Madarak– Egy képpel küszködöm – karolt belém a festő. Mentünk az éjszakai utcán, szél cibálta üstökünket. A festő sovány volt, aszketikus. Csontos kezével a levegőbe rajzolta, amiről beszélt. – Madarak egy fénylő, díszes kalitkában. Rabok? Nem. Domesztikáltak, már csak kalitkában tudnak élni. Etetik, gondozzák őket, gyönyörködnek bennük. A madarak csivitelnek, röpködnek, hintáznak, eszegetik a magokat, vízgyöngyöket isznak csőrükkel. Tollászkodnak. Végzik madári dolgukat. Fénylik a kalitka minden kis fémpálcikája. Látom ezt a fénylést gyakorta, álmomban is. Olykor felriaszt ez a hideg csillogás, de újra jön az álom: a ketrec a szárnyasokkal. A kalitka alján mohás faágak, színes kavicsok, apró, zöld növényzet. Így képzelem… Meg-megállt a festő, úgy magyarázott, s mivel karjával magához fűzött, meg kellett állnom nekem is. – Idilli hangulat! – kaszált körbe vékony ujjú kezével, aztán ismét elindultunk. – Béke, békesség, nyugalom, idill. Lebeg körülöttem az álom. Ahogy mondani szokás: mintha angyal szállna el felettem. De újra és újra megvillan a rideg fém is, a kalitka sűrű rácsozata. Néha a szívverésem is kihagy, annyira sajnálom a madarakat. De miért? – Hirtelen elém penderült. – Talán azért, mert nem szabadok? Miért ne lennének szabadok?! A kalitka ugyan rabság, ezek a szegény párák foglyok, csakhogy ők nem tudnak erről! Nem ismernek nagyobb szabadságot a kalitka négyszögénél, mert ott születtek; az ő világuk ez a fénylő rácsokkal bezárt tér!… – Már ismét bandukoltunk, ő makacsul karolt és beszélt: – Körül persze zöld, kék és sugárzó minden, az egész végtelen. Pontos rajzot szeretnék, ahogy a kép felsejlik előttem újra és újra: a ketrec váza könnyű és kecses, benne a színes élet – és körül a pompázatos világtér. Hanem ennek a világtérnek a fénye megtörik. El tudod képzelni? Enyhe homály vagy természetellenes csillogás… De ami a legfontosabb a képen; a kalitkának nincs ajtaja. Nincs rajta ajtó, egy kis négyzetnyi területen semmi fém, semmi keresztpánt, semmi rács. Nyitottság van ott, rés, tárt kapu… de hiába, a madarak nem röppennek ki rajta. Elszállnak odáig, ugrálnak, lépdelnek ott, aztán visszafordulnak, ki sem kémlelnek, ki sem pillantanak talán… Éjfélig nyitva tartó sörözőt találtunk, letelepedtünk egy gyűrött abroszú, cigarettahamus, bortócsás asztalhoz. Zene szólt, felhevült pár táncolt álmos pincérek unatkozó sűrűjében. – A kép – törölte meg sörhabos száját a festő –, a kép mozdulatlan. Hatalmas vászon, küszködöm vele. A kalitka nyitott ajtaja… miért nem szállnak ki rajta ezek a madarak? Mit súg az ösztönük? – A festő közelebb hajolt, bömbölt a zene, alig lehetett érteni a szavait. – Nos, történt már kirepülés! Megtörtént már, hogy a madarak észrevették a nyílást, felneszeltek, ott tolongtak mind, ki akartak surranni, csapdostak, marakodtak, vagdalództak. S kiszálltak. Részeg, vad, diadalmas repüléssel vágtak neki a színes világnak. Hanem akik már a legmesszebbre repültek, nekiütköztek valaminek. Sebes szárnyalásuk megtört, röptük íve megszakadt, s meredeken zuhantak a mélybe. Megtanulhatták, hogy ravaszul átlátszó, de át nem engedő bura alatt élnek, bura fedi ketrecük körül a világot, bura borul föléjük, s beleütközve pusztulásuk lelik, ha vak reménnyel kis terüknél nagyobb térre vágynak. A festő elhallgatott, csontos keze poharára fonódott, az aranysárga sör átsütött vékony ujjai közt. – Azóta nem vesznek tudomást a kalitka nyitott ajtajáról – mondta. – Illúzió a szín, a fény, a végtelen, illúzió a repülés korlátlansága. A kalitka körlete vagy odakinn az a tágasabb – egyre megy. Nem csábítja őket, mert a vonzásban ott a pusztulás veszélye. Ezt érzi ösztönük. Valamennyivel nagyobb szabadság, de nem teljes – megéri-e a kockázatot? A táncoló pár még mindig nem hagyta abba, a nő a férfi nyakába akaszkodott, hátrafeszített testtel, lassú, majd egyre vadabb iramú vonaglásba kezdett. Harsogott a zene, nehezen értettem, mit mond a festő: – A legnehezebb – magyarázta gondterhelten, alakzatokat firkálva a terem füstjébe –, hogy miként ábrázoljam egyazon mozdulatban a beletörődést és a sajgást. Ezzel kínlódom. A madarak nézik a végtelent, vágyódnak rá, de feledni is akarják. Gyávák vagy bölcsek? Ha eleségük, italuk van, ha nem bántják őket, ha zsúfolt terükben röpködhetnek békességgel, még boldogok is. Tolluk színes, begyük domborodó, csőrük be nem áll naphosszat. Olykor-olykor eszükbe jutnak a nyakaszegettek, akiket káprázat bódított, s nekirepültek az áttetsző burának. Egy-egy halk csirrenés az emlékezetükre – csak ennyi hagyja el torkukat. Felállt, indulni készült. – Nem tudom, meddig kell küszködnöm ezzel a képpel. Eleinte erős színekre gondoltam, de most már inkább pasztell… Pasztellben látom… |