A te fajtád… az én fajtám!

Akkor értem oda, amikor a rendőrök már megbilincselték és éppen betuszkolták a riadóautóba a két férfit. Az emberek még izgatottan magyarázták a történteket, de csak annyit lehetett megérteni, hogy a fickók összeverekedtek, az egyik lecsapta egy sörösüveg nyakát, és a palack szilánkos végével támadt a másikra, de az valamilyen ügyes karatemozdulattal kivédte a szúrást, aztán ott hemperegtek a járdán, onnan szedték fel őket. Állítólag barátok vagy rokonok… vagy testvérek? Mintha ezt is mondta volna valaki. A kék-fehér autó szirénázva elhajtott a térről, a tömeg lassan szétoszlott; a kártyázók, a sakkozók meg a kibiceik visszatelepedtek a dróthálóval elkerített játszótér menti kőlapos asztalokhoz, a betonpadokra; a gyerekek visongva másztak újra csúszdákra, felpattantak a hintákra, meg nekiláttak focizni; már alkonyodott.

A sörösüveg zöld cserepei ott csillogtak az alkonyi fényben a kavicsokon.

– Elengedik őket – mondta egy bajuszos alak, cigarettafüstöt fújva az arcomba a tér fiatal fasora alatt. – Ha tisztázzák magukat, elengedik őket. Van ezeknek rendes munkahelyük meg lakásuk meg minden. Rendes munkásemberek ezek, az egyik dukkózó, a másik meg hentes a közértnél…

– Ismeri őket?

– Sokan ismerik őket itten. Ezen a környéken laknak. Én is ezen a környéken lakom, itt nőttünk fel valamennyien ezekben az utcákban. Kijárok ide levegőzni. Üljek otthon a konyhában? Vagy a gangon?

– Azt beszélik az emberek, hogy ez a két fickó gyilkos szándékkal rontott egymásnak.

– Gyilkos szándékkal?! – A bajuszos alak elmosolyodott, körme közé csippentette a cigaretta végét, szippantott egy utolsót, eltaposta a csikket. – Gyilkos szándékkal… – ismételgette bólogatva. – Na persze, gyilkos szándékkal! Hát nem azzal van tele az egész világ?! Mindenki a másik torkának esne! Annyi az indulat meg a gonoszság… Tudja, min vesztek össze? Én tudom, mert nem először marakodnak ezek valami kis semmiségen! Az izgatja őket, hogy kié az elsőbbség!

– Az elsőbbség?

– Nem tehetnek róla. Így nevelődtek…

– Hogy versengjenek?

– Hogy gyűlöljék egymást. Ismerem őket, az unokafivéreim. Az apjuk, amíg csak élt, szidta az anyjuk famíliáját, az anyjuk meg az apjukét. „A te fajtád!… Az én fajtám!”… Ez ment mindig, de piszkolódva. Elég volt egy elsózott leves, egy nyitva felejtett ablak, amit aztán becsapott a szél, egy útban hagyott szék, akármi. Már csak úgy fröcsögtek egymásra! „Az a kétbalkezes, tehetetlen fajtád, az!…” A másik meg: „A mi fajtánkat megnézheti akárki, de a tieteket, azt az istentől elrugaszkodottat, hát azt jobb ha nem emlegeted!…” Én is hallgathattam, ha átmentem hozzájuk: „Te, kákabélű!” Mert sovány voltam, vézna kölyök, a nagybátyám nem állhatott, ő erős ember volt, a speditőröknél dolgozott, itta a hosszúlépéseket egész nap, bivalyerős volt és lila fejű, ha rátenyerelt az asztalra, megreccsent a deszka. Véreres szemmel hajolt fölém: „Te, egyszálbélű! A pokolba az egyszálbélű fajtáddal! Akárcsak a nénédet látnám, meg azt a mafla kis kölykét!”… A kisebbik fiát maflázta, nem szerette, anyja fajtája volt, az igaz, fehér bőrű, szelíd. Maga is láthatta az imént, amikor belökték a rendőrkocsiba, hogy milyen lányosan szőke még ma is. De a szelídsége! Hát az aztán elszállt. Addig, addig hallgatta, hogy a te fajtád, az én fajtám, amíg egyszer csak ő is gyűlölködő lett. Megérlelődött bennük szépen az egymás elleni gyűlölet, ha így nevelkedtek, hogyne érlelődött volna! Durvák lettek egymáshoz. Néha megfeledkeznek magukról, akkor jól megvannak, de elég egy szó – és mindennek vége. Az elsőbbség! Az! Hogy ki az erősebb, bátrabb, okosabb, ügyesebb! A versengés! Mindig az a rohadt versengés! Míg egyszer bele nem pusztulnak!… De most megint kiengedik őket. Mindig megússzák, igazolják magukat, és kész. Én kerülöm őket. Köszönünk – de semmi több. Provokáltak. Megszokták az apjuk után, hogy engem is fajtázzanak, mert én az anyjuk révén vagyok rokonuk. „Te kákabélű!”… Ők is kezdték. De én kerülöm őket. Gyerekkoromban sem szerettem köztük lenni. Nem bírtam azt a sok veszekedést, rivalizálást. Nem bírom, amikor valaki elébe tolakszik a másiknak. Utáltam, amikor elkezdték ezt a fajtázgatást. Még csak gyerek voltam, de utáltam. Egészen belebetegedtem… meg sértett is. Akkor is, ha nem engem bántottak. Valahogy restelkedtem, sértett meg rémületben tartott. Féltem tőlük. Most is félek tőlük… Félek, hogy provokálnak. Soha nem akartam verekedni… Ilyen fajta, olyan fajta – engem ez nem érdekelt. Engem ez nem hergel, érti, ugye? De ezeket igen. Ezek belekeveredtek. Ezekbe ezt belenevelték. Aztán, lássa! Sörösüveggel rontanak egymásnak. A vérét vennék egymásnak… versengésből. Pedig édestestvérek.