várkonyi Zoltán mesélte egyszer Szentendrén. Van annak már vagy tíz éve is!

Legszívesebben kisfilmet készítene a sztoriból, mondta akkor. Nem csinált belőle kisfilmet, alighanem még csak le sem skiccelte.

Ám ha a hagyatékában van valahol, akkor sem árt elmondanom, mert ott, azon a délutánon mű született azzal, ahogy ő szavakkal, gesztusokkal megjelenítette a történetet. Le-fel járkált, közben-közben megállt, lejátszott egy-két helyzetet. Figurákat. Karaktereket.

Nagyokat nevettünk.

Azzal kezdte, hogy zsűritag volt, mint már nemegyszer valamilyen filmfesztiválon. A résztvevőket egyik nap különös előadásra invitálták – talán épp a szállodájuk különtermébe. Merőben más volt a téma, mint a szakmai tanácskozásokon. A program egy feltaláló, egy kis, kezdő mérnök beszámolóját ígérte a helyi, a hegyek közti közlekedés problémáiról, a drótkötélpályák korszerűsítéséről, egy új, gazdaságos módszerről. A rendezőség vagy maga a mérnök úgy gondolhatta, hogy a fesztiválon részt vevő világnagyságok, befolyásos személyiségek pártfogását megnyerve könnyebb lesz a helyi hatóságokat jobb belátásra bírni a terv elfogadása, kivitelezése érdekében. Volt valami karitatív mellékzöngéje az egésznek; a fesztivál nevesebbjei kötelességüknek érezték, hogy megjelenésükkel a kezdő mérnök mellett tüntessenek.

Kora este volt, mindenki ráért. A teremben nem voltak székek, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak a vendégek. A főfalon egy hatalmas demonstrációs tábla függött ábrákkal, számadatokkal meg a környék domborzati rajzával. Kis, szemüveges, tudósképű férfiú lépett a helyiségbe, bemutatkozott, majd a tábla felé fordulva részletes tájékoztatásba kezdett. Mutogatott a pálcájával, s közben hátra sem nézett; egyre inkább belemélyedt a témába, lelkesen taglalva tervei fontosságát, ötletei újszerűségét. A tolmácsok halkan, folyamatosan fordították a különböző nyelvekre a szöveget. A jelenlévők érdeklődéssel hallgattak, bólogattak, karba font kézzel figyeltek, elismerően hümmögtek. Várkonyi egy kis spontán remekléssel lejátszotta ezt a polifóniát; a francia, angol, olasz, spanyol, magyar, orosz tolmácsok dünnyögését, majd – snitt! – bemutatta, hogyan nyíltak meg egyszer csak az ajtók, s érkeztek a terembe halk léptű pincérek, hatalmas tálcákon mindenféle finom itallal. Pisszegés hallatszott, aztán mindenki újra az előadóra figyelt. Illetve a tolmácsára. A kis mérnök szakadatlan a tábla felé fordulva magyarázott és magyarázott. A pincérek pedig nesztelenül siklottak a csoportok között, s kínálták az italt. Ez is, az is vett egy-egy pohárral, majd tekintetét a demonstrációs táblára szegezte. Persze, ivott is közben. Kortyintott. Iszogatott. A mérnök pedig beszélt.

S akkor újabb felszolgálók érkezték – parányi szendvicsekkel. Várkonyi Zoltán aprólékosan és élvezetesen felsorolta a szendvicses tálak tartalmát. Le is játszotta, hogyan kínálták suttogva, udvariasan a pincérek a finom falatokat, miközben a tolmácsok szüntelenül duruzsolták az előadás szövegét. Aztán a vendégek is morajlani kezdtek. Előbb csak egy-két szó. Aztán susmogások. Kis nevetések. Megjegyzés a kaviárról. A lazacról. Hogy finom a libamájkrém. És van vörös bor is? Á, remek ez a fehér! Én csak juice-t kérek!… De akkor már forró kis húsgombócokat hoztak az újabb felszolgálók. Olajbogyós finom falatokat. S megint italokat. Sör is van? Nem, whiskyt nem! Van tonic?…

Várkonyi pontosan és láttatóan lejátszotta, mint feledkeztek bele egyre jobban az evésbe, ivásba, miként kezdtek társalgásokba, hogy hagyták abba a tolmácsok is a hiábavalónak tetsző fordítást, hogyan verődtek derűs traccskompániákká a csoportok, hátat fordítva a megállás nélkül magyarázó mérnöknek.

A mérnöknek, aki élete nagy lehetőségének tartotta, hogy ilyen híres emberek és mindenható nagyságok előtt beszélhet eszméiről. Még nem fedezte fel, hogy senki sem figyel rá többé; a gyönyörű tájat látta maga előtt és a tájban az ő megvalósult terveit!

– Ez a terv, tisztelt hallgatóim, a lakosság és az idelátogatók érdekeit egyaránt szolgálja, továbbá megkíméli a természetet, gazdaságos, előnyös, szociális…

Ezzel megfordult; arcán mosoly és diadal – de meglátta azt a rengeteg emberi hátat! Egy teremnyi hátat! Mind, mind a hátukat mutatták neki; diskuráltak, faltak, kortyoltak, vicceket meséltek, hahotáztak, a férfiak a nőknek udvaroltak, az asszonyok kacagtak…

És a mérnök akkor szó nélkül letette a pálcáját, megfordult, és…

Várkonyi lejátszotta a mérnök távozását is. Már nem nevettünk a histórián. Ahogy ő, a csalódott kis embert utánozva, meggörbedten, lesütött szemmel, restelkedésében hol vörösen, hol sápadtan lopakodott az ajtó felé – szinte láttuk a dőzsölő, hangoskodó, magáról megfeledkezett nemzetközi társaságot. Azt a sok emberi hátat.

– Az a tervem, hogy kisfilmet forgatok belőle – mondta Várkonyi. De erre már nem futotta az életéből.