Idomítás a parton

A kölykök – négyen-öten, még nincsenek tízévesek – siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszőkkel térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi, öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele.

Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami hadászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.

Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért – folytatni kell a gyakorlatot.

A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára.

A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. – Üssétek agyon!

Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.

– Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!

Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.

– Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!

– Miért? – kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. – Miért kellene megnyúzni?

– Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!

– De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? – kérdezi szelíden a kislány, akit a többiek kergettek.

– Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!

A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.

– Szóval nincs merszetek hozzá?! – kérdi a férfi. – Akkor dobjátok a kutyám elé, az majd megteszi! Ralf! – Az eb éles hangon felugat. – Ralf majd megmutatja nektek!…

– Nem, majd én! – áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét.

– Add ide, Béla! – S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.

– Ne bántsd! – sikítja a kislány. Erre megtorpan.

– Ugyan! – mosolyog elnézően a férfi. – Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na, hadd lássam! Rajta!

A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza a kővel a siklót – csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzul a méregtől, a nagy üldözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten – a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe is néhány követ. – Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!…

Pirulva, de valami elismerést is várva fordul a férfi felé.

– Na, majd legközelebb! – mondja az ősz dalia. – Legközelebb már ügyesebb leszel! – Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett.

A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. – Azért gyere, na!…

Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége.

Pedig még süt a nap.