IV. Fenn, a pavilonok mögötti…

Fenn, a pavilonok mögötti domboldalon sárga kaviccsal felszórt sétaút. Padok a magas törzsű fák árnyékában.

Kék őszi ég. Csend. A szanatórium délutáni békessége.

A lombok közt áttörő fényben egy pad pirosa. A hasadt, szálkás deszkába vésett betűk:

„MÁRTON SZERETLEK A FELESÉGED NINA”

Sehol egy lélek.

Szilencium.

Idomítás a parton

A kölykök – négyen-öten, még nincsenek tízévesek – siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszőkkel térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi, öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele.

Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami hadászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.

Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért – folytatni kell a gyakorlatot.

A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára.

A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. – Üssétek agyon!

Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.

– Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!

Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.

– Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!

– Miért? – kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. – Miért kellene megnyúzni?

– Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!

– De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? – kérdezi szelíden a kislány, akit a többiek kergettek.

– Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!

A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.

– Szóval nincs merszetek hozzá?! – kérdi a férfi. – Akkor dobjátok a kutyám elé, az majd megteszi! Ralf! – Az eb éles hangon felugat. – Ralf majd megmutatja nektek!…

– Nem, majd én! – áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét.

– Add ide, Béla! – S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.

– Ne bántsd! – sikítja a kislány. Erre megtorpan.

– Ugyan! – mosolyog elnézően a férfi. – Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na, hadd lássam! Rajta!

A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza a kővel a siklót – csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzul a méregtől, a nagy üldözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten – a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe is néhány követ. – Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!…

Pirulva, de valami elismerést is várva fordul a férfi felé.

– Na, majd legközelebb! – mondja az ősz dalia. – Legközelebb már ügyesebb leszel! – Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett.

A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. – Azért gyere, na!…

Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége.

Pedig még süt a nap.

A szerep

Ki ne ismerné a vasúti fecsegőt? Az útitársat, aki csak az alkalomra vár, hogy ne hagyjon békén olvasni, szundikálni, töprengeni vagy a tájat bámulni a vonaton? Rendszerint alattomban támad; amikor belépsz a fülkébe, épp csak biccent, kérdésedre inkább csak hümmögve mutat a szemközti ülésre, nehogy időnek előtte elriasszon. Hiszen később már nehéz egérutat nyerned, nyílt sértés felállni és távozni, így hát az alamuszi csevegő el nem árulná magát a vonat indulása előtt. Sőt! A fogasra akasztott felöltőjébe burkolódzva alvást színlel, hogy minden gyanúdat eloszlassa. Csak majd egy óra múlva keres valami apró okot a kapcsolat felvételére. Mondjuk, áthajol fölötted, hogy behúzza a kupé ajtaját. Kissé meglöki az újságodat, így aztán nemcsak az engedélyedet kérheti a fülke bezárásához, de szabadkozhat is, amiért megzavart.

– Semmi baj – mondod kedvesen. S ezzel máris benn vagy a csőben, hiába bújsz vissza az újságod mögé.

– A huzat miatt – mondja útitársad. – Magát nem bántja?

– Ja, nem, engem nem!

– Nekem árpa nő a szememre – mondja kényelmesen, a hasán összekulcsolt kézzel.

– Igazán? – próbálod lerázni egy kurta mosollyal.

– Ja, kérem, ilyenkor már mindenféle baja van az embernek…

– Na, na, hiszen ön még nem lehet több, mint…

– Ötvenöt! Ötvenöt vagyok, bizony! Fájnak a csontjaim, a bal vállam reumás, a gerincem meszesedik, hajnalra hasogat mindenem. Olykor a szívem fölött nyomást érzek. A legkisebb huzat fülfájást, árpát, rosszabb esetben arcüreggyulladást okoz. Na és a gyomrom, kérem, a gyomrom! Ha csak valamelyest is megterhelem, három-négy szem No-Spát kell bevennem. Vagy… tessék… nézze! Mindig van nálam Cotazym Forte… Máskülönben egészséges vagyok, van egy kis kertem, ott kapirgálok, kell a mozgás. Úszni is járnék, de nincs időm. Maga be tudja osztani az idejét?

– Á, nem nagyon…

– És ez bántja, igaz?

– Hát, eléggé…

– Na, látja! A szerep! Az hiányzik, kérem, a szerep!

– A szerep?

– Ki kell alakítani valamiféle szerepet. A szerep segít élni, az viszi előre az embert…

– A képmutatásra gondol?

– Dehogy! A szerep nem más, minthogy az ember kialakítja magát. Elképzeli, hogy ő mi is tulajdonképpen. A főnököm… nos, az a főnököm szerepe, hogy ő a nagyember! Már kora reggel úgy nyitja ki a szemét, hogy na, most felébredt a nagyember! Most zuhanyoz a nagyember! Most bevonul a hivatalba a nagyember… és így tovább. Van egy elképzelése a nagyemberről, azt játssza. És ha nem esik ki a szerepéből, akkor nemcsak ő, hanem már mások is úgy vélik, hogy valóban ő a nagyember. Ott van például a kisember. Az, ugyebár, félénk, alázatos, óvatos, gyanakvó… Soknak meg ez a szerep tetszik. Semmi baj, de akkor aztán ebből sem szabad kiesni! S máris mindenki azt mondja: hja, könnyű neki, kisember, semmi felelőssége! Persze, számtalan szerep van. Választani kell! Lehet játszani elfoglaltat, ráérőt, bizakodót, lemondót, okoskodót, kételkedőt. Csak választani kell. Aztán a többiek már segítenek. Ha elhatározzuk magunkat valamilyen szerepre, a világ elfogadja! Még nem gondolt erre? Ha ön vállalná a szétszóródott figyelmű, időzavarral küzdő szerepét – na, csak a példa kedvéért mondom! –, máris nem szenvedne a dekoncentráltságtól, hanem büszke lenne az alakítására… Ó, itt a kalauz!

A jegykezelő félbeszakítja útitársad monológját. De amikor újra egyedül maradtok, folytatja:

– Nézze, ezt a kalauzt! Ez is egy szerep. Gondolja, képes lenne egyenruhába bújni, ha nem vállalná ezt az alakítást? Bizonyára megmaradt valamennyi az egyéniségéből, de leginkább a szerepéhez idomult. Karaktere már kalauzkarakter. Hallgasson rám! Nem lehet meg szerep nélkül! De arra is ügyelnie kell aztán, hogy megmaradjon abban! Tudja, a szerepjátszáshoz hit kell. Hinni kell a szerepben. Mert ha nem… ha megbicsaklik az alakítás, vége a sikernek. Vége a karriernek. Ha egy kalauz nem képes hinni a kalauzságban… azt, kérem, azonnal megérzi a világ, s vége a dicsőségnek! Ráadásul saját maga is megzavarodik. El tud képzelni egy kételkedő államfőt? Egy önbizalmát vesztett, vagyis a szerepéből kiesett tábornokot? A szerep éltet. Lehet jól vagy rosszul alakítani, de szerepet nem vállalni annyi, mint az életen kívülrekedni…

Útitársad mondja, csak mondja. Fáraszt a fecsegés, a tájat szeretnéd nézni, de most már nem tudsz szabadulni attól, amit hallottál.

– Na és ön… az ön szerepe? – kérdezed, de a vonat lassít, útitársad felpattan a helyéről.

– Na, már itt is vagyunk?! Leszállok! Ön tovább utazik?

– Igen. De ha még megmondaná…

Késő. Vidáman integet, és kifurakszik a fülkéből. Egy pillanat múlva már a peronon látod, siet, eltűnik a tömegben. Ott maradsz a fecsegésétől felkavartan, zúgó fejjel. Jobb is, hogy leszállt, gondolod; igyekszel megnyugodni. Nemsokára a vonat már újra kinn fut a nyílt pályán. Már-már elfelejted iménti útitársadat, de egyszer csak azon kapod magad, hogy töprengsz. A szerepről. A szerepekről. A magadéról. Hogy mi is lenne, lehetne az?

Jól tönkretette a békességedet!

Utazók

A járási székhely autóbusz-pályaudvara a piac mellé épült; a váróterem, a peron, a büfé egybeolvad a lacikonyhákkal, az árudák pavilonjaival, az italméréssel meg az őstermelők standjaival. A kocsiállások körül szüntelen a nyüzsgés; jönnek a ringó, nagy testű Ikarusok meg a helyközi járatok csuklós kocsijai; a batyus, faládikás, aktatáskás, tömött szatyrokat cipelő utasok hemzsegnek a forró délelőttben; dinnyék, nyár végi gyümölcsök édes illata keveredik a gázolaj bűzével; az épülethez ragasztott féltető alatt, a rácsos padokon tikkadt várakozók ücsörögnek, fekszenek, bagóznak, falatoznak, bóbiskolnak a fülledtségben.

Jó hatvanas házaspár ül az árnyékban; a férfin galambszürke öltöny, sárga cipő, finom ing, pettyes nyakkendő, szalmakalap. Az asszony kosztümben izzad; valami santunganyag, jól szabott; a zsabós blúz meg a csipkés mandzsetta elegánssá teszi. Lábuknál, a földön vászonba gombolt koffer. Régen láthatott az ember ilyet; védőhuzattal takarosan kímélt bőröndöt.

Az asszony zsebkendővel legyezi magát. Arca piros, haja kissé szétbomlott a hajtűk alól. Dús, nagy haj, megőszült szőkeség. A férfi áhítattal lesi a bodegánál sörözőket, a kolbászevőket, a lángossütőnél sorbaállókat.

– Majd iszol, ha megérkeztünk – mondja kihúzott kebellel, nyaka körül egyre gyorsabban legyezgetve az asszony.

– Hm? – csak ennyit kockáztat meg a férfi moccanatlan.

– Borbála hideg sörrel vár. Vagy Józsi. Pincéből hozott borral. Fröccsel.

A férfi nagyot nyel. – Ühmm…

Pecsenyék szaga száll a pavilonok felől.

– Nem kell egész úton enni meg inni. Az olyan rossz szokás. Prosztós szokás. Ha útra kelnek, mindjárt zabálni meg vedelni akarnak…

– Hmmm…

– Lecsöpögtetnéd a ruhád. A kolbász is csupa zsír. Borbáláék megetetnek, megitatnak, hiszen úgyis tudod!…

– Aha…

– Hát akkor? Minek kellene most az a vacak, drágán mért sör?

A férfi némán bólint, ül egyenes derékkal, soványan, galambszürkén. Lassan megérinti csontos kezével a koffert, vonalba igazítja, aztán megint les az árnyékot adó tető alól a napban izzadó evő-ivók tömegére. – Szállodába is mehetnénk – mondja csendesen.

Az asszonyt ez úgy meglepi, hogy alig kap levegőt. A legyezést is elfelejti. – Micsoda?! Hova a pokolba nem? Amikor ott az a szép, tágas ház! Költekezni?! Ne beszélj már!

– Nem akarok a testvéredéknél lakni.

– Lakni! Nem lakni megyünk oda, csak három napra, amíg megbeszéljük a dolgokat! Megvolt a hagyatéki, el kell rendezni mindent. Tudod, hogy addig nem akartam…

– Nélkülem is elboldogultál volna.

– Hagytalak volna otthon, igaz? Jaj, ne beszélj már, ne beszélj! – Gyors legyezés, ideges, kapkodó. Aztán egy félfordulat a férfi felé: – Mi bajod neked a nővéremmel? A sógorommal?

– Semmi.

– Hát akkor?

– Csak… gondoltam, szállodába is mehetnénk. Régen voltam szállodában.

– Na és? Most jut eszedbe? Egyáltalán, mikor voltál te szállodában?! Nem is tudok róla!

– Még Pesten, egyszer. Amikor azt a présgépet rendeltem az üzemnek…

– Á, ki emlékszik már arra! Szálloda! Még mit nem? Pénzt herdálni?! – Az asszony megnyugodva tovább legyezi magát, észre sem neszi, hogy a férfi odábbhúzódik a szuszogása elől. – Borbála az aranyról is beszélni akar velünk. Az ékszerekről. A mama nyakláncáról, a gyűrűkről, a fülbevalókról. Eladnák a részüket…

– Hát csak adják.

– Nekünk. Nekünk adnák el, már ezt is meg akartam beszélni veled. Inkább erről beszélgessünk a sörözés meg kolbászevés helyett!

– Minek nekünk az ő részük? Nem vesszük…

– De. Vesszük. Már megígértem… Nézd, most nézd, micsoda mocskot csinálnak a zabálásukkal! Elszórják a zsíros papírokat! És ezek közé akarsz te beállni?!… Borbála nem a felvásárlóhelyen adja el az ékszert, hanem nekünk. Kell a lányoknak a pénz. Kell a tőke az új kis üzletükhöz. Meg akarják forgatni a pénzt. Én egyelőre nem, én befektetem, még várok. – A táskájára üt. – Itt a pénz!

A férfi szeme elkerekedik, a táskára bámul hitetlenkedve, szólni sem tud. Az asszony legyezi magát. Darazsak lepik el a földön heverő dinnyehéjakat. – Gondoltam… gondoltam, egyszer együtt is hálhattunk volna egy szállodában – mondja végre a férfi. – Elképzeltem… – A nő meg se hallja. Bal keze a tömött táskán, jobbjával lebegteti a zsebkendőt. Elégedett.

A te fajtád… az én fajtám!

Akkor értem oda, amikor a rendőrök már megbilincselték és éppen betuszkolták a riadóautóba a két férfit. Az emberek még izgatottan magyarázták a történteket, de csak annyit lehetett megérteni, hogy a fickók összeverekedtek, az egyik lecsapta egy sörösüveg nyakát, és a palack szilánkos végével támadt a másikra, de az valamilyen ügyes karatemozdulattal kivédte a szúrást, aztán ott hemperegtek a járdán, onnan szedték fel őket. Állítólag barátok vagy rokonok… vagy testvérek? Mintha ezt is mondta volna valaki. A kék-fehér autó szirénázva elhajtott a térről, a tömeg lassan szétoszlott; a kártyázók, a sakkozók meg a kibiceik visszatelepedtek a dróthálóval elkerített játszótér menti kőlapos asztalokhoz, a betonpadokra; a gyerekek visongva másztak újra csúszdákra, felpattantak a hintákra, meg nekiláttak focizni; már alkonyodott.

A sörösüveg zöld cserepei ott csillogtak az alkonyi fényben a kavicsokon.

– Elengedik őket – mondta egy bajuszos alak, cigarettafüstöt fújva az arcomba a tér fiatal fasora alatt. – Ha tisztázzák magukat, elengedik őket. Van ezeknek rendes munkahelyük meg lakásuk meg minden. Rendes munkásemberek ezek, az egyik dukkózó, a másik meg hentes a közértnél…

– Ismeri őket?

– Sokan ismerik őket itten. Ezen a környéken laknak. Én is ezen a környéken lakom, itt nőttünk fel valamennyien ezekben az utcákban. Kijárok ide levegőzni. Üljek otthon a konyhában? Vagy a gangon?

– Azt beszélik az emberek, hogy ez a két fickó gyilkos szándékkal rontott egymásnak.

– Gyilkos szándékkal?! – A bajuszos alak elmosolyodott, körme közé csippentette a cigaretta végét, szippantott egy utolsót, eltaposta a csikket. – Gyilkos szándékkal… – ismételgette bólogatva. – Na persze, gyilkos szándékkal! Hát nem azzal van tele az egész világ?! Mindenki a másik torkának esne! Annyi az indulat meg a gonoszság… Tudja, min vesztek össze? Én tudom, mert nem először marakodnak ezek valami kis semmiségen! Az izgatja őket, hogy kié az elsőbbség!

