Az álom birodalma

Odafelé alig volt utas a prágai vonat hálókocsijában, de harmadnap, visszafelé, turistáktól hemzsegtek a fülkék, így aztán én is kaptam útitársat, pedig az indulás előtti percekben még reménykedtem, hogy Pestig – ahogy Prágáig is – egyedül fogom tölteni az éjszakát. Ám a kalauz egy férfit vezetett be fülkémbe. Este volt, gondoltam, ha kihúz a vonat a pályaudvarról, bezárkózom, a határt csak reggel érjük el, megpróbálok aludni. A férfi megjelenése azonban veszélyeztette tervemet. Ki tudja, talán nekilát vacsorázni; diskurálni akar, vagy olvasgatni? Meglehetősen barátságtalanul adtam tudtára, hogy az alsó fekhelyet én már elfoglaltam; nem törődött vele, egykedvűen, szelíd mosollyal rendezkedett be a felső ágyon, bár ügyetlenül mászott fel a magasba; hallottam, hogy sokáig és türelmesen vesződik a biztosítószíjak csatolgatásával; talán félt, hogy álmában leszédül a padlóra.

Kurta szavakat váltottunk, a legszükségesebbeket; nem bántam volna, ha idegen ajkú, de magyar volt; elkerülhetetlennek látszott a későbbi beszélgetés. Fáradt voltam, reméltem, hamar lefekhetek, azt mondtam neki, kimegyek a folyosóra, amíg pizsamába bújik; láthatta rajtam, hogy nem szívesen fogadtam társaságát, mentegetődzött, felajánlotta, hogy inkább ő sétálgat odakinn, míg nyugovóra térek, de meg sem hallgattam, rácsuktam az ajtót. Mire tíz perc múlva óvatosan visszatértem, már nyakig betakarózva, a falnak fordulva aludt. Csendben én is elfoglaltam a helyemet, kioltottam a fejem fölötti fényt, s a vonat zakatolását hallgatva elszenderedtem.

Valahol megálltunk; nem tudom, mennyi idő telt el; új felszállók zajongtak, erre riadtam. Felgyújtottam a villanyt, s csak akkor jutott eszembe emeleti társam; gyorsan a kapcsolóhoz nyúltam, de későn. – Mi az?! Mi történt?! Beszéltem?! – Tessék? – kérdeztem zavartan. – Beszéltem?! Vagy énekeltem?! – Hogy énekelt-e?! Nem… dehogy! Valami állomáson vagyunk, már indulunk is… – Félrehúztam az ablak függönyét, de a kocsisor éppen meglódult, a kinti lámpák gyér fényénél csak egy raktárépületet láttam, meg azt, hogy szemerkél az eső. – Bocsánat – hallottam némi bevezető mocorgás és krákogás után a felső ágyról –, bocsánat, valamit el kell mondanom önnek… – Nem válaszoltam, visszamásztam a plédem alá, el voltam keseredve, féltem, hogy hajnalig csak forgolódni fogok alvás helyett. De ő biztatás nélkül is folytatta: – Mindent elkövettem az utazási irodában, hogy egyedül lehessek a fülkében, a kalauzt is kértem, de be kellett látnom, hogy eladták a jegyeket… – Kérem – szóltam ingerülten –, véletlenül kattintottam fel a villanyt, elnézést… – Ellenkezőleg, én kérek elnézést! Ön cseppet sem zavart, hanem én!… Sőt az is előfordulhat, hogy továbbra is zavarni fogom. – Ezt hogy érti? – Nézze, én mindig, állandóan álmodom, igen erős álmok szállnak meg, előfordul, hogy álmomban hangoskodom, netán énekelek is. Féltem, hogy máris… – De, uram, ismétlem, semmi zajt nem ütött, egészen más ébresztett fel!… – Valóban? Ez megnyugtató. – Kis ideig csendben volt, azt hittem, elszundikált, de nem! Újra kezdte: – Nagyon felfokozott életet élek álmomban. Elég lehunyni a szemem, máris tolulnak a képek. Most is, mielőtt felébredtem, egy szigeten jártam… Nem, ne féljen, nem mesélem el! Az emberek, tudom jól, rettegnek társaik álomtörténeteitől. Pedig szívesen leírnám magának, milyen is volt az a sziget!… Ön nem szokott álmodni? – Ritkán. De nem emlékszem, miket! – vetettem oda kurtán. El is mehetett a bátorsága, de nemsokára mégis megszólalt: – Mérnök vagyok, a munkám csupa racionalitás. Hanem az éjszakáim! Azokat nem adnám semmiért! Eleinte engem sem érdekeltek az álmaim, csak később kezdtem becsülni őket. Olvasta Thomas de Quinceyt? – Kicsodát? – Azt az angolt, aki a múlt században megírta, milyen hatással van az emberre az ópium. – Á, igen, rémlik valami! – Nos, azt hiszem, nemcsak az ópiumevőnek adatik meg, hogy a dózis átlökje a káprázat világába. Soha nem kóstoltam ópiumot. Teljesen egészséges vagyok, semmi káros szenvedélyem. És miért? Mert narkózisnak ott van nekem az álom. Tudja, mekkora szabadságot ajándékoz az nekem? Történhet velem bármi, csak a puszta életem maradjon meg, s ha lehunyom a szemem, ha álmodni kezdek, máris megszabadulok minden nyűgtől! Elképzeltem már, például, hogy fogságba vetnek, vagy valamilyen módon korlátozzák szabadságomat, és semmi remény a menekülésre. Mit teszek akkor? Nem egyebet, mint átadom magam az álmok korlátlanságának. Ebben senki sem gátolhat, csak életem kioltásával. Mi a véleménye minderről? Hát nem nagyszerű?… – Nem tudtam felelni, annyira kimerült voltam; el is alhattam, csak az útlevélvizsgálatra ébredtem. Társam a fejem felett nyújtotta át iratait; szemhéja duzzadt volt; álomittasan nézett a katonákra, még nem fogta föl, hogy nappal van, ideje megtérni az álom birodalmából.