A szerep

Ki ne ismerné a vasúti fecsegőt? Az útitársat, aki csak az alkalomra vár, hogy ne hagyjon békén olvasni, szundikálni, töprengeni vagy a tájat bámulni a vonaton? Rendszerint alattomban támad; amikor belépsz a fülkébe, épp csak biccent, kérdésedre inkább csak hümmögve mutat a szemközti ülésre, nehogy időnek előtte elriasszon. Hiszen később már nehéz egérutat nyerned, nyílt sértés felállni és távozni, így hát az alamuszi csevegő el nem árulná magát a vonat indulása előtt. Sőt! A fogasra akasztott felöltőjébe burkolódzva alvást színlel, hogy minden gyanúdat eloszlassa. Csak majd egy óra múlva keres valami apró okot a kapcsolat felvételére. Mondjuk, áthajol fölötted, hogy behúzza a kupé ajtaját. Kissé meglöki az újságodat, így aztán nemcsak az engedélyedet kérheti a fülke bezárásához, de szabadkozhat is, amiért megzavart.

– Semmi baj – mondod kedvesen. S ezzel máris benn vagy a csőben, hiába bújsz vissza az újságod mögé.

– A huzat miatt – mondja útitársad. – Magát nem bántja?

– Ja, nem, engem nem!

– Nekem árpa nő a szememre – mondja kényelmesen, a hasán összekulcsolt kézzel.

– Igazán? – próbálod lerázni egy kurta mosollyal.

– Ja, kérem, ilyenkor már mindenféle baja van az embernek…

– Na, na, hiszen ön még nem lehet több, mint…

– Ötvenöt! Ötvenöt vagyok, bizony! Fájnak a csontjaim, a bal vállam reumás, a gerincem meszesedik, hajnalra hasogat mindenem. Olykor a szívem fölött nyomást érzek. A legkisebb huzat fülfájást, árpát, rosszabb esetben arcüreggyulladást okoz. Na és a gyomrom, kérem, a gyomrom! Ha csak valamelyest is megterhelem, három-négy szem No-Spát kell bevennem. Vagy… tessék… nézze! Mindig van nálam Cotazym Forte… Máskülönben egészséges vagyok, van egy kis kertem, ott kapirgálok, kell a mozgás. Úszni is járnék, de nincs időm. Maga be tudja osztani az idejét?

– Á, nem nagyon…

– És ez bántja, igaz?

– Hát, eléggé…

– Na, látja! A szerep! Az hiányzik, kérem, a szerep!

– A szerep?

– Ki kell alakítani valamiféle szerepet. A szerep segít élni, az viszi előre az embert…

– A képmutatásra gondol?

– Dehogy! A szerep nem más, minthogy az ember kialakítja magát. Elképzeli, hogy ő mi is tulajdonképpen. A főnököm… nos, az a főnököm szerepe, hogy ő a nagyember! Már kora reggel úgy nyitja ki a szemét, hogy na, most felébredt a nagyember! Most zuhanyoz a nagyember! Most bevonul a hivatalba a nagyember… és így tovább. Van egy elképzelése a nagyemberről, azt játssza. És ha nem esik ki a szerepéből, akkor nemcsak ő, hanem már mások is úgy vélik, hogy valóban ő a nagyember. Ott van például a kisember. Az, ugyebár, félénk, alázatos, óvatos, gyanakvó… Soknak meg ez a szerep tetszik. Semmi baj, de akkor aztán ebből sem szabad kiesni! S máris mindenki azt mondja: hja, könnyű neki, kisember, semmi felelőssége! Persze, számtalan szerep van. Választani kell! Lehet játszani elfoglaltat, ráérőt, bizakodót, lemondót, okoskodót, kételkedőt. Csak választani kell. Aztán a többiek már segítenek. Ha elhatározzuk magunkat valamilyen szerepre, a világ elfogadja! Még nem gondolt erre? Ha ön vállalná a szétszóródott figyelmű, időzavarral küzdő szerepét – na, csak a példa kedvéért mondom! –, máris nem szenvedne a dekoncentráltságtól, hanem büszke lenne az alakítására… Ó, itt a kalauz!

A jegykezelő félbeszakítja útitársad monológját. De amikor újra egyedül maradtok, folytatja:

– Nézze, ezt a kalauzt! Ez is egy szerep. Gondolja, képes lenne egyenruhába bújni, ha nem vállalná ezt az alakítást? Bizonyára megmaradt valamennyi az egyéniségéből, de leginkább a szerepéhez idomult. Karaktere már kalauzkarakter. Hallgasson rám! Nem lehet meg szerep nélkül! De arra is ügyelnie kell aztán, hogy megmaradjon abban! Tudja, a szerepjátszáshoz hit kell. Hinni kell a szerepben. Mert ha nem… ha megbicsaklik az alakítás, vége a sikernek. Vége a karriernek. Ha egy kalauz nem képes hinni a kalauzságban… azt, kérem, azonnal megérzi a világ, s vége a dicsőségnek! Ráadásul saját maga is megzavarodik. El tud képzelni egy kételkedő államfőt? Egy önbizalmát vesztett, vagyis a szerepéből kiesett tábornokot? A szerep éltet. Lehet jól vagy rosszul alakítani, de szerepet nem vállalni annyi, mint az életen kívülrekedni…

Útitársad mondja, csak mondja. Fáraszt a fecsegés, a tájat szeretnéd nézni, de most már nem tudsz szabadulni attól, amit hallottál.

– Na és ön… az ön szerepe? – kérdezed, de a vonat lassít, útitársad felpattan a helyéről.

– Na, már itt is vagyunk?! Leszállok! Ön tovább utazik?

– Igen. De ha még megmondaná…

Késő. Vidáman integet, és kifurakszik a fülkéből. Egy pillanat múlva már a peronon látod, siet, eltűnik a tömegben. Ott maradsz a fecsegésétől felkavartan, zúgó fejjel. Jobb is, hogy leszállt, gondolod; igyekszel megnyugodni. Nemsokára a vonat már újra kinn fut a nyílt pályán. Már-már elfelejted iménti útitársadat, de egyszer csak azon kapod magad, hogy töprengsz. A szerepről. A szerepekről. A magadéról. Hogy mi is lenne, lehetne az?

Jól tönkretette a békességedet!