– Az elsőbbség?

– Nem tehetnek róla. Így nevelődtek…

– Hogy versengjenek?

– Hogy gyűlöljék egymást. Ismerem őket, az unokafivéreim. Az apjuk, amíg csak élt, szidta az anyjuk famíliáját, az anyjuk meg az apjukét. „A te fajtád!… Az én fajtám!”… Ez ment mindig, de piszkolódva. Elég volt egy elsózott leves, egy nyitva felejtett ablak, amit aztán becsapott a szél, egy útban hagyott szék, akármi. Már csak úgy fröcsögtek egymásra! „Az a kétbalkezes, tehetetlen fajtád, az!…” A másik meg: „A mi fajtánkat megnézheti akárki, de a tieteket, azt az istentől elrugaszkodottat, hát azt jobb ha nem emlegeted!…” Én is hallgathattam, ha átmentem hozzájuk: „Te, kákabélű!” Mert sovány voltam, vézna kölyök, a nagybátyám nem állhatott, ő erős ember volt, a speditőröknél dolgozott, itta a hosszúlépéseket egész nap, bivalyerős volt és lila fejű, ha rátenyerelt az asztalra, megreccsent a deszka. Véreres szemmel hajolt fölém: „Te, egyszálbélű! A pokolba az egyszálbélű fajtáddal! Akárcsak a nénédet látnám, meg azt a mafla kis kölykét!”… A kisebbik fiát maflázta, nem szerette, anyja fajtája volt, az igaz, fehér bőrű, szelíd. Maga is láthatta az imént, amikor belökték a rendőrkocsiba, hogy milyen lányosan szőke még ma is. De a szelídsége! Hát az aztán elszállt. Addig, addig hallgatta, hogy a te fajtád, az én fajtám, amíg egyszer csak ő is gyűlölködő lett. Megérlelődött bennük szépen az egymás elleni gyűlölet, ha így nevelkedtek, hogyne érlelődött volna! Durvák lettek egymáshoz. Néha megfeledkeznek magukról, akkor jól megvannak, de elég egy szó – és mindennek vége. Az elsőbbség! Az! Hogy ki az erősebb, bátrabb, okosabb, ügyesebb! A versengés! Mindig az a rohadt versengés! Míg egyszer bele nem pusztulnak!… De most megint kiengedik őket. Mindig megússzák, igazolják magukat, és kész. Én kerülöm őket. Köszönünk – de semmi több. Provokáltak. Megszokták az apjuk után, hogy engem is fajtázzanak, mert én az anyjuk révén vagyok rokonuk. „Te kákabélű!”… Ők is kezdték. De én kerülöm őket. Gyerekkoromban sem szerettem köztük lenni. Nem bírtam azt a sok veszekedést, rivalizálást. Nem bírom, amikor valaki elébe tolakszik a másiknak. Utáltam, amikor elkezdték ezt a fajtázgatást. Még csak gyerek voltam, de utáltam. Egészen belebetegedtem… meg sértett is. Akkor is, ha nem engem bántottak. Valahogy restelkedtem, sértett meg rémületben tartott. Féltem tőlük. Most is félek tőlük… Félek, hogy provokálnak. Soha nem akartam verekedni… Ilyen fajta, olyan fajta – engem ez nem érdekelt. Engem ez nem hergel, érti, ugye? De ezeket igen. Ezek belekeveredtek. Ezekbe ezt belenevelték. Aztán, lássa! Sörösüveggel rontanak egymásnak. A vérét vennék egymásnak… versengésből. Pedig édestestvérek.

Madarak

– Egy képpel küszködöm – karolt belém a festő. Mentünk az éjszakai utcán, szél cibálta üstökünket. A festő sovány volt, aszketikus. Csontos kezével a levegőbe rajzolta, amiről beszélt. – Madarak egy fénylő, díszes kalitkában. Rabok? Nem. Domesztikáltak, már csak kalitkában tudnak élni. Etetik, gondozzák őket, gyönyörködnek bennük. A madarak csivitelnek, röpködnek, hintáznak, eszegetik a magokat, vízgyöngyöket isznak csőrükkel. Tollászkodnak. Végzik madári dolgukat. Fénylik a kalitka minden kis fémpálcikája. Látom ezt a fénylést gyakorta, álmomban is. Olykor felriaszt ez a hideg csillogás, de újra jön az álom: a ketrec a szárnyasokkal. A kalitka alján mohás faágak, színes kavicsok, apró, zöld növényzet. Így képzelem…

Meg-megállt a festő, úgy magyarázott, s mivel karjával magához fűzött, meg kellett állnom nekem is.

– Idilli hangulat! – kaszált körbe vékony ujjú kezével, aztán ismét elindultunk. – Béke, békesség, nyugalom, idill. Lebeg körülöttem az álom. Ahogy mondani szokás: mintha angyal szállna el felettem. De újra és újra megvillan a rideg fém is, a kalitka sűrű rácsozata. Néha a szívverésem is kihagy, annyira sajnálom a madarakat. De miért? – Hirtelen elém penderült. – Talán azért, mert nem szabadok? Miért ne lennének szabadok?! A kalitka ugyan rabság, ezek a szegény párák foglyok, csakhogy ők nem tudnak erről! Nem ismernek nagyobb szabadságot a kalitka négyszögénél, mert ott születtek; az ő világuk ez a fénylő rácsokkal bezárt tér!… – Már ismét bandukoltunk, ő makacsul karolt és beszélt: – Körül persze zöld, kék és sugárzó minden, az egész végtelen. Pontos rajzot szeretnék, ahogy a kép felsejlik előttem újra és újra: a ketrec váza könnyű és kecses, benne a színes élet – és körül a pompázatos világtér. Hanem ennek a világtérnek a fénye megtörik. El tudod képzelni? Enyhe homály vagy természetellenes csillogás… De ami a legfontosabb a képen; a kalitkának nincs ajtaja. Nincs rajta ajtó, egy kis négyzetnyi területen semmi fém, semmi keresztpánt, semmi rács. Nyitottság van ott, rés, tárt kapu… de hiába, a madarak nem röppennek ki rajta. Elszállnak odáig, ugrálnak, lépdelnek ott, aztán visszafordulnak, ki sem kémlelnek, ki sem pillantanak talán…

Éjfélig nyitva tartó sörözőt találtunk, letelepedtünk egy gyűrött abroszú, cigarettahamus, bortócsás asztalhoz. Zene szólt, felhevült pár táncolt álmos pincérek unatkozó sűrűjében.

– A kép – törölte meg sörhabos száját a festő –, a kép mozdulatlan. Hatalmas vászon, küszködöm vele. A kalitka nyitott ajtaja… miért nem szállnak ki rajta ezek a madarak? Mit súg az ösztönük? – A festő közelebb hajolt, bömbölt a zene, alig lehetett érteni a szavait. – Nos, történt már kirepülés! Megtörtént már, hogy a madarak észrevették a nyílást, felneszeltek, ott tolongtak mind, ki akartak surranni, csapdostak, marakodtak, vagdalództak. S kiszálltak. Részeg, vad, diadalmas repüléssel vágtak neki a színes világnak. Hanem akik már a legmesszebbre repültek, nekiütköztek valaminek. Sebes szárnyalásuk megtört, röptük íve megszakadt, s meredeken zuhantak a mélybe. Megtanulhatták, hogy ravaszul átlátszó, de át nem engedő bura alatt élnek, bura fedi ketrecük körül a világot, bura borul föléjük, s beleütközve pusztulásuk lelik, ha vak reménnyel kis terüknél nagyobb térre vágynak.

A festő elhallgatott, csontos keze poharára fonódott, az aranysárga sör átsütött vékony ujjai közt.

– Azóta nem vesznek tudomást a kalitka nyitott ajtajáról – mondta. – Illúzió a szín, a fény, a végtelen, illúzió a repülés korlátlansága. A kalitka körlete vagy odakinn az a tágasabb – egyre megy. Nem csábítja őket, mert a vonzásban ott a pusztulás veszélye. Ezt érzi ösztönük. Valamennyivel nagyobb szabadság, de nem teljes – megéri-e a kockázatot?

A táncoló pár még mindig nem hagyta abba, a nő a férfi nyakába akaszkodott, hátrafeszített testtel, lassú, majd egyre vadabb iramú vonaglásba kezdett. Harsogott a zene, nehezen értettem, mit mond a festő: – A legnehezebb – magyarázta gondterhelten, alakzatokat firkálva a terem füstjébe –, hogy miként ábrázoljam egyazon mozdulatban a beletörődést és a sajgást. Ezzel kínlódom. A madarak nézik a végtelent, vágyódnak rá, de feledni is akarják. Gyávák vagy bölcsek? Ha eleségük, italuk van, ha nem bántják őket, ha zsúfolt terükben röpködhetnek békességgel, még boldogok is. Tolluk színes, begyük domborodó, csőrük be nem áll naphosszat. Olykor-olykor eszükbe jutnak a nyakaszegettek, akiket káprázat bódított, s nekirepültek az áttetsző burának. Egy-egy halk csirrenés az emlékezetükre – csak ennyi hagyja el torkukat.

Felállt, indulni készült. – Nem tudom, meddig kell küszködnöm ezzel a képpel. Eleinte erős színekre gondoltam, de most már inkább pasztell… Pasztellben látom…

Az álom birodalma

Odafelé alig volt utas a prágai vonat hálókocsijában, de harmadnap, visszafelé, turistáktól hemzsegtek a fülkék, így aztán én is kaptam útitársat, pedig az indulás előtti percekben még reménykedtem, hogy Pestig – ahogy Prágáig is – egyedül fogom tölteni az éjszakát. Ám a kalauz egy férfit vezetett be fülkémbe. Este volt, gondoltam, ha kihúz a vonat a pályaudvarról, bezárkózom, a határt csak reggel érjük el, megpróbálok aludni. A férfi megjelenése azonban veszélyeztette tervemet. Ki tudja, talán nekilát vacsorázni; diskurálni akar, vagy olvasgatni? Meglehetősen barátságtalanul adtam tudtára, hogy az alsó fekhelyet én már elfoglaltam; nem törődött vele, egykedvűen, szelíd mosollyal rendezkedett be a felső ágyon, bár ügyetlenül mászott fel a magasba; hallottam, hogy sokáig és türelmesen vesződik a biztosítószíjak csatolgatásával; talán félt, hogy álmában leszédül a padlóra.

Kurta szavakat váltottunk, a legszükségesebbeket; nem bántam volna, ha idegen ajkú, de magyar volt; elkerülhetetlennek látszott a későbbi beszélgetés. Fáradt voltam, reméltem, hamar lefekhetek, azt mondtam neki, kimegyek a folyosóra, amíg pizsamába bújik; láthatta rajtam, hogy nem szívesen fogadtam társaságát, mentegetődzött, felajánlotta, hogy inkább ő sétálgat odakinn, míg nyugovóra térek, de meg sem hallgattam, rácsuktam az ajtót. Mire tíz perc múlva óvatosan visszatértem, már nyakig betakarózva, a falnak fordulva aludt. Csendben én is elfoglaltam a helyemet, kioltottam a fejem fölötti fényt, s a vonat zakatolását hallgatva elszenderedtem.

Valahol megálltunk; nem tudom, mennyi idő telt el; új felszállók zajongtak, erre riadtam. Felgyújtottam a villanyt, s csak akkor jutott eszembe emeleti társam; gyorsan a kapcsolóhoz nyúltam, de későn. – Mi az?! Mi történt?! Beszéltem?! – Tessék? – kérdeztem zavartan. – Beszéltem?! Vagy énekeltem?! – Hogy énekelt-e?! Nem… dehogy! Valami állomáson vagyunk, már indulunk is… – Félrehúztam az ablak függönyét, de a kocsisor éppen meglódult, a kinti lámpák gyér fényénél csak egy raktárépületet láttam, meg azt, hogy szemerkél az eső. – Bocsánat – hallottam némi bevezető mocorgás és krákogás után a felső ágyról –, bocsánat, valamit el kell mondanom önnek… – Nem válaszoltam, visszamásztam a plédem alá, el voltam keseredve, féltem, hogy hajnalig csak forgolódni fogok alvás helyett. De ő biztatás nélkül is folytatta: – Mindent elkövettem az utazási irodában, hogy egyedül lehessek a fülkében, a kalauzt is kértem, de be kellett látnom, hogy eladták a jegyeket… – Kérem – szóltam ingerülten –, véletlenül kattintottam fel a villanyt, elnézést… – Ellenkezőleg, én kérek elnézést! Ön cseppet sem zavart, hanem én!… Sőt az is előfordulhat, hogy továbbra is zavarni fogom. – Ezt hogy érti? – Nézze, én mindig, állandóan álmodom, igen erős álmok szállnak meg, előfordul, hogy álmomban hangoskodom, netán énekelek is. Féltem, hogy máris… – De, uram, ismétlem, semmi zajt nem ütött, egészen más ébresztett fel!… – Valóban? Ez megnyugtató. – Kis ideig csendben volt, azt hittem, elszundikált, de nem! Újra kezdte: – Nagyon felfokozott életet élek álmomban. Elég lehunyni a szemem, máris tolulnak a képek. Most is, mielőtt felébredtem, egy szigeten jártam… Nem, ne féljen, nem mesélem el! Az emberek, tudom jól, rettegnek társaik álomtörténeteitől. Pedig szívesen leírnám magának, milyen is volt az a sziget!… Ön nem szokott álmodni? – Ritkán. De nem emlékszem, miket! – vetettem oda kurtán. El is mehetett a bátorsága, de nemsokára mégis megszólalt: – Mérnök vagyok, a munkám csupa racionalitás. Hanem az éjszakáim! Azokat nem adnám semmiért! Eleinte engem sem érdekeltek az álmaim, csak később kezdtem becsülni őket. Olvasta Thomas de Quinceyt? – Kicsodát? – Azt az angolt, aki a múlt században megírta, milyen hatással van az emberre az ópium. – Á, igen, rémlik valami! – Nos, azt hiszem, nemcsak az ópiumevőnek adatik meg, hogy a dózis átlökje a káprázat világába. Soha nem kóstoltam ópiumot. Teljesen egészséges vagyok, semmi káros szenvedélyem. És miért? Mert narkózisnak ott van nekem az álom. Tudja, mekkora szabadságot ajándékoz az nekem? Történhet velem bármi, csak a puszta életem maradjon meg, s ha lehunyom a szemem, ha álmodni kezdek, máris megszabadulok minden nyűgtől! Elképzeltem már, például, hogy fogságba vetnek, vagy valamilyen módon korlátozzák szabadságomat, és semmi remény a menekülésre. Mit teszek akkor? Nem egyebet, mint átadom magam az álmok korlátlanságának. Ebben senki sem gátolhat, csak életem kioltásával. Mi a véleménye minderről? Hát nem nagyszerű?… – Nem tudtam felelni, annyira kimerült voltam; el is alhattam, csak az útlevélvizsgálatra ébredtem. Társam a fejem felett nyújtotta át iratait; szemhéja duzzadt volt; álomittasan nézett a katonákra, még nem fogta föl, hogy nappal van, ideje megtérni az álom birodalmából.

Kapcsolatok

Ülj le, szemben vele, biztasd, és engedd beszélni. Hagyd, hadd beszéljen, te csak figyelj, légy hozzá türelmes, és hallgasd.

Boldog lesz, és szeretni fog.

