Utazók

A járási székhely autóbusz-pályaudvara a piac mellé épült; a váróterem, a peron, a büfé egybeolvad a lacikonyhákkal, az árudák pavilonjaival, az italméréssel meg az őstermelők standjaival. A kocsiállások körül szüntelen a nyüzsgés; jönnek a ringó, nagy testű Ikarusok meg a helyközi járatok csuklós kocsijai; a batyus, faládikás, aktatáskás, tömött szatyrokat cipelő utasok hemzsegnek a forró délelőttben; dinnyék, nyár végi gyümölcsök édes illata keveredik a gázolaj bűzével; az épülethez ragasztott féltető alatt, a rácsos padokon tikkadt várakozók ücsörögnek, fekszenek, bagóznak, falatoznak, bóbiskolnak a fülledtségben.

Jó hatvanas házaspár ül az árnyékban; a férfin galambszürke öltöny, sárga cipő, finom ing, pettyes nyakkendő, szalmakalap. Az asszony kosztümben izzad; valami santunganyag, jól szabott; a zsabós blúz meg a csipkés mandzsetta elegánssá teszi. Lábuknál, a földön vászonba gombolt koffer. Régen láthatott az ember ilyet; védőhuzattal takarosan kímélt bőröndöt.

Az asszony zsebkendővel legyezi magát. Arca piros, haja kissé szétbomlott a hajtűk alól. Dús, nagy haj, megőszült szőkeség. A férfi áhítattal lesi a bodegánál sörözőket, a kolbászevőket, a lángossütőnél sorbaállókat.

– Majd iszol, ha megérkeztünk – mondja kihúzott kebellel, nyaka körül egyre gyorsabban legyezgetve az asszony.

– Hm? – csak ennyit kockáztat meg a férfi moccanatlan.

– Borbála hideg sörrel vár. Vagy Józsi. Pincéből hozott borral. Fröccsel.

A férfi nagyot nyel. – Ühmm…

Pecsenyék szaga száll a pavilonok felől.

– Nem kell egész úton enni meg inni. Az olyan rossz szokás. Prosztós szokás. Ha útra kelnek, mindjárt zabálni meg vedelni akarnak…

– Hmmm…

– Lecsöpögtetnéd a ruhád. A kolbász is csupa zsír. Borbáláék megetetnek, megitatnak, hiszen úgyis tudod!…

– Aha…

– Hát akkor? Minek kellene most az a vacak, drágán mért sör?

A férfi némán bólint, ül egyenes derékkal, soványan, galambszürkén. Lassan megérinti csontos kezével a koffert, vonalba igazítja, aztán megint les az árnyékot adó tető alól a napban izzadó evő-ivók tömegére. – Szállodába is mehetnénk – mondja csendesen.

Az asszonyt ez úgy meglepi, hogy alig kap levegőt. A legyezést is elfelejti. – Micsoda?! Hova a pokolba nem? Amikor ott az a szép, tágas ház! Költekezni?! Ne beszélj már!

– Nem akarok a testvéredéknél lakni.

– Lakni! Nem lakni megyünk oda, csak három napra, amíg megbeszéljük a dolgokat! Megvolt a hagyatéki, el kell rendezni mindent. Tudod, hogy addig nem akartam…

– Nélkülem is elboldogultál volna.

– Hagytalak volna otthon, igaz? Jaj, ne beszélj már, ne beszélj! – Gyors legyezés, ideges, kapkodó. Aztán egy félfordulat a férfi felé: – Mi bajod neked a nővéremmel? A sógorommal?

– Semmi.

– Hát akkor?

– Csak… gondoltam, szállodába is mehetnénk. Régen voltam szállodában.

– Na és? Most jut eszedbe? Egyáltalán, mikor voltál te szállodában?! Nem is tudok róla!

– Még Pesten, egyszer. Amikor azt a présgépet rendeltem az üzemnek…

– Á, ki emlékszik már arra! Szálloda! Még mit nem? Pénzt herdálni?! – Az asszony megnyugodva tovább legyezi magát, észre sem neszi, hogy a férfi odábbhúzódik a szuszogása elől. – Borbála az aranyról is beszélni akar velünk. Az ékszerekről. A mama nyakláncáról, a gyűrűkről, a fülbevalókról. Eladnák a részüket…

– Hát csak adják.

– Nekünk. Nekünk adnák el, már ezt is meg akartam beszélni veled. Inkább erről beszélgessünk a sörözés meg kolbászevés helyett!

– Minek nekünk az ő részük? Nem vesszük…

– De. Vesszük. Már megígértem… Nézd, most nézd, micsoda mocskot csinálnak a zabálásukkal! Elszórják a zsíros papírokat! És ezek közé akarsz te beállni?!… Borbála nem a felvásárlóhelyen adja el az ékszert, hanem nekünk. Kell a lányoknak a pénz. Kell a tőke az új kis üzletükhöz. Meg akarják forgatni a pénzt. Én egyelőre nem, én befektetem, még várok. – A táskájára üt. – Itt a pénz!

A férfi szeme elkerekedik, a táskára bámul hitetlenkedve, szólni sem tud. Az asszony legyezi magát. Darazsak lepik el a földön heverő dinnyehéjakat. – Gondoltam… gondoltam, egyszer együtt is hálhattunk volna egy szállodában – mondja végre a férfi. – Elképzeltem… – A nő meg se hallja. Bal keze a tömött táskán, jobbjával lebegteti a zsebkendőt. Elégedett.