*

Az asszony tizenegy óra felé felkel, elhízott testén selyem hálóing; köntöst vesz magára, papucsba bújik. A lába még mindig formás. Meg a keze. Májfoltos kezek, de karcsúak. Meg a haja. Még mindig dús. Hajtűkkel tornyozza fel; kimegy a konyhába, csészébe önti az esti kávémaradékot, teledobálja cukorral, beviszi a szobába; maga elé teszi az asztalra a kártyát. Kávézik; rakja a pasziánszot. Még csak a rolót sem húzza fel. A férje bejön a kertből, szó nélkül az ablakhoz megy, felrángatja a redőnyt, eloltja a villanyt; behoz egy pohár vizet, az asszony keze ügyébe helyezi, gyógyszeresüvegekből tablettákat szór a tenyerébe, sorba a pohár köré rendezi őket. Az asszony csak akkor tekint fel a kártyából, amikor az ura már az ágyat igazgatja; figyeli, hogy veregeti fel az ellapult párnát; nézi mindaddig, míg a plédet rá nem teríti az elegyengetett paplanra. Szótlanul követi pillantásával a távozót. A férfi karcsú és fürge. Magas, csontos. Pulóverben van, kordnadrágban, de idebenn cipőtlenül, csak zokniban, hogy ne hordja szét a lakásban a sarat. Ma már kitakarított. Nyakán azért ott maradt a sál; a haja, az az ősz tüskefrizura, lenyomódott a sapkától. Az asszony hallja, hogy a férfi a konyhában edényekkel neszez, koppan valami, víz csordul – aztán hosszan csend. Visszafordul hát a kártyalapok fölé.

Később nyikordul az ajtó; nem látja, csak hallja, hogy a férje kiment a kertbe.

A lombot gereblyézheti össze. Biztosan azt.

Valamelyik nap behallatszott a szobába: – Kártyázik, de mosogatni nem lát! – A férje mondta a szomszédnak.

Egy szóval sem árulta el, hogy hallotta ezt.

A tablettákért nyúl, egyenként a nyelvére helyezi őket, vizet kortyolgat, nyeldekel.

Aztán ismét az ajtó. A férje bejött, forr, sistereg valami a resón. Csendülések, zörgések; a férfi krumplit főzhet, a beszálló gőz hozza a szagát.

Az asszony – keze a kártyalapon – merőn bámul a konyha felé.

– Jogom van hozzá! És ehhez ragaszkodom! Naponta egy tizenegyes kirakós! Senki sem tilthatja meg nekem! Még te sem! Még te sem!!!…

Fuldoklik az ingerültségtől. Reszkető kézzel nyúl a pohárért, a víz kiloccsan, iszik.

A férje megjelenik az ajtókeretnél, szó nélkül benéz rá, nézi hosszan az asszony sziluettjét az ablakon behulló őszi fényben.

Az asszony is nézi őt.

Aztán újra a konyhai neszek. És a csend.

*

Rokonszenv, ellenszenv – feromon. Szexuális vonzódás – feromon. Állítólag kapcsolatainkat a feromon irányítja. Ez a vegyi kiválasztódás, amely a kapcsolatteremtés közben jön létre, elintézi a dolgokat. Belépsz egy üzletbe, s hiába vagy jólnevelt, gorombán fognak bánni veled, bár ha az eladónak nem is áll szándékában megbántani, megsérteni. Egyszerűen csak a – feromon. Rosszul reagál a boltos a te vegyi kiválasztódásodra. S ugyanígy van ez a munkahelyeden is, az iskolában, a társaságokban. Való igaz, néha meghiúsul minden igyekezeted, hogy befogadjanak. Ilyenkor mondod: ma minden szavam, minden mozdulatom szerencsétlen.

– Miért nem vagyok rokonszenves magának? – kérded valakitől, aki foghegyről beszél veled. – Hiszen nem is ismer! Mire alapozza antipátiáját? Miért olyan elítélő?

A vegyészek szerint nem az illető tehet róla, hanem a feromon.

Más meg a nyakadba borul – ugyancsak ismeretlenül vagy indokolatlanul. Szinte beléd szeret.

Állítólag ez is a feromon hatása. A kedvező reagálás.

Emberi kapcsolatok – feromon! Mint egy hirdetés.

Ha ez így igaz, akkor lehetséges, hogy a világ dolgait intézők is csupán a feromonhatások kiszolgáltatottjai? Ösztönök dolga lenne az egész?

De talán az észnek, az értelemnek is juthat némi szerep!…

*

Presszó. Délelőtt. A nő fehér köpenyben, vállára vetve a dzseki. A férfi is a közeli hivatalból ugorhatott át ide. Ülnek a sarokban, kezük az asztal lapján összeér. Csendesen diskurálnak, meghitten, arc az arc közelében.

Lopott percek az alibit szolgáló munkaidőben? Így aztán mit sem sejthet kinek-kinek a házastársa!

Amint elmegyek mellettük, hallom – Munka után egyenest hazajössz? – Ezt a nő kérdi.

– Tudod, hogy ma van a továbbképzés – néz rá szomorúan a férfi.

– Én meg hatra angolra megyek. Utána beugrom a gyerekért a sportkörbe. Szeretné, ha szombaton megnéznénk a meccsét…

– Talán. Ha nem lesz külön munkám…

– Ma krimi lesz. Kilenckor. A tévében.

– Csak tíz után érek haza…

– Tízkor én már lefekszem.

– Akkor hát ma sem? Akkor hát mikor? Már egy hete semmi…

Kis sóhaj. Még egyszer egymásba kulcsolódnak a kezek.

– Reggel majd írj egy cédulát, ha elmész. És tegyél ki pénzt a telefonszámlára. Délelőtt felhívlak… ha nem tudnál kiugrani.

– Jó. De hogy már egy hete semmi…!

A nő arcán enyhe kis mosoly.

– Mielőtt összeházasodtunk! Akkor még! Emlékszel? Hajaj…

A férfi bólogat, simogatja a nő kezét. Aztán hirtelen felpillant, elszaladt az idő.

– Főúr, kérem! Fizetünk!…

Egy nem létező kisfilm

A történet évek óta kísért, sehogy sem megy ki a fejemből. Tartok tőle, hogy sehol sincs nyoma; sajnálnám, ha feledésbe merülne. A tőle megszokott remek előadásban Várkonyi Zoltán mesélte egyszer Szentendrén. Van annak már vagy tíz éve is!

Legszívesebben kisfilmet készítene a sztoriból, mondta akkor. Nem csinált belőle kisfilmet, alighanem még csak le sem skiccelte.

Ám ha a hagyatékában van valahol, akkor sem árt elmondanom, mert ott, azon a délutánon mű született azzal, ahogy ő szavakkal, gesztusokkal megjelenítette a történetet. Le-fel járkált, közben-közben megállt, lejátszott egy-két helyzetet. Figurákat. Karaktereket.

Nagyokat nevettünk.

Azzal kezdte, hogy zsűritag volt, mint már nemegyszer valamilyen filmfesztiválon. A résztvevőket egyik nap különös előadásra invitálták – talán épp a szállodájuk különtermébe. Merőben más volt a téma, mint a szakmai tanácskozásokon. A program egy feltaláló, egy kis, kezdő mérnök beszámolóját ígérte a helyi, a hegyek közti közlekedés problémáiról, a drótkötélpályák korszerűsítéséről, egy új, gazdaságos módszerről. A rendezőség vagy maga a mérnök úgy gondolhatta, hogy a fesztiválon részt vevő világnagyságok, befolyásos személyiségek pártfogását megnyerve könnyebb lesz a helyi hatóságokat jobb belátásra bírni a terv elfogadása, kivitelezése érdekében. Volt valami karitatív mellékzöngéje az egésznek; a fesztivál nevesebbjei kötelességüknek érezték, hogy megjelenésükkel a kezdő mérnök mellett tüntessenek.

Kora este volt, mindenki ráért. A teremben nem voltak székek, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak a vendégek. A főfalon egy hatalmas demonstrációs tábla függött ábrákkal, számadatokkal meg a környék domborzati rajzával. Kis, szemüveges, tudósképű férfiú lépett a helyiségbe, bemutatkozott, majd a tábla felé fordulva részletes tájékoztatásba kezdett. Mutogatott a pálcájával, s közben hátra sem nézett; egyre inkább belemélyedt a témába, lelkesen taglalva tervei fontosságát, ötletei újszerűségét. A tolmácsok halkan, folyamatosan fordították a különböző nyelvekre a szöveget. A jelenlévők érdeklődéssel hallgattak, bólogattak, karba font kézzel figyeltek, elismerően hümmögtek. Várkonyi egy kis spontán remekléssel lejátszotta ezt a polifóniát; a francia, angol, olasz, spanyol, magyar, orosz tolmácsok dünnyögését, majd – snitt! – bemutatta, hogyan nyíltak meg egyszer csak az ajtók, s érkeztek a terembe halk léptű pincérek, hatalmas tálcákon mindenféle finom itallal. Pisszegés hallatszott, aztán mindenki újra az előadóra figyelt. Illetve a tolmácsára. A kis mérnök szakadatlan a tábla felé fordulva magyarázott és magyarázott. A pincérek pedig nesztelenül siklottak a csoportok között, s kínálták az italt. Ez is, az is vett egy-egy pohárral, majd tekintetét a demonstrációs táblára szegezte. Persze, ivott is közben. Kortyintott. Iszogatott. A mérnök pedig beszélt.

S akkor újabb felszolgálók érkezték – parányi szendvicsekkel. Várkonyi Zoltán aprólékosan és élvezetesen felsorolta a szendvicses tálak tartalmát. Le is játszotta, hogyan kínálták suttogva, udvariasan a pincérek a finom falatokat, miközben a tolmácsok szüntelenül duruzsolták az előadás szövegét. Aztán a vendégek is morajlani kezdtek. Előbb csak egy-két szó. Aztán susmogások. Kis nevetések. Megjegyzés a kaviárról. A lazacról. Hogy finom a libamájkrém. És van vörös bor is? Á, remek ez a fehér! Én csak juice-t kérek!… De akkor már forró kis húsgombócokat hoztak az újabb felszolgálók. Olajbogyós finom falatokat. S megint italokat. Sör is van? Nem, whiskyt nem! Van tonic?…

Várkonyi pontosan és láttatóan lejátszotta, mint feledkeztek bele egyre jobban az evésbe, ivásba, miként kezdtek társalgásokba, hogy hagyták abba a tolmácsok is a hiábavalónak tetsző fordítást, hogyan verődtek derűs traccskompániákká a csoportok, hátat fordítva a megállás nélkül magyarázó mérnöknek.

A mérnöknek, aki élete nagy lehetőségének tartotta, hogy ilyen híres emberek és mindenható nagyságok előtt beszélhet eszméiről. Még nem fedezte fel, hogy senki sem figyel rá többé; a gyönyörű tájat látta maga előtt és a tájban az ő megvalósult terveit!

– Ez a terv, tisztelt hallgatóim, a lakosság és az idelátogatók érdekeit egyaránt szolgálja, továbbá megkíméli a természetet, gazdaságos, előnyös, szociális…

Ezzel megfordult; arcán mosoly és diadal – de meglátta azt a rengeteg emberi hátat! Egy teremnyi hátat! Mind, mind a hátukat mutatták neki; diskuráltak, faltak, kortyoltak, vicceket meséltek, hahotáztak, a férfiak a nőknek udvaroltak, az asszonyok kacagtak…

És a mérnök akkor szó nélkül letette a pálcáját, megfordult, és…

Várkonyi lejátszotta a mérnök távozását is. Már nem nevettünk a histórián. Ahogy ő, a csalódott kis embert utánozva, meggörbedten, lesütött szemmel, restelkedésében hol vörösen, hol sápadtan lopakodott az ajtó felé – szinte láttuk a dőzsölő, hangoskodó, magáról megfeledkezett nemzetközi társaságot. Azt a sok emberi hátat.

– Az a tervem, hogy kisfilmet forgatok belőle – mondta Várkonyi. De erre már nem futotta az életéből.

Esős idő

Az üdülő társalgójában az álmaikról meséltek. Nem az elérhetetlenekről – hanem az éjszakaiakról. Borús, esős idő volt, nemhogy fürdésre, de kirándulásra sem alkalmas. Behúzódtak az üvegtáblák mögé, a kongó terembe, ahol műanyag huzatú fotelok és fémvázas székek várják az ebéd utáni újságolvasókat vagy az esti tévézőket.

Most még délelőtt volt, de csaknem alkonyi sötét. Kövér felhők takarták el a napot.

Eleinte valamiféle kitalálósdit játszottak, aztán megunták. Hatan vagy heten voltak – egyikük időnként nyugtalanul felkelt a helyéről, s mintha az időt kémlelné, kiment a parkba; ázottan és szótlanul tért vissza mindig. Fiatal nő volt, bámulatosan karcsú, napbarnított, fekete hajú. A férjével jött nyaralni, meg annak két gyerekével. Nyaranta így töltött együtt két hetet a férfi a fiaival. A nő szerette őket, de a viszonyuk mégis tele volt feszültséggel: nem mert rájuk szólni, nem mert a nevelésükbe avatkozni. A férje talán el sem tűrte volna; ezekben a napokban, lelkifurdalástól űzötten, idejét csakis rájuk áldozva foglalkozott a gyerekeivel.

A fiúk most valamelyik szobában ricsajoztak a társaikkal. A férj vastag pulóverban, cigarettázva kuporgott egy fotel mélyén, s törte a fejét, mit is mondjon, ha rá kerül a sor.

Éppen egy lány mesélte, nagy vihogások közben, az álmát. Hogy itt történt az üdülőben. Kiment a stégre meztelenül, s bámulta, milyen gyönyörű hajó közeleg a Balatonon. Zene és kacagás hallatszott. Oda akart úszni, de váratlanul befagyott a tó. A hajó megrekedt, a hangok elhaltak – végül csengéssé változtak. Csengett-bongott minden. Jéggé vált a hajó is, meg az emberek is megdermedtek…

– Fáztál! – állapította meg az a hölgy, aki büszke volt rá, hogy minden álomra tud magyarázatot. – A napi képzelgések, a futó gondolatok, a felületes élmények vagy a pillanatnyi fizikai állapotok teremtik az álmok történeteit. Ennyi az egész. Fáztál: jégről álmodtál. Gyerünk tovább!

Néhányan huncutságokat meséltek, mulatott a társaság. A karcsú, fekete nő a terem ajtajában állt, hallgatta az eső dobolását a bejárat feletti hullámlemez tetőn. A férjét nézte. Most a férje következett. A pulóveres férfi zavartan fészkelődött a fotelban. – De ha egyszer nem szoktam álmodni!

– Az nem létezik! – mondták a többiek. – Se jót, se rosszat?

– Úgy látszik, jók az idegeim, és tiszta a lelkiismeretem. Pássz. Én kimaradok.

– Ilyen nincs! – zúgott a kórus. – Nem lehet passzolni!

– Majd én! – szólt ekkor a fekete hajú nő. – Addig majd én, amíg eszébe jut… Megengedik?

Megengedték. A férfi hálásan tekintett a feleségére. Az asszony nem ült le; miközben mesélt, nyugtalanul körbejárt a társaság mögött.

– Valami esős, őszi táj… – kezdte. – Nedves fű. Domboldal. Nem tudom, kikkel vagyok. De van ott egy nő. Lovaglócsizmában, fehér blúzban. A közelünkben egy vasútállomás, a fű benőtte a síneket…

Feszülten figyelték. A férfi kicsit büszkén, hogy milyen jó mesélő a felesége.

– A mezőn egy ló – folytatta az asszony. – A lovaglócsizmás nőnél vadászpuska. Célozza a lovat. Figyelmeztetjük, ne tegye, a ló nem célpont. Nem törődik vele. Lövés. Nyihogás… emberi jajveszékelés. Rettenetes. Futunk a lóhoz. Fejem fölött hegyes csőrű madár köröz, csapdos, rikolt, meg akar vágni. Hessegetem. Esik az eső. A ló vergődik, patájával kapálja a földet. Vérzik. Akkor látom, hogy csinos férfifeje van. Kentaur. Átlőtték. A víz piros patakká válik körülötte. A kentaur sápadt. Mellette fekszik a lovaglócsizmás nő. Ölelik egymást szerelmesen. Egy gazdaféle jön, figyelmezteti a kentaurt, hogy eressze el a nőt. A sebesült ráveti szép tekintetét, és értelmesen beszél egyenlőségről, életről, halálról. A nő nem néz fel, csak öleli vérző társát hangtalanul. Fejem felett csapdos a különös madár. A kentaur pillantása könyörgő. Nem akarom, hogy meghaljon, de tehetetlen vagyok; mégsem akarom…

Befejezte a történetet, megállt. Éppen a férje mögött. Senki sem mozdult, senki sem szólt. – Nos? – kérdezte végre valaki az álomfejtőtől. – Ezt mivel magyarázza?

A hölgy hol a férjre, hol a feleségre nézett. A pulóveres férfi heherészett, meg akarta paskolni a neje kezét, de az hátrább húzódott kissé.

A hölgy kínlódva elmosolyodott.

– Beláthatják, hogy én sem tudhatok mindent megindokolni. – Aztán a férjhez fordult. – Eszébe jutott végre valami?

– Nem, még nem… de majd gondolkodom.

Albi és társa

A hegyre-völgybe épült falu kocsmájában vasárnapi hangulat. Ebéd előtti ivászat füstfelhőben, zsivajban.

A két városi férfit ide irányították; mondják is a csaposnak, kit keresnek.

– Kő miatt?

– Honnan tudja?

– Amiatt szokták keresni. – Az ablak melletti asztalhoz kiált. – Albi! Gyere ide!

Albi sovány, féloldalasan járó, fogatlan, öregecske. Megtörli a száját, kezet nyújt, bemutatkozik. A városiak nagyon udvariasak vele, már csak benne bíznak, ha ő nem segít, nem tudják, kihez fordulhatnának még.

– Kő miatt – veti oda a csapos. Vár, hogy az idegenek rendeljenek. Észreveszik. – Mi semmit – szabadkoznak –, de ha Albi úr inna valamit?…

– Nagyfröccsöt. Köszönöm. Szóval mennyi kellene és mikorra?

– Hát van?! – örvendeznek a jövevények. – Huszonöt négyzetméterre lenne szükségünk. Csak huszonötre!…

– Aha. Hát annyi lesz. Ígértem valakinek, de az várhat.

– Nekünk meg sürgős! Már rakják az emberek az oszlopot, de kevés a kő. Mindenfelé szaladgáltunk, de…

– Tudom. Hiába. – Albi bólint, nagy kortyokban issza a fröccsöt. – A bánya nemigen vesz fel rendelést. Hónapokig kell várni. De itt vagyunk mi! Kocsival vannak? Mert akkor megmutathatnám az árut. – A csaposnak: – Volt négy fröccsöm…

– Mindent a mi számlánkra! – tüsténkednek boldogan a városiak. Albi nagylelkűen megengedi.

Kocsival a hegy körül vagy negyedóra az út. Albi beszédes: régebben ő is bányász volt, ám jó tíz éve rászakadt a kő, lesodorta. Medencéje, combcsontja tört, azóta csak bakterkodik a fejtőben. Gyalogosan átvág a gerincen; menet-jövet tíz-tíz kilométer. Semmi az, ha egészséges az ember. Márpedig ő, a balesetet leszámítva, hála az égnek…

Hogy semmit sem lehet kapni, ami éppen kellene. Erről diskurálnak az erdő alá vezető hegyi úton. – Házaknál is jártunk, ahol követ láttunk, mind meg akartuk venni… Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz kőhöz jutni?!

Az út a bánya előtt véget ér. – Csak beszólok a cimborámnak – száll ki Albi a Ladából. – Innen már gyalog megyünk tovább, az erdei utat csak a teherautó bírja.

A kőbánya hatalmas medencéje kihalt. Igaz, vasárnap van, de Albi szerint köznap sincs itt sok ember. A füttyögésre egy kutya koslat elő, aztán egy erdei manócska. Ez is sovány öregember, de kicsi is; szakálla, haja gyér, hangja vékony. – A társam! – mutatja be Albi. – Te, Vilmos, kimegyek az urakkal az erdőbe. Ha kell az áru, holnap vihetik, igaz-e?

– Vihetik, vihetik – bólogat a manócska. – Jöjjenek a teherautóval, mi felrakjuk, azzal nincs hiba. Reggel itt letelik a szolgálatom, kimegyek a fejtésünkhöz, megtalálnak. De te is itt leszel, vagy nem? Na ugye! Napszálltáig dolgozunk. – Most néz a városiakra: – Albi és társa… hihihi…, de ezt nem kell dobra verni!

A kocsit a bányánál hagyják, nekivágnak az erdőnek. A magas fák alatt csend. Kékesszürke fény. Kövek meztelenkednek elő a talajból. – Ez mind magánbánya volt – magyarázza Albi. – Régen a svábok fejtették itt a követ, eladták… Amikor a háború után kitelepítették őket, maradt minden felében-harmadában. Most az erdőgazdaságé a terület. Nekünk csak saját felhasználásra szabad termelni, kapunk évente néhány köbmétert kedvezményes áron, de elnézik, hogy túladunk rajta. Én Vilmossal osztozom…

Az erdő mélyén, magas partoldalban friss fejtés. A kibányászott kövek szép rendben, oszlopban; könnyű méricskélni; van itt éppen elég.

– Nézzék, ezeket már alig kell faragni a beépítéshez. Olcsón adjuk…

Visszafelé, az egyezség után, a kocsihoz menet a fiatalabb városi megjegyzi: – Azért ez nehéz munka!

– Nehéznek nehéz, de szeretem csinálni. Itt, az erdőn, a csendben jól megvagyunk. A kő kiveszi az erőt, nem mondom, kell is fejenként egy üveg bor muníciópótlásnak… meg tíz deka kávé lefőzve… az is elfogy szépen estelig. De amíg bírom, csinálom. Szívós vagyok én! Aztán hát rosszabb dolgom soha ne legyen!…

Valamennyi pénz is van belőle, magyarázza. Nevet. A kő kell az építkezéshez. Keresik. Ami kell, az kell, azt megfizetik. – Igaz-e? Maguk is mit csinálnának most, ha egyszer a bányára nem lehet számítani? Csak a magunkfajta tud segítséget nyújtani az építkezőknek. Jó munka ez, uram! Nem szól hozzánk az erdőn senki, csak a madarak. Engem a kő sodort el, de azt vallom, én voltam az ügyetlen, nem a szikla a hibás. A kő, kérem, semmiről sem tehet, igazam van?…

– Maga még csak bírhatja ezt a fejtést – néz rá az idősebb városi. – Maga talán még hatvanéves sincs, de a társa, ez a Vilmos, az megvan már vagy hetven is, ha nem több!

– Mennyi?! – Albi megáll, annyira elképed. – Ötven leszek a nyáron, uram! Ötven! Vilmos pedig ötvennégy múlt húsvétkor! Csak ő is megrokkant egy kicsit. Az ám! Dolgozhatunk még eleget, uram, amíg megöregszünk, hajaj, dolgozhatunk, de mennyit!

A vállalkozó

Ahogy az idők során így-úgy szabályozták az utat, a járdát is feltöltötték, a sétányra néző ház kőkerítése már csak alig félméternyi bástyafal az utcáról nézve. Terebélyes szilvafa árnyékolja a telek sarkát, a déli verőfénybe belekáprázott szem alig veszi észre a lomb alatt meghúzódó öregasszonyt. Persze, szinte mozdulatlan, ahogy a mélyen maradt kert szegletébe állított létrán kuporog, a terméskő kerítésre könyökölve. A kendőjének, ruhájának mintázatával, de barázdált, nap égette arcával is belevész a környezetbe. Mint ahogy egy veszélyektől óvakodó madár vagy gyík álcázza magát az ágas-bogas lombban vagy a mohás köveken.

Csak színfolt a fények és árnyak között.

Holott az öregasszonynak most nem ez a célja.

Nem, mert a kő fölött nemcsak úgy unalomból leselkedik a hétvégi forgalomtól nyüzsgő kisvárosi utcára. Körötte virágok pompáznak, igaz, kicsi csokrok, árválkodó szálak, mintha véletlenül kerültek volna fel a falra – ha akarom; de ha akarom: vevőt csalogatóan.

Amint közeledek e helyhez, az öregasszonynak csak a szemmozgása akasztja meg a figyelmemet. Les, megértem-e, miféle dolog ez az utcára könyöklés, hogy ő most nem privát; les, de nem szólít meg, még a kezét sem mozdítja, csak a fejével meg a tekintetével kísér, s amint elhaladok előtte, némán el is enged.

Na, úgy látszik, nem nézett vevőnek.

Hát kire számít? Kinek akar itten virágokat eladni? Szombat délben, a belső város szélén, a szilvafa árnyékába bújva?

Igaz, néhány méterrel arrább már nagy a jövés-menés. Autók tülekednek egy cseppecske helyért a parkolóban. A söröző – privát üzlet – kerthelyisége zsúfolt. Az ételbárt vezető család sem győzi a kiszolgálást a hársfák alatt. A cukrászmester boltja előtt hosszú, tömött sor – a pompás fagylalt minden fáradságot megér. És a butikokban is mennyi ember! Löködik egymást a gézruhákért a nők, válogatnak a sarukban, a bizsukban, a cserepekben. Mennyi szép bolt, mennyi nekibuzdult vállalkozás! És mekkora forgalom! Szinte mindent el lehet adni, egy parányi fülbevalót éppúgy, mint egy ezerkétszáz forintos egynyári ruhát. Persze nőit.

De itt a szilvafa alatt csend van.

Mosolygok magamban, megállok. Fülelek, szólít-e az öregasszony. Mekkora benne az üzleti érzék?

Nem invitál.

Hát igen. Nem vagyok vevő, ezt megsejtette. Éppen ezért meg is lepődik, amikor visszamegyek hozzá.

– Eladók ezek a virágok?

Csak most lesz eleven. Görnyedtéből felegyenesedik, fél kézzel a létrába kapaszkodik, fél kézzel a portékát kezdi rendezgetni.

– Hát… – Felnéz, vizslat. Aztán szinte támadón: – Hiszen csak eladhatom a virágaimat, vagy nem?! Itt szedtem őket a kertemben! Jogom van hozzá, vagy nem?!

– Persze, persze – nyugtatom meg sietve. Nézem a szegényes, de ízléses csokrokat, a karcsú, fehér liliomot, a vöröslő rózsát.

– Olcsón adom – mondja most már nyugodtabban. – Nézze, milyen szépek. Az én kertemben mindig szép virágok nyíltak. Mindenki tudja ezt itt a környéken, szeretem a virágokat, kérdezzen csak bárkit! A Róza néni kertje! – mindenki megmondhatja… Eddig csak magamnak neveltem őket, meg ha kért valaki, ugye, egy-egy csokorral. Vagy csak elajándékozgattam. De most, hogy fordult a helyzet, megpróbálom így…

– Így? Hogyan?

– Hát megtehetem, nem? A gyümölcstermést is el lehet adni háznál, senkinek semmi köze hozzá, a magáét mindenki eladhatja…

Már megint ijedt, megint gyanakvóan néz rám, megnyugtatom, hogy jól tudja, joga van az árusításhoz.

– Tudja, szerettem volna egyszer egy kis boltot. Egy virágkereskedést. Mindig elképzeltem! Nagy kirakat, pálmák, fikuszok, filodendronok… meg az a sok gyönyörű benti virág! Nem is a pénzért, higgye el, nem azért! De mindig az volt a vágyam… Csakhogy nem lehetett… hiszen emlékszik rá, hogyan volt régebben. Igaz, pénzem sem lett volna hozzá, de nem is volt olyan divat, mint most. Jobban tette az ember, ha nem törekedett… Most meg? Lássa, annyi boltot nyitnak! Gondoltam, én se maradjak le! Persze, egyelőre csak így… Kiülök ide a létra tetejére a kertem sarkában, aztán aki megáll itten, hát megáll…

Közelebb int, körülnéz, bizalmas:

– Nem akarok nagy feltűnést. Most még! Most még csak szép csöndesen. Aztán majd meglátom, hogyan alakul a dolog. Hogy érdemes-e? Az ember vágjon bele az üzletbe, ha van rá lehetősége, de azért csak óvatosan. Megéltem én már sok mindent, tudja, hát azért gondoltam, hogy előbb csak kicsiben… csak kis vállalkozás, így gondolom… Na, vesz egy csokrot?

Hatvan fölött

Hír: Gerontológiai tanácskozást tartottak Bécsben

Disznótoros vacsora

Özvegy Láposné ínycsiklandozó illatokra ébredt. Tepertő! Valaki tepertőt süt! Magyarán: zsírt olvaszt, gondolta következőleg, amint jobban beleszagolt a levegőbe. Máskor bosszantotta volna ez a lakásába alattomban bekúszó, nehéz szag. De most szinte az álma folytatása volt; özvegy Láposné hideg, deres, sötét hajnalról álmodott, vöröslő szalmatűzről, a falusi udvar keményre fagyott földjén a bontóteknő körül szorgoskodó szomszédságról-rokonságról, fortyogó üstről, orjalevesről, sült húsokról, toros káposztáról, tepertőről… Olyan élénk volt az álma, hogy egy darabig ébredés után is látta a kucsmás, bekecses férfiakat, a derekukat kendőbe bugyoláló asszonyokat; látta, hogyan hajt fel az ura egy bögre forralt bort; a perzselés szálló pernyéit is látta – és szívét elöntötte a forróság. Behunyta a szemét, befészkelte magát a párnába, de a képek kezdtek szétfoszlani, beleveszni a szoba szürkeségébe. Hideg volt. Hideg és sötét. De már nem lehetett korán, ha valaki nekiállt zsírt olvasztani, valahol a házban.

Na, hát erről van szó! Ez a zsírszag álmodtatta vele az egészet!

Rosszkedvűen szállt ki az ágyból; kicsoszogott a konyhába, feltett a resóra a nyeles pikszisben valamennyi vizet a kamillának. Minden reggel kamillateát ivott; utána két szelet pirítóst falt, vajjal megkenve, és csak azután jöhetett a kávé. A gyomra miatt. Meg az epéje miatt. Az öregsége miatt. Ráért. Senkire semmi dolga, csak magára. Leült a hokedlire, várta a teavíz forrását. Fázott kicsit, bement a szobába a köntösért; visszaült a hokedlire.

Ültében megint eszébe jutott az álma. A régi ház. A régi házuk, ahol laktak, mielőtt feljöttek Pestre. A Hársfa utcába. De milyen régen is volt az! Réges-régen!

Ötvenben talán. Vagy még előbb? Amikor az ura hegesztő lett a Ganzban.

Ahogy a férje forralt bort iszik ott a hajnali udvaron, abból a fehér zománcú, kék szélű bögréből!…

Hogy mire nem emlékszik az ember?!

Hirtelen elfogta valami izgalom. A vacsora! A disznótoros vacsora. A friss hurka, kolbász… a tepertő! Ülnek a konyhában az asztal körül, a férje bort tölt a poharakba…

Hurka, kolbász, bor! Tepertő!

Lecsúszott a hokedliről, elcsavarta a gázt. Hallotta a szíve dobogását.

Hát persze! Most is megteheti!

Magára kapkodta a ruháit, kivette a bukszáját a szekrény polcáról, bezárta a lakást. A lépcsőház tele volt azzal a nehéz zsírszaggal.

*

– Mennyit? – kérdezte a lány a pult mögött. – Fél kiló töpörtyűt?

– Fél kiló tepertőt, igen, aztán a hurkából is jócskán, a májasból meg a véresből… Van erős savanyított?

– Erős savanyított micsoda?

– Jaj, hát paprika! Friss a kenyér? Kolbász is kell! Sütni való!

– Csak ez van. Ez a lángolt. De bevásárol ma, Lápos néni! Mennyi legyen a hurka? Tessék ám sietni, mert sokan várnak!…

*

Így. Cipelte haza a tömött szatyrot. Kirakott mindent a konyhaasztalra, edényeket vett élő, serpenyőt, tepsit, fazekat. Hajában főtt krumplit akart a hurkához. Egészben, meghentergetve a zsírban. A tepertőt is fel kell majd melegíteni. Estére.

Estére gondolta a tort. Vacsorára.

Valakit meg is hívhatna, az lenne az igazi. Iszogatnák ezt a jó kis zöldszilvánit. Zöldszilvánit vett, az ura is azt szerette valamikor.

Nahát! Nekidőlt a kredencnek. Mindent félbehagyott, és nekidőlt a kredencnek.

Kit hívhatna meg? Senkit.

Nevetni kezdett. Nevetett, nézte az asztalon a holmit, nevetett. Uramisten! Egy kiló kolbász, két kiló májas, két kiló véres! Meg az a nagy halom pörc! Ki fogja ezt elfogyasztani?

Hiszen ha csak egy falásnyit is eszik ebből, szedheti be a Lucullint meg a Bilagitot. Még jó, ha nem kap egy kiadós epegörcsöt…

Kibontotta a literes üveget. Töltött. Kortyintott. Kortyolgatott. Hirtelen megkívánta a forralt bort. Löttyintett valamennyit egy kis fazékba, felvizezte, a gázra tette. Szórt bele szegfűszeget, fahajat, cukrot. Jó illata lett. Bögrébe töltötte, úgy itta. Kicsit megnyugodott. Kezdte könnyebben érezni magát. Csend volt a házban, délelőtt volt, téli idő. Elálmosodott. Szundikált ültében a hokedlin.

De már nem álmodott semmit.

Külső körzet

Földszintes házak, földes út. Skoda himbálódzik a hepehupákon, akkorák a gödrök ebben az idei szárazságban, hagy a kocsiban ülő orvos majd’ a nyakát szegi egy-egy döccenőnél. Alacsony, több lakásos, málló vakolatú ház kapujából, kifakult, agyonmosott, kék munkaruhában dideregve, vállára terített bárányirhában egy idős férfi figyeli az utcát; a doktor dudál, a férfi integet, a Skoda a ház elé kanyarodik. – Na, mi van? Komoly? – száll ki táskájával az orvos. – Hát lehet azt nála tudni, doktor úr? Csak sápítozott, ájuldozott, annyit mondott: hívjátok! Hát ezért üzentünk…

Beérnek az udvarra; a sufnik előtt három kisgyerek hancúrozik, rozsdás babakocsit tologatnak visítozva; konyhaajtó nyílik, felső ablakán gőz gomolyog a csípős novemberi délelőttbe; kövér fiatalasszony kiált ki a gyerekekre: „Te! Fel ne borítsátok nekem a kis Noémit!”…

A kerítésnél az orgonabokrok már csupaszok, fagyott levelek hevernek a földön.

A doktor a leghátsó ajtón zörget. – Nincs az bezárva – mondja a bekecses. – Nem szokott bezárkózni, azt várja, hogy bemenjünk hozzá, de ki ér rá? Én is, ugye, még fusizgatok inkább így, nyugdíjasan… Tessék belökni, talán megszorult… Na, ugye!

Zörren, reccsen az ajtó, karistolja a konyha kövét. A lakás mélyéről a zajra jajveszékelés támad: – Rám törték! Rám törték az ajtót! Segítség! Rám törték!…

– Mi vagyunk azok, Rácz néni, ne sipákoljon! A doktor úr meg én, Vitus!

– Nem hiszem el! Maradjanak ott, ne mozduljon senki!

– De drága Rácz néni! Én vagyok az, a Sümegi doktor!

A félhomályból csoszogás, bizalmatlan dünnyögés; kontyos öregasszony bukkan elő a szekrények közül. – Ó! Doktor úr! Csakhogy! Csakhogy, csakhogy!… – Hirtelen éles hangon: – Maga menjen ki, Vitus bácsi!

– Jó, jó, megyek, semmi baj! – Vitus kifelé menet int a doktornak, hogy lám, ilyen ez!

– Na, nézzük meg! De húzza el a függönyt, mert így semmit sem látok! Mi a panasza, mamikám? Szédül?

– Nem, nem!

– Azt mondják, ájuldozott. Lássuk a vérnyomását legelőször… – A doktor, dobozokat, bögréket félretolva kipakol az ovális asztalkára. – Mutassa a karját!

Rácz néni óvatosan körülnéz, felágaskodik a doktor mellett, selypeg: – Lehet, hogy megint a múltkori alakok!…

– Kicsodák? Ja?! – Az orvos sóhajt; érti már, nagyon is érti már, hogy miért hívatták. Visszaejti a tokba a vérnyomásmérőt. – Hadd halljam! Megint mi tűnt el?

– A bukszám! – Rácz néni összehúzott szemmel figyel, mit mond erre az orvos. – De, komolyan!…

– Jó, jó, elhiszem. De az nem biztos, ugye, hogy elvitték? Na? Mamikám! Ki vitte volna el?

– Hogy ki?! Akárki elvihette, annyian voltak!… annyi ember jön-megy itten! Ez a ház… az az udvar… tessék elképzelni! Ahhoz a kövér fiatalasszonyhoz két sofőr is jár, az ura meg majdnem mindig éjszakás!… Meg azok a bőrnadrágos gyerekek… a szeges mellényekben… tudja, azok a színes hajúak… fülbevalóval! A fiúk! Fülbevalóval! Hát azelőtt csak a kalózok hordtak fülbevalót, nem igaz?… Ezt tessék meghallgatni! Megyek az illemhelyre, oda, hátra, hát ott zenélnek, magnóznak, nem is tudtam bemenni tőlük, már vécére se járhatok nyugodtan, cigarettáznak ott, meg tudja fene… Ez az ajtó is! Hiába szólok a házkezelőségben! Nem is pásszol a keretbe, a szél is befúj… – Árad, árad belőle a panasz. A doktor megértőn bólogat, titkon az óráját lesi, na, még néhány perc, aztán lassan mennie kell, máshol is várják; a Bezerédiben egy ízületissel rendszerint dominópartit kell játszania: az Angyal utcában meg birkapörkölttel szokta megkínálni a Csongrádról felköltözött nagypapa… és hát persze betegek is akadnak, azért komoly betegek is…

Köhint. – Azt mondanám, keressük meg itt valahol azt a bukszát! Hátha… – És elindul körbe, otthonosan. Rácz néni utánatipeg.

– Magamra hagynak! Az unokám se néz át, az a nagy kajla, csak addig koslatott itt a fiatalúr, amíg az a kövér fiatalasszony etette…

A doktor fiókokat húzkod ki, leborított fazekak alá pillant. Egy cukros- meg egy liszteszacskó között megleli a bukszát. Gyorsan visszarejti, kutat még tessék-lássék, hadd siránkozza ki magát Rácz néni. De aztán visszamegy a kredenchez, eljárt az idő, kezdődik a rendelés az SZTK-ban. A bukszát óvatosan leejti a földre, s mintha belebotlott volna. – Rácz néni! Hát itt volt, csak elkerülte a figyelmét!… – Vagy visszalopták! – pislog az öregasszony. – Visszacsenték, amikor megtudták, hogy a doktor úr keresi! Visszacsenték a disznók! – Az lehet, meglehet, mamikám! Amilyen rafináltak! Az a fő, hogy megvan! Na? Megmérjem a vérnyomását? – Hát csak tessék, ha fontosnak látja! Ha ráér a doktor úr, csak mérje, nem bánom…

Kórház

– Most már elengednek, reggel mehetek, azt mondja a főorvos úr. Nem nyugodott, amíg nem találta a bajomat, ez lelkiismeretes, nem szidott, mint az otthoniak, hogy szimulálok. Már a negyedik hét ez itten nekem. Azelőtt hírét sem hallottam ennek a kórháznak. Megadták a címét, hogy itt majd rendbe tudnak hozni. Megpróbálhatjuk, gondoltam. Feljöttem, a Keletiben érdeklődtem egy embertől, nincs ilyen, azt mondja. De aztán a rendőrök magyarázták a könyvükből, hogy itt meg ott szálljak át, egészen megkavartak. Beültem egy taxiba. Elhozott száz forintért. Szóval hetvenöt volt, de százasból csak nem kér vissza az ember! Itt minden vizsgálatot újra kezdtek, mert azok otthon nem adtak velem papírokat. Korábban is, amikor először jött rám a rosszullét, egy hét után kiírtak. Hogy semmi bajom, menjek dolgozni. Jól van, nekem is úgy jó, ha kereshetek. Kocsis voltam a téeszben, de utóbb teherautóra tettek. Rakodónak. Megvolt az öt-hatezer havonta. Betakarításkor még a nyolcezer is. Zsákoltam, meg minden. Csak bírjam! – ez volt a kérdés, hogy bírom-e? Mert fogytam. Lefogytam, szédültem is, mindig megtántorodtam, de oda se neki, ha ők azt mondták, semmi bajom, hát semmi bajom. Egyszer így délben, még ősszel, na, hogy gyerünk enni. Pedig nem volt étvágyam, csak nyammogtam, gyűrtem magamba a kosztot. De kellett az erő. Jaffát ittam. Azt ittam. Azt mindig ittam, abból megittam egy nap, amennyit csak bírtam. Cementeszsákokat rakodtunk egész délelőtt. Hát lehetett volna étvágyam, ha lett volna! De nem volt. Szégyelltem már, hogy milyen nyúzott vagyok. Na, szól a sofőr, hogy tovább. Indulok az autóhoz, egyszer csak puff! mint a colstock. Ott az udvaron. Úgy szedtek fel. Azt mondja az agronómus, mi van, hazavigyem a dzsippel? Ne vigyen haza, mit kezdjek otthon, nem szimulálok vagy tudom is én! Vigyen a rendelőbe. Ott aztán nézegettek, faggattak, hogy mi bajom? Honnan tudjam?! Csak gyengülök meg gyengülök. Beutaltak a járási kórházba, ott sem lelték a bajomat. Megint kiírtak, hogy enni kell, inni kell, erősödni kell, mehetek. Hiszen jó, jó, de már leadtam húsz kilót, az mivel magyarázható? Nézzék, most is hatvanöt vagyok, remeg kezem-lábam. Kilencven is voltam én, meg több is! Csak úgy lehet dolgozni! Na, akkor, hogy jöjjek ide. De nem kaptam papírokat csak úgy… ha jónak látom. Hogyne látnám jónak, még csak ötvenéves vagyok, még nem lehet, hogy na, vége, jóccakát… Itt ki is jött az eredmény. Tudnak ezek itten. Tébécé. Szóval azt érezhettem, hogy tébécés a vezeték, itt a vese alatt. Itt van a baj. Most elengednek, gyógyszereket kapok, majd vissza kell jönni. Reggel kimegyek ide az útra, várok egy buszt. Jön erre, de hánykor, azt nem tudom. Nem baj, elálldogálok, jó idő van, csak mehessek…

Ül az ágya szélén az ablaknál, nézi a hegyeket meg a pavilon körüli fákat. Gyönyörűek, finom grafitrajzok, állnak a szürkévé enyészett avarban, lombtalanul; mozdulatlan ágaik körül madárrajok keringnek a vak fényű égen. – Megkérhetem? – szól alvástól rekedtes hangján G. bácsi a szemközti ágyról. – Töltene nekem egy spriccert? – Az ablakban áll literes üvegben a termelői bor meg a szóda. – Hányadik ez már ma, te, G.? – kérdi átellenből, a karjába vezetett infúziós csővel, katéterrel és drénnel ágyhozkötötten, a hátán mozdulatlanul fekvő N.

– Az orvosok mondták, hogy inni kell – védekezik G. – Teát! Teát kell inni, nem azt mondták? – Folyadékot! – zárja le a vitát, mohón kortyolgatva G. Nagy nyögésekkel visszafekszik, pedig a műtét után mozogni kellene. – Minek? – csak ennyit kérdez mindig, s a választ sem várva, lehunyja a szemét. – Minek?! – háborog N., és szidja G.-t. – Nem szabad feladni! Az a dolgunk, hogy türelmesen és emelt fővel tűrjünk. Tessék felkelni és mozogni! A doktor megmondta, újra kell tanulni mindent. Ha vége ma az infundálásnak, kérem, kimegyek sétálni a folyosóra, pedig én is fáradt vagyok. De sétálok, és számolom a kőlapokat… – Nyolcvanéves, szikár, eleven szellemű; még aktív: fiatal közgazdászokat vezet be a szakmába.

– G., hallod? Vagy alszol? Már megint alszik! Hetvenhat éves és ilyen passzív!…

Csend. Csepeg az üvegből a műanyag csőbe a folyadék.

– Már várják otthon, ugye? – kérdi N. a hazakészülőt.

– Engem? Senki. Pedig hat gyerekem van. Egy katona, kettő férjnél, a kisebbek az anyjuknál. Az asszony összeállt egy pásztorral. Pár éve biztatott, hogy menjek Pestre dolgozni. Elég marha voltam, munkásszálláson laktam, gürcöltem. Egyszer csak írt a bátyám, ha nem akarom, hogy kitúrjanak a lakásból, azonnal menjek. Huszonnégy órán belül repült az asszony. De vitte a gyerekeket is. Azóta magam lakom, főzök, mosok. Vasárnaponként eljönnek hozzám a kicsik. „Apu, mit főztél? Van jaffád?” Van, persze van. Etetem, itatom őket, hiszen az enyéim, nem? Jaffa mindig van. Kóla az nincs, de jaffa van. Azt nagyon szeretik… – Ül, nézi a fákat. – Hát, nem tudom, hogyan lesz, de innen most elenged a főorvos úr…

Nasztya

Négy óra, vége a csendórának, a kórtermekből kibotorkálnak a betegek. Botorkálnak – az egyik a hasára szorítja a tenyerét, a másik a derekát fogja, csak néhányan, még innen az operáción, lépdelnek fürgén, a köpeny rajtuk: mint holmi háziköntös. Letelepednek a társalgósarok foteljaiba, a kis asztal köré. A nők horgolást, könyvet hoznak magukkal, a férfiak némelyike újságot olvas, vagy az ápolónőkkel beszélget – főleg persze a betegségéről, az esti gyógyszerekről, egy jobb hatásfokú altatóról vagy hashajtóról. Közben-közben pikáns kis tréfák, kellő öniróniával, ártatlanul. A kertben csendes, tél végi délután. Egy-egy látogató lopakszik fel, ma kedd van, de senki sem állja útjukat. A líbiai fiúnak, aki a rokonához jött Pestre, s itt érte a betegség, a sógornője hozza a kosztot. A jóképű, kedves, fiatal tanító nem bírja az itteni étkeket, már csak a vallási tilalmak miatt sem ehet meg mindent. A tehetetlenebb ágyban fekvőket is ilyenkor gondozzák a hozzátartozók: villanyborotvák zizegnek, a tömött szatyrokból hazai finomságok kerülnek elő. – Egyél, kóstold meg legalább, direkt azért főztem!… – Jaj, ilyesmit ne, nem tudom megrágni, már kértelek… – Mit mond a doktor, gyógyul a seb? – Gyógyul, persze… – Csak légy türelmes, otthon minden rendben. – Türelmes?! – Pszt! Ne izgasd magad!… – Jó, jó! – A beteg nézi a rokont, nézi az ágyszomszéd rokonát; jönnek, aggódnak, törik a fejüket, mivel kedveskedjenek, hogyan segítsenek, de hiába, a részvét, az igyekvés ellenére is micsoda fal van köztük! Ők, a rokonok, a látogatók kimennek innen, mindjárt, tíz perc, fél óra múlva, mert: – Tudod, félbehagytam a mosást… A gyerekre kell vigyáznom… Fel kell ugranom a mamáékhoz, reggel előadásom van, át kell néznem a szakirodalmat… – Persze, így van, de mégis a dolog leegyszerűsödik a puszta tényre: elmegy, elmennek, elmehetnek, a beteg pedig ott marad.

Ez itt benn egy másik világ. A hajnali fürdetésekkel, a kiszolgáltatott meztelenséggel, az ágytálakkal, kötözésekkel, vizsgálatokkal, vizitekkel, a vaságyakkal. A fehér köpenyek és a pizsamák világa. Az orvosok meg az ápolók is hazamennek, ha letelt a szolgálat, de mégis ugyanabba a világba tartoznak, mint a betegek. A szenvedők és a gyógyítók szövetsége ez, mindenki más csak kívülálló, idegen. Ahogy a látogatók felpattannak az ágy széléről, s mentegetőznek, ha a kórteremben éri őket a doktor vagy a nővér, abban ott van a restelkedés: ó, mi nem akarunk zavarkodni, nem akarunk illetéktelenül bepillantani az itteni létbe! Feszengenek az ágy mellett („tessék egy kicsit elfordulni, kérem!”), a folyosók skaihuzatú székein, aztán gyorsan elbúcsúznak, s amint kiérnek, lelkifurdalással és aggódva, de mégis fellélegezve sietnek a park kapuja felé, egészségesen, fürgén, szabadon…

Lassan sötétedik, nemsokára megcsörren a tálalókocsi. – Mi lesz ma? – Nekem mindegy, én egy falatot sem tudok lenyelni. Majd csöngetek a nővérkének, van kompótom a jégszekrényben… – Én egy kis sört innék. – Inna?! Jó magának!

Valaki hangosan horkol, a hátán fekszik, nem fordulhat oldalt, így hát mindig tátott szájjal kapkodja a levegőt. – Maga ott! Kérem! Szóljon neki, félek ettől a hangtól!…

Kinn, az ajtó előtt, a folyosón, a fotelban ülőknek egy nő mesél kissé kántálva, érzékletesen: – …és ő meg azt mondja: szeretem! Szeretem magát, Tomasz! Az meg csak mosolyog, mert tetszik neki a nő. Persze szép is! És gazdag! Tomasz meg kedves, mert mindig mosolyog. Akármi van, mosolyog. És elegáns! De a nőnek is csudaszép ruhái vannak! Meg a hálóinge! Csipkés! Elmennek, ugye, egy kis szállodába, és ott mindent látni. Mindent! A nő boldog. Szeretsz? – mert akkor már tegezi…

– És ezt is otthagyja? – kérdi egy másik nő. Persze, a tévésorozat múlt heti epizódjáról beszélnek. Hogy aki nem látta, értse a ma esti folytatást.

– Ó, az a Tomasz! És ahogy udvarol! – A hang mély átéléssel kántálja tovább a históriát. Szinte látomásosan, ahogy Nasztya, Gorkij darabjában, az Éjjeli menedékhely-ben idézi szent áhítattal a ronggyá olvasott ponyvát: „És ő is reszket és fehér, minta fal, és a kezében a revolver (…) És azt mondja nekem rettenetes hangon: »Drágaságos szerelmem«… (…) És én azt feleltem neki: Életem öröme, te! Fényes holdvilágom! Én se tudok nélküled élni…”

Vacsora után vizitel az ügyeletes orvos. Minden rendben. Betelepszik ő is az egyik fotelba, a tévé elé. – Jár nekem az ügyelethez ez a sorozat, meg egy doboz májkonzerv – mondja nevetve. Merthogy kedden ez a műsor, és ez a vacsora. Felhangzik a bevezető zene, elcsitul a folyosó. A fennjárók csendben ülnek a doktor körül. Néha rekedten felberreg a nővért hívó csengő.

De Thomas magabiztosan mosolyog a képernyőn.

Két őszi kép

Délután van, kora őszi alkonyat, borongás; a sekély Duna ónszínű a felhőktől, az Országházzal szemközt horgászok lesik a kapást a meder meztelen kövein; a Batthyány téren csitul a forgalom; csendesedik a nap. A metró aluljárójának lépcsőjén ketten kuporognak: loboncos hajú, homlokát ültében a térdére szorító, lábszárát sovány karjával átkulcsoló fiút ölel magához egy szemüveges, szép arcú lány, fekete orkándzsekiben, bő szoknyában, bokáig érő csizmácskában – hangtalanul.

Az emberek kerülgetik őket, le és fel ott sietnek el mellettük, rájuk pillantanak; a tekinteteket csak a lány fogja fel kiszolgáltatottan, egykedvűen, rezzenéstelen arccal. Tenyerével a fiú vállát, hátát simogatja gépiesen, türelmesen, kötelességszerűen.

Rosszul van a fiú, vagy részeg? Vagy veszekedtek, s most fájdalmában összegörnyedt? Sír talán, vagy csak elkínzott arcvonásait rejti a kíváncsi szemek elől? De miért itt ülnek, éppen itt, az emberek lába alatt, a föld alól előbukkanó vagy a mélybe igyekvő népek útjában?

Senki sem torpan meg, hogy megkérdezze, nem szorulnak-e segítségre; ki-ki rosszallón vagy furcsállva végigméri őket, vagy morgolódik, hogy minek telepedtek ide akadéknak, miért nem vonulnak félre, ha elfáradtak, pihenjenek máshol, ahol nem zavarják a közlekedést; ha pedig valami bajuk van, keressenek rá orvoslást, ahelyett hogy itt vesztegetik az időt, másokat a sietésben megakasztva. Ám a haragos szemvillanásoknál és megjegyzéseknél is feltűnőbb a közöny. Sokan úgy kerülik ki a két kuporgót, mint valami lépcsőn felejtett csomagot, elvesztett tárgyat, amit jobb észre sem venni, ha az ember nem akar felesleges hercehurcába keveredni.

Csak egy fiú áll meg a közelükben, hozzájuk hasonló; a lenti automaták felől bukkan elő, műanyag pohárból kakaót szürcsöl, brióst majszol hozzá, nekidől a lépcső műkő burkolatú falának, távol tőlük, de figyelve őket. Majszol, kortyint, arca kifejezéstelen, a szeme se rebben, csak az állkapcsa jár gépiesen, amint a brióst eszi. Őt is lökdösik, mert a lépcső alján nem a legfigyelmesebben helyezkedett el, akik felfelé igyekeznek, nekiütköznek. De tűri. Csak a kakaójára vigyáz, ki ne loccsanjon.

A lány a lépcsőről észreveszi. Egy másodpercig összefonódik a tekintetük, felcsillan némi érdeklődés a lány szemében, de elmúlik hamar. Ül tovább, a fiúját simogatva, csendesen.

De emez a lépcső aljáról csak nézi őket. A magányos a párosban üldögélőket. Jönnek-mennek körülöttük az emberek. Ők hárman – azok ott ketten, ez meg itt egyedül – mintha nem is tartoznának a városhoz.

Vagy mintha a többiek nem ott élnének, ahol ők.

*

A park padján, a gesztenyefák alatt két idős nő meg egy öreg férfi. Összeszokott társaság. Néznek előre, nézik a hulló leveleket, a tüskés burkokkal előfénylő gesztenyéket, a tér körüli utcán a forgalmat – s így beszélnek, nézelődve, bámulva, figyelgetve; mondják és mondják apró történeteiket az ismerősökről, a rokonokról, a térről még a nyár derekán elmaradozó s most már végképp ágyhoz kötött öregekről.

– Az a Hedvig! – mondja egy kövér, vastag lábú, nehezen lélegző asszony. – Az a Hedvig, az egy szent! Már ő sem fiatal, elmúlt hatvan, tudom, mert a lányommal egyidős. De hogy mi mindent megtesz az anyjáért! Ahogy ápolja, tisztába teszi! Lemosdatja! Még abban is segít szegénykének… tudják, amikor ágytálazza… mert az állandó fekvéstől örökösen szorulása van… hát, hogy könnyebben menjen annak a szegény öregnek, az ujjára gézt teker, és segít neki… Segíti. Értik? Nem undorodik. Nem. Hiszen az anyja! De nem tudom, megkapja-e majd ugyanezt a törődést a lányától ez a Hedvig, ha – ne adj’ Isten – sor kerül rá!…

A többiek bólogatnak. Odább feszes nadrágban, steppelt mellénykében húsz év körüli, csinos lány unatkozik a fának dőlve. – Megyünk már, nagymama?! – fordul most a pad felé. – Kettőre munkába kell mennem, még ebédelni is akarok!

– Mindjárt, mindjárt, Vicuskám! – mondja a kövér asszony. De a lány türelmetlenül sóhajt. – Látják? – méltatlankodik a nagyanyja szuszogva, a mellére szorított tenyerével segítve légzését –, látják? Ennek már az is baj, hogy kísérgetnie kell. Pedig a szédüléseim miatt…

Kerékpárosok vágnak át a parkon, hatalmas hátizsákokkal, izmos fiúk, gépeiken zászlócskák: finnek. Megállnak, odamennek a lányhoz, érdeklődnek, hogyan juthatnak ki a 11-es útra. A lány felvidul, mutatja az irányt, iskolás angolsággal magyaráz. A finnek tréfálkozva hívják magukkal – gyere, bejárjuk Európát! Nem, nem, int a lány nevetve, á, dehogy, nem lehet! Itt a nagymama, haza kell kísérnem. Jólesik együtt nevetni ezekkel a messziről jött fiúkkal. Sóvárogva néz utánuk, amint elkerekeznek.

– Na, most már eleget vártam, indulás! – mondja élesen, türelmét vesztve. Az öregek megszeppenten nézik, mint húzza fel a padról szinte erőszakkal a nagyanyját. – Nem várhatok örökké!

– Jól van, jól van, kicsikém, megyek már, megyünk már, dolgod van, tudom én azt jól… csak lassan! Jaj, lassan, nem tudok sietni, légy türelmes. Légy türelmes hozzám, kicsikém…

A nagy testű öreg meg a karcsú fiatal távolodó alakja után néznek csendesen, némán a padon maradók. Az idős nő meg az öreg férfi.

– A maga unokája… – kezdi a nő. De a másik mogorván közbevág.

– Nekem nincs unokám. Hol van nekem unokám? Mikor látom? Ez legalább látja. Ezt legalább idekísérik. De az enyém?!

– Figyelte, hogyan bánik vele? Rángatja a nagyanyját!

– Rángatja. Na és? Rángatja. Legalább rángatja. Legalább…

Utca, tér, ház

Babysitter

– Semmi sincs úgy, ahogy gondolod. Semmi. Semmi, de semmi. Soh’ sincs úgy semmi, ahogy az ember elképzeli. Ahogy az ember szeretné. Hidd el. Semmi. De azért ne légy szomorú. Nézz rám, vidulj fel, mosolyogj, kedves… – Az asszony a lány álla alá nyúlt, gyengéden felemelte a fejét, reá tekintett. – Így. Így, szépen. Látod, tudsz te mosolyogni. Tudsz te… – Aztán gyorsan elkapta a kezét, elfordult. Könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta, hogy a lány észrevegye a gyöngeségét. Tartani akarta most magát, különösen a lány előtt.

– Félek – mondta halkan a lány.

– Tessék, kedves?

– Rettenetes – mondta a lány. – Félek.

Hallgattak. Esteledett, szürke volt a fény. Felhő szállt a nap elé, eltakarta a vörös korongot, ezüstszürke lett az ég. Madarak köröztek a víz fölött; a folyó már elcsendesedett, csak a horgászok motoztak a köveken, a partnál.

– Ugyan mitől félnél? – kérdezte csendesen az asszony. – A haja szépen meg volt fésülve, a ruhája is gondozott volt, mégis kopottasnak, megviseltnek látszott. – Ugyan mitől félnél? Fiatal vagy.

– Szeretnék hazamenni.

– Haza? Hová? A kollégiumba? Vizsgaidőszak van, nincs ott most senki.

– Szeretnék a vonaton ülni, és hazafelé utazni. Az megnyugtatna.

– Itt kell maradnod néhány napig. Pihenned kell.

– Szeretnék a vonaton ülni. A kupéban. Ott biztonságos.

– Biztonságos?!… – Az asszony végre visszanyerte nyugalmát. – Ez is csak képzelődés!

– Gyerekkoromban is így féltem – mondta a lány. – Ha elvittek valahová. Este. Amikor este lett és vacsorázni kellett az idegen házban…

– Hol voltál te idegeneknél? Sehol! Soha. Az anyád nem is tűrte volna.

– Rokonoknál.

– A rokonok nem idegenek. Mi az, hogy idegen házban?

– Mégis. Féltem. Hangoskodtak, átbeszéltek a fejem fölött, telemerték a tányéromat zsíros ételekkel. Meg kellett ennem. Az idegenek főztjét. Idegen ízek voltak. Mindig rosszul lettem.

– Idegenek! – dohogott az asszony. A lányra nézett. Látta a sápadt, ijedt arcot. A göndör bozontot a lány arca körül. Meg a le-lecsukódó szempillákat. Szép ez a lány, gondolta. Huszonöt éves. Szép lány. Amilyen az anyja volt, meg ők, valamennyien vagy negyven évvel ezelőtt. Halkan felnevetett. – Mik jutnak eszedbe?!

A lány lehajtotta a fejét, hallgatott.

– Mit akarsz egy nős embertől? – Az asszony hangja kicsit idegesen megremegett. – Nős ember! Kihasznál! Ha szeret is! Csak kihasznál. Mit vársz tőle? Soha, semmi sem alakul úgy, ahogy akarod. Soha. Nincs mit siránkozni ezen. Bele kell nyugodni. Ha beleszerettél, mit tehetünk? Tudom, hiába beszélek. Ha szereted. Akkor hiába. De ne képzelegj, mert úgy rosszabb. Nem fog eljönni. Ha eddig nem jött, most, este már nem fog eljönni. Maradj csak itt nálam, nyugodtan. Maradhatsz. Én is egyedül vagyok… és nem tegnap óta!

A felhő aljánál előtűnt a nap. Vörösen vakított, szétszórta a vörös fényét. Enyhület volt, hűvös áradt a folyó felől. Az asszony levetette és a lány meztelen vállára borította kötött ujjasát.

– Borzasztó – sóhajtott a lány.

– Na, persze.

– A szerelemre mondom. Általában. Borzasztó.

– Na, persze.

– Csak egy kis pénzt akartam keresni. Csak jelentkeztem arra a hirdetésre. Olyan aranyos kisgyerek…

– Más munkát is találhattál volna a tanulás mellett.

– A többiek is vállalnak ilyet. Harminc forint óránként. És kényelmes. Odamész este hatra, vacsoráztatsz, fektetsz, utána nézheted a tévét. Vagy tanulhatsz. Százhúsz forint is összejöhet egy este. Vagy több.

– Most már majd hazamész. Nyáron. Ott elfelejted.

– Nem lett volna szabad náluk maradnom. Azonnal ott kellett volna hagynom őket, amikor világossá vált, hogy ő…

– Ha megtetszett, hát megtetszett. Szép férfi?

A lány összébb görbedt. – Nem az, hogy szép… csak…

– Jó, jó, értem – mondta az asszony. – Megértem.

– És az is szörnyű, hogy a felesége állandóan ruhákat ad nekem. Amiket tervez. Butikoknak szállít. Nem sejt semmit. Örül, hogy jól bánok a kisgyerekkel, és hálás.

Besötétedett, egy lámpás imbolygott a parton, valaki kiáltott, a horgászok nevettek. Ide hallatszott a kertbe.

– Maradj itt velem – fogta meg a lány karját az asszony. – Hiszen olyan vagyok, mint az anyád. Vagy nem?

– Olyan.

– Kiskorodban sokat voltál itt, nálam. Nálunk… Megleszünk kettesben ebben a kis házban. A kertben reggelizünk…

– Egyedül vagyok.

– Hát éppen azért mondom.

– Most, hogy szeretem őt, most érzem csak, hogy mennyire egyedül vagyok…

Hűség

Gréti a télen kicsit meghízott. Tavaly augusztusban a vállalati üdülő strandján még karcsú volt, és napbarnított; mostanra, tél végére kigömbölyödött, nemcsak az arca, a csípője is; minden ruha feszül rajta. S persze megsápadt. Elhanyagolja magát. Az egész szezonban egyszer volt fodrásznál, februárban, amikor farsangi bál volt a cégnél; csakhogy el sem mehetett az estélyre, mert Immakuláta lázasan jött haza az iskolából, bedagadt a torka; mellette kellett maradnia. Aggódott a gyerekért, a bált azonban cseppet sem sajnálta, fáradt volt, rengeteg munkája akadt a vállalatnál, a nyakába sóztak egy csomó expediálást, elmaradtak a szállításokkal; túlórázott, mégpedig úgy, hogy Imma az iskolából egyenest bement hozzá a hivatalba, ott, az egyik felszabadult íróasztalnál csinálta meg a leckéjét, aztán este együtt mentek haza; otthon vacsora, tévézés – így ment ez január óta. Az anyjától nem kérhetett segítséget. Nem szereti hallani a szemrehányásait: „Hogyan is képzelted, hogy egyedül boldogulsz majd ezzel a gyerekkel?! Azt mondtad, szívesen feláldozod magad! Hát most megteheted! Gyereket szülni egy idegennek, aztán minduntalan a nyakamba varrni, s éppen nekem, aki a legjobban elleneztem az egészet!”… Grétit mélyen sértik ezek a szavak. De hallgat; lényegében igaza van az anyjának, akkoriban makacsul fogadkozott, hát legyen is következetes. Tíz éve következetes, a gyereknek él; közben tanfolyamokat kell elvégeznie, de nem nevezhették ki; utazhatott volna, de nem tudta vállalni az utazásokat, maradt az expedíciónál. „Legalább gyerektartást kapnál! Egy férfi azt is figyelembe venné, ha házasságra gondolna veled! Pláne, ha valutában kapnád! Gondold csak el, mennyivel könnyebben feleségül venne valaki!” Nem, Gréti soha nem követelt Patríciótól semmit. Soha nem tért rá egyetlen levelében sem. De hiszen nem is ő írt a férfinak, hanem a kislány. „Ez a név is! Immakuláta! Ezt is csak egy olyan pojáca találhatta ki! Meg sem merem mondani, hogy hívják az unokámat!”… – Mert legszívesebben letagadnád, hogy unokád van! – „Nem tagadnám le, ha nyugodtan beszélhetnék róla! De hogyan magyarázzam meg, hogy ki az apja? És hogy hol az apja? Hogy miért éppen egy indián az apja! Aki ráadásul elszelelt?!” – Nem szelelt el, csak hazament, amikor elvégezte az egyetemet. És nem indián, hányszor, de hányszor mondjam még, hanem spanyol! Kérlek, mama, hagyd ezt már, hagyd már! Tíz éve hallom! Hagyd már!…

Gréti még most is szereti Patríciót. A fiú karcsú volt, vidám, jó kedélyű. Ültek az Egyetem presszóban, egymáshoz ért a térdük a kis asztalnál, Patríció fogta a kezét, és mulatságos volt, ahogy komolykodva beszélt magyarul. Meg táncoltak. Remekül táncolt. Gréti imádta a mozdulatait, a fekete haját, a mélybarna szemét. A hangját. Még most is hallja ezt a hangot. Patríció haja és szeme: Imma dús sörénye és mély tekintete.

Patríció csak fényképről ismeri a lányát. Amikor elment, Gréti a hatodik hónapban volt. Patríció könnyezett. „Ha kislány lesz, nevezd Immakulátának. Örökké eszembe fog jutni, amikor imádkozom. Szeplőtelen… Maria Immakuláta!” Grétit elbódítota Patríció. Együtt sírtak, együtt nevettek.

Odahaza Patríció megnősült. Santa Anában kapott munkát.

Gréti néha ráveszi Immát, hogy írjon az apjának. Tudják a hivatali címét, oda küldik a leveleket. Patríció talán még emlékezik annyira a magyar nyelvre, hogy el tudja olvasni a lánya sorait. Karácsonyra gyönyörű képeslapot küld, nagyon vallásos, azt írja, imádkozik értük. Pénzről soha nem tesz említést. Gréti a külkereskedőktől tudja, hogy a férfinak négy gyereke van. Nem akar hát követelőzni, szegény Patríciónak elég baja lehet.

Sokszor gondol rá, különösen férfiak társaságában. Mindenkivel összehasonlítja. Nem bánná, ha találkozna egy olyan emberrel, aki emlékeztetné rá. Szeretne egy olyat megismerni, szeretne egy olyannal élni. Ha egyáltalán lehetne találni Patrícióhoz hasonlót! De senki sem olyan kellemes, jó modorú, gyengéd, vidám. Senki sem olyan szép.

Patríció örökké fiatal. Örökösen huszonöt éves. Soha nem küld fényképet magáról, de jobb is. Gréti olyannak akarja megőrizni magában, amilyennek utoljára látta a Ferihegyen, amikor elbúcsúztak, Patríció elegáns volt és könnyed. Azt mondta, nemsokára visszatér. Bár Gréti soha nem akart tőle mást – csak gyereket. De a férfi fogadkozott. Nem, nem, ő visszatér, mert ők ketten mindhalálig…

Gréti sokáig boldog volt. Még most is az, ha eszébe jutnak azok az idők. És szereti Immakulátát. Jó leveleket írni Patríciónak. Szépek a képeslapok. Ha ritkán érkeznek is…

Gréti szereti a kislányt, neki él. Tavaly augusztusban még karcsú volt a strandon. Most kicsit elhízott. A hajával sem törődik. Sok a dolga.

De a gyerek szép. Növekszik. És szép.

Hőhullám

A városra rátört a hőség.

Tikkadt, verejtékező emberek vonszolják magukat az utcákon, árnyékot keresve, hűs italokra szomjazva, lehúzott redőnyök mögé vágyva. Kánikula májusban! A verőfényben parkoló autók áttüzesednek, hőkamrákká válnak, a sofőrök fulladoznak, szemkáprázva vezetnek; a zsúfolt üzletekben ájuldoznak a vevők és az eladók; a titkárnők kávét főznek, nehogy álmosságukban rábukjanak az írógépre; a főnökök kigombolt ingekben izzadnak az akták fölött; a fodrász kereszthuzatot csinál, miközben odasandít, élnek-e még a búrák alatt a nők; a munkások a gyárban úgy érzik, rájuk omlik a csarnok üvegteteje; az italbolt csaposát a guta kerülgeti, megállás nélkül kell mérni a sört; csak a strand kabinosa ad hálát a sorsnak, hogy eljött az ő ideje; a butikosok is eladták már az összes fürdőruhát meg miniszoknyát…

Miniszoknyában járnak a lányok. A szép lábúak meg a nem szép lábúak egyaránt. Mindegy – ez a divat újra. Bár nem is szoknya ez, csak egy kis, derék köré tekert vásznacska, szövetecske, selymecske. Lépni nem lehet benne, olyan szoros; nem szép, de a férfiak mind odalesnek a meztelenségre – és ez a lényeg. Vékony comb, vastag comb, formás comb – van itt mindenféle.

Vetkőztet a hőség.

A lakótelepi lakások: megannyi kemence. Estére sem hűlnek ki, árasztják a hőt. A nyitott ablakokban álmatlanságban szenvedő nők, férfiak várják, hogy enyhüljön az éj. Csak a gyerekek alszanak édesen, övék a nyár, övék a forró május.

Meg az éjszakában sétáló, andalgó pároké. Összebújnak a meleg éjszakában a szerelmesek, egybefonódnak a bokrok közti padokon hosszú órákon át, hajnalig…

Hajnalban a kerületi kapitányságra a szolgálatos rendőr bekísér egy asszonyt. Negyvenéves lehet; telt keblű, vaskos derekú, kócos. Se táska, se irat nincs nála. Házias ruhája egyszerű. Lábán papucs.

Tetten érték: téglával kirakatot zúzott be.

Az asszony apatikus: szeme duzzadt az alvatlanságtól meg a sírástól. De most már csendes. Kimerülten ül a kitárt ablak közelében, ölbe ejtett kézzel, a hivatali szobában.

– Miért törte be azt a kirakatot? – kérdi kihallgatója, egy jóvágású főtörzs az írógép mellől.

– A próbababák miatt.

– A micsodák miatt?!

– A babák miatt! Tetszik tudni… amik ott állnak a kirakatban.

– Na, és mi baja volt velük?

– Pucérak voltak.

– Pucérak?!

– A kirakatban nem volt áru, csak a csupasz próbababák – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte az asszonyt. – Nyilván a kirakatrendezés miatt…

– Úgy, ahogy mondom, pucér volt az mind! – veszi át a szót az asszony. – Ott álltak, ott dülleszkedtek! Semmi sem volt rajtuk, még egy kis rongy-rongy nadrág se!

– És ez magát ennyire sérti?! Ennyire szemérmes?

– Nem vagyok én szemérmes! Dehogy!

– Hát akkor? – Csend. Az asszony hallgat. A főtörzs vár egy kicsit. Aztán: – Na és hogy került a lakótelepről az áruház kirakata elé? Miért jött be a városba? Hogy betörjön?

– Én?! Csak nem képzeli, hogy lopni akartam? – Aztán csendesebben: – Az uramat kerestem. Egész éjszaka jártam utána. Ebben a hőségben… – A főtörzs gépel, az asszony látja, részletesen el kell mondani mindent. – Vártam az uramat a vacsorával. Tízig. Tizenegyig. Már azt hittem, baja esett. De akkor a Maris fia… a szomszédasszony fia szólt, hogy látta az italboltban. Na, én trappban oda! Ahogy otthon voltam, csak így, ebben a ruhában… De már nem találtam. Elment a cimborákkal, azt mondták. Meg a lányokkal. Lányokkal? Mifélékkel?! Hát olyan kis rüfkékkel. Ej, gondoltam, a presszóban lesznek, a buszmegállónál. De ott sem akadtam rá. A sörözőben is kerestem, a vasútnál. Onnan futás egy másik kocsmába. Szóval így. Szaladtam, jártam utána, de sehol… Leültem egy padra, sírtam. Ott a vacsora, ő meg elkujtorog! Persze nem először! Nem ez az első eset! Ezek nem akarnak hazajönni!…

– Kicsodák azok az ezek? - kérdi a főtörzs.

– Maguk!

– Na, na! Vigyázzon, kérem, mit beszél!

– Maguk! Maguk, férfiak! Mind egyformák! Egy se siet haza! Maguknak mindenütt jobb, mint otthon! Ez az igazság! – És sír megint az asszony, szipog. Papírzsebkendőt kap a főtörzstől, felnéz: – Megláttam azokat a babákat. Ott dülleszkedtek pucéran. Így e! Meg így! Azok a derekak, csípők, combok, mellek! Hát persze hogy szépek! Hát persze hogy nem ilyen a derekuk, a hasuk, mint az enyém! Közéjük vágtam a téglát. Nesztek! Nesztek! Nesztek!…

– Csak kétszer. Két tégla volt – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte.

Az asszony megvető pillantást vet rá. – Mert csak annyit találtam ott, a járdaszélen, a törmelékben… – Lesi őket, lesi a két magabiztos férfit, ellenségesen. Amíg újra ki nem tör belőle a sírás. – Vizet… adjanak egy kis vizet, megfulladok, akkora ez a hőség…

Szívszanatórium

Az idős férfit a lánya vitte le kocsin a szívszanatóriumba. Délelőtt érkeztek, vizit után, már mindenki a parkban volt, vagy lenn, a mólónál. Miután minden formaságot elintéztek, a lány elbúcsúzott, bár aggodalmaskodva hagyta magára az apját. – Majd meglátogatlak, érezd jól magad, ne húzódj félre, pihenj és fiatalodj!…

Dél körül találkozott a férfi a többiekkel, volt néhány új beutalt, de az ebédlőben mégis összeszokottnak látszott a társaság. Csaknem minden hely foglalt volt a négyszemélyes asztaloknál. Az idős férfi végigpásztázta tekintetével a termet – s akkor látta meg az ősz hajú, kék szemű nőt. Elegáns volt a tréningruhás, ingujjas férfiak közt. Hárman fogták körül, egymással diskurálva, ő meg ott ült egyenes derékkal, idegenül.

Találkozott a pillantásuk. A férfit annyira meglepte a nő nyílt tekintete, hogy akaratlanul is odabiccentett. Amaz, mintha erre várt volna, barátságosan bólintott, sőt elmosolyodott, úgyhogy a férfi zavarba jött. Á, igen, gondolta, bizonyára ismerjük egymást, de honnan?… Ekkor egy fehér köpenyes ember karon fogta. – Bácsika, van még ott egy hely az ablaknál. Jegyezze meg, ezentúl ott fog étkezni…

A hölgyet csak szieszta után látta ismét, a büfénél. A férfi még mindig nem tudta, honnan ismerhetnék egymást, de a kék szempárból bizalom és kedvesség áradt. Váltottak pár szót a hűsítő italokról, s amikor elfogyasztották a gyümölcslét – amit természetesen a férfi fizetett –, már nem válhattak el.

Az asszony elmondta, hogy gyakran jár ide, ahol remekül rendbe hozzák a szívét. Aztán: – Kiállhatatlan társaságom van az ebédlőben. Folyton a sakkról beszélnek, én pedig nem értek hozzá, magát biztosan elszórakoztatnák… – Á, én sem sakkoztam soha! A kártya is untatott, inkább a kellemes társaságot kedveltem, hiszen tudja?… – Meglepte, hogy az asszony bólintott. – De mennyire, hogy tudom! Emlékszem, egyszer megmentette egy estémet, elszórakoztatott a sok fajankó közt! Nem sétálnánk egyet?

A tavon zajlott az élet. Széllovasok suhantak ki az öbölből. Ők a fák hűsében ballagtak, az asszony fesztelenül fecsegett azokról a régi időkről, amikor ők ketten gyakran találkozgattak. Kínos volt ez a tisztázatlan helyzet. Csak dadogott, igen, igen, mondta.

Nem sérthette meg ezt a kedves teremtést azzal, hogy bevallja, nem emlékszik semmire!

Megkönnyebbült, amikor a szanatóriumban elváltak. De este, elalvás előtt azon kapta magát, hogy bizsergető érzések járják át. Kétéves özvegysége óta most történt meg vele először, hogy jólesett egy nő társasága. De honnan ismeri?

Reggelinél az asszony már a helyén ült, és leste a bejáratot. Alig lehetett megelőzni az üdvözléssel. A férfi izgatottan várta a délutánt; ám a késői órákat is együtt tölthették; az ősz hajú szépség javasolta, hogy tévézés helyett inkább menjenek a jó levegőre.

– Persze mi annak idején tegeztük egymást! – mondta kis, kacér nevetéssel odakinn, a sötétben. – Miért ne tehetnénk most is? – Persze, persze! – vörösödött el a férfi, s végképp összezavarodott; ennyire feledékeny lennék, az ördög vigye el! – mérgelődött magában. – És akkor már egy puszi is az emlékek kedvéért! – hallotta a másik vidám, csengő hangját. Úgy érezte magát, mint diákkorában, amikor nem lelt szavakat az udvarláshoz. A kék szemű nevetgélve, boldogan emlegette „azokat a hajdani huncutságokat”, a teadélutánt például, amikor együtt táncoltak, és az a féltékeny férfi, aki később akkora botrányt csapott azért a kis flörtölésért… „De hagyjuk ezt!”

Negyednap az idős férfinak fekvést rendelt az orvos. Engedelmeskedni kellett, bármennyire is ellenére volt a szobafogság. Közben váltig törte a fejét, végigkutatta ifjúságát, hogy mikor is, hol is akadt össze annak idején ezzel a hölggyel? Ezzel a kék szemű csodával?

Vasárnap felkelhetett. A lánya meglátogatta, javasolta, ugorjanak át Tihanyba a barátaikhoz. Nem volt ínyére, inkább a kék szeművel sétált volna az öbölben. Üzent neki, hogy vasárnap délelőtt már megkeresheti. Mielőtt útra keltek, egy kis cédulát akart eljuttatni a hölgyhöz a programváltozásról, de a lánya siettette, ő pedig nem kívánt magyarázkodni. A vendégségben szórakozottan viselkedett. – Magányos vagy – mondta, visszafelé autózva, a lánya. – Magányos vagy és mogorva. Úgy ültél ott, mint aki torkig van a világgal! – Ellenkezőleg! – felelt nagyon is feltűnő élénkséggel a férfi. – De, de, ne titkold! Látom! – Bosszantotta a lánya makacs véleménye, már-már azon volt, hogy elmondja az egész történetet az ősz hajú hölggyel, s megmagyarázza, miért ült tűkön a vendégségben. De nem kotyogta ki mégsem, csak derült magában a titkán, s most már mosolygott is, mert Füredhez közeledtek, s remélte, még vacsora előtt találkozhat a kék szeművel.

A kórház előtt, miközben a lányától búcsúzott, ismerős hangokra lett figyelmes. Hirtelen megfordult – s meglátta a nőt, semerre sem nézve egy idegen úrral ment át a parkon, csevegőn, fürgén. Néhány méternyire az autótól egy pillanatra megálltak; hallotta őket: – Persze, mi akkortájt tegeződtünk, nem emlékszel rá? – És közben az a csengő kacagás! – Na, és a teadélutánok? – Mire az úr kissé zavartan, kedvesen, de csodálkozva: – Igen, igen… csak… bocsásson meg, most így hamarjában nem jut eszembe…

Elhűlve bámulta őket.

– Apa! – szólította a lánya. – Apa! Hova figyelsz? – Aztán ő is észrevette az idős párt a fák alatt. – Na, látod! Mindenki talál társaságot! Csak te vagy mogorva és bezárkózó! Legyen egy kis önbizalmad, apa! Hallod? Figyelj rám, nekem már mennem kell, nem tudom, ráérek-e jövő vasárnap, éppen ezért megnyugtatna, ha találnál valakit. Hé, apa? Hova mégy? Még el sem köszöntünk!…

Az idős férfi még akkor is dohogott, szidta a kék szemű csapodárságát, amikor a liftre várt a szanatórium halljában. Majd hirtelen lehiggadt, mert belenyilallt a sejtés: – Szegénykém, talán csak összetéveszt azzal az alakkal! Azt hiszi, vele szórakozott annak idején, és nem velem! Pedig milyen szép idők voltak! De mikor is? Úristen, csak jutna már végre eszembe! Csak emlékeznék már végre, hogy hol és mikor? Hogy hol és mikor is?!…

Nő feketében

Minden vonaton utazik egy gyászruhás nő. Vagy legalábbis majdnem minden vonaton. Ül az ablaknál; már akkor ott ül, amikor belépsz a fülkébe. Leginkább szőke, de ha barna, akkor még szomorúbb. Ez most szőke. Festetlen, de lerí róla, hogy máskor agyonkozmetikázza magát. Ez esetben nem tartotta illőnek a sminket – a gyász megköveteli ezt a sápadtságot. Amint elhelyezkedsz a kupéban, rád tekint, de menten le is süti a szemét. Nem érdeklődhet a világ dolgai iránt – jut eszébe, s megigazítja a térdén felcsúszott szoknyát. Karcsú; a fekete karcsúsít, ezt bizonyára jól tudja, talán nem is volt ellenére, hogy gyászba öltözzék; milyen más indokkal lehetne talpig feketében? Különösen ebben a rekkenő hőségben. Fekete klipsz a fülében, fekete gyöngy a nyakában, fekete – bár csipkés – harisnya a lábán. Vélhetőleg az intimebb ruhadarabjai is feketék. Mégis valami vigasz a szomorúságban: szép lehet és feltűnő.

Ül az ablaknál titokzatosan, elzárkózva, s ehhez joga van, ezt mindannyian elismerjük. Senki sem veszi fennhéjázásnak, hogy még csak a köszönéseket sem viszonozza. A gyászába süppedt – így is van rendjén.

Fiatal. Vagy fiatalos. De talán nem is tudnád megmondani, hány éves. Ez is a titkához tartozik, a rejtélyhez, ami beburkolja finoman, haloványan. Áttetsző fülcimpákkal, véreres szemmel, duzzadt szájjal, magányosan – és éppen ezért izgatóan ül ott a sarokban. Felette a polcon fekete táska. Fekete kis lakkbőrönd. És fekete selyemsál.

A bokája karcsú. Pántos cipőcskéje kicsit frivol.

Égeti a nap a földet, lángokat vet a fülkébe. Csattog a huzat, de így is kibírhatatlan a meleg – s milyen elviselhetetlen lehet abban a zárt, sötét öltözékben!

Mindenki kigombolkozik, legyezi magát, piheg – csupán ő ül mozdulatlanul, sápadt homlokán mártíromsága verítékgyöngyeivel.

Csak amikor már kezd elpilledni a kupé közönsége, csak akkor mozdul meg végre. Az ablak alatti szervizasztalkán rejtvényújság hever, most derül ki, hogy az övé.

Restelkedve nyúl érte, fellapozza. Arcán közöny. De egyre jobban belemélyed a lapba. Gondol egyet, feláll, amint nyújtózik: alakja kihívó; a csomagtartóból leveszi retiküljét. Beletúr, széthányja a kacatokat, tükröt, fésűt, zsebkendőt, hajcsipeszeket kotor halomba. Csalódottan ül helyre.

– Tessék – kínálod fel golyóstolladat. – Ha kisegíthetem.

– Á, köszönöm!

Meglepett és hálás. Zavartan fogadja el a tollat, s ugyanilyen zavartan kezd megfejteni egy rejtvényt. Nehezen vonulhat vissza, felhasadt a burok, oda az elzárkózottság.

De ez a rejtvényfejtés! Illő ez?

A gyászruhás nő hosszan töpreng a beírandó szavakon, időnként mintha meg is feledkezne az egészről. Kinéz az ablakon, szórakozottan bámulja a napban égő világot. Néha beharapja érzéki, szép száját. Szenvedve talán.

– Ó!

Leejtette a tollat. Egyszerre kaptok érte; arcához közel érsz, érzed a dezodor meg a pacsuli illatát.

Kipirulva felemelkedtek, visszaadja a tollat. – Köszönöm, nem megy. Csak azt hittem… – Most látod, kék a szeme. Megtörtkék, riadtkék. – Meghalt a férjem – mondja váratlanul. De mielőtt meglepődhetnél, folytatja: – A férjem, így mondom, nem tudom, hogyan nevezzem. Öt éve nem is láttam. De hivatalosan nem váltunk el. Együtt élek valakivel. Már meg is feledkeztem róla, hogy az a férjem is van. És akkor most értesítenek… Azt sem tudom, miben halt meg. A temetésére megyek… – Feléd fordul, őszintén: – Mit gondol, muszáj ott lennem?

– Hát, asszonyom, talán a gyerek… gyerekek miatt.

– Á, nincs gyerekünk! – Hosszú csend. – De nem akarom, hogy kegyetlennek tartsanak. Megözvegyült, aztán még csak a temetésen sem volt ott – ezt mondanák. Az élettársam szerint már semmi közöm az egészhez. Az anyakönyvben úgyis átvezetik a családi állapotomat…

Ölében a félig megfejtett rejtvény. Nyugtalanul hajlítgatja az újság sarkát. – Nekem az a megholt ember teljesen idegen. Teljesen. Már réges-régen nem szeretem. Most mégis az özvegye lettem. – Rád veti megtörtkék szemét. – Feketébe kellett öltöznöm. És micsoda meleg van! Legalább harminc fok! A temető fenn van a dombon. Nincs ott fa egy szál se! Emlékszem, amikor az apósomat temettük. Nem tudtam sírni akkor sem. Most sem fogok tudni sírni. Az lesz a legnagyobb szégyen, hogy nem fogok tudni sírni.

Az éles fényben riasztó a nő sápadtsága a pihés, pecsétektől gondosan megtisztogatott fekete ruhában. De a térde átsüt a csipkeharisnyán.

– Egy idegen özvegye vagyok – mondja széthulló titokzatosságának cserepei közül.

Krizantémok

Évente egyszer, borús őszben, fényessé válnak a temetők. Fények és virágok mindenütt. Gyertyák lobognak süppedő sírokon, sebtiben kigyomlált halmokon, megszürkült köveken, fehér márványlapokon. Szétömlő viaszban apró lángocskák pislákolnak a kolumbáriumok előtti cementpadlaton. Itt is mindenütt csokrocskák, felaggatva a zárókövek csavargombjaira.

Vonulnak az avarral borított utakon az élők – a holtak kertjébe. Keresik a parcellákat; keresik az eligazító obeliszkeket: – Igen, itt kellett felkaptatni, aztán jobbra fordulni, emlékszel? Tavaly, amikor itt voltunk… vagy harmadéve?

A szorgalmas temetőjárók csak lesik, nézik ezeket a sírok közt botorkálókat – most bezzeg sepregetik, tisztogatják a mohás köveket, ültetgetik a töves őszirózsákat, gyújtogatják a gyertyákat, de máskor? Miért csak ezen a napon gondolnak az itt nyugvó övéikre? Sokan autón érkeznek, végiggördülnek a kocsik a temető főútján, lám csak, van, aki még azt a csepp fáradságot is sajnálja, hogy gyalog jöjjön be a temetőkaputól! Haj, haj!… Ők, a hű özvegyek, a hűséges fiak és jó rokonok soha nem kímélik magukat, jönnek köznapon, ünnepen, jó időben, rossz időben; rendezgetik a sírt, locsolgatják a virágokat, nyesegetik a díszbokrokat, télire nylonnal borítják be a márványlapokat… Ma pedig már kora délelőtt óta itt vannak, alkonyatig vagy még tovább is ott fognak üldögélni a kis padocskákon, hogy újra és újra meggyújtsák a mécseseket a halottak ünnepén.

Ketten, asszonyok egy virágoskertnek is beillő sírnál beszélgetnek csendesen. Idős az egyik, a másik fiatal és szép, a feje födetlen, szőke haját fel-felborzolja a temetői szél, a dombról a város fölé szálló, a lángokat lobogtató. Az idős nem beszél sokat, inkább hallgat, bólogat, s közben nézi-nézi a borulatban már csak percekre érkezőket, éppen csak a mécsesüket meggyújtókat, a csokrukat sebtiben elhelyezőket, a fázósan sietőket, a kocsijukba visszabújókat.

– Én mindig álmodom, tudja, mindig, mindig… – tartja szóval a szőke. Áll a pad mellett, nem illő, hogy az idős mellé üljön, ő itt csak vendég, egy sorral feljebb van a szerettei nyughelye. – Tudja, furcsa álmok… Volt egy nagynéném, folyton kinevettem, mert mindig azzal kelt, hogy kivel álmodott a halottai közül. S lám, most már én is! Néha az anyámat látom álmomban, nevet, boldog… Nagyon különös, hogy boldog, de talán azért, mert megjelenik nekem? Mert álmodom róla? Lehetséges?

– Úgy, úgy – bólogat az idős asszony, de nem a szőkét hallgatja, csak lesi, figyeli a közeli sírnál azt a némán hajladozó férfit. – Nézze csak! Egyetlen csokrot oszt el háromfelé! Hogy némelyik még ezzel is spórol! Na, nem tudom, neki hoz-e valaki egy szálat is?!…

– Aztán az apámmal is álmodom – folytatja a fiatal. – Ő mindig szomorú, haragszik valamiért, mintha meg lenne bántva. Nem tudom… soha nem mondja, miért? Betegen látom, szenved, várja, hogy segítsek rajta… de nem tehetek semmit. Talán ezért haragszik?…

– Én már október közepén megrendelem a húsz tő krizantémot – mondja a másik, az idős. – Minden évben tíz tövet ültetek ki csak erre az egyetlen sírra! És tízet az anyósoméra! Az az ember meg, ni, kiszálazza azt a hitvány kis csokrot!

– De a legkülönösebbet tegnap álmodtam – mondja a szőke; kissé elfordulva a széltől, a lobogó lángokba néz. – Egy téren voltam. Nagy térség volt, fák, padok. Régi kőfalak. Csend volt, az emberek is, akik ott jártak-keltek a parkban, némán, nesztelenül mozogtak. Megláttam köztük a nagyanyámat. Már tíz éve halott. Csodálkoztam, de ő nem volt meglepve. – Ó, mi, halottak évente egyszer feljövünk a földre. Van egy áruház, ahol bevásárolhatunk. Ajándékot vehetünk az élő hozzátartozóinknak. – Képzelje, ezt mondta! Én pedig megkérdeztem: – Az élőknek?! – Bizony – azt mondja –, mi nem felejtünk el titeket! Sokat gondolunk rátok. Beszélgetünk rólatok. És mindent tudunk, még a gondolataitokat is ismerjük. De megbocsátunk nektek… – A fiatal nő elhallgat; két-három gyertya lángját elcsapja a szél, az idős asszony gyufát vesz elő, a fiatal segít neki, tenyerét védőn a gyertya elé tartja. – De megbocsátunk nektek… Ezt mondta. Különös, nem? Maga szokott álmodni ilyeneket?

– Öt évig ápoltam az anyósomat. A férjem is fekvő beteg volt. Megbénult. Hónapokon át reggel, délben, este etettem, itattam… Csináltattam ezt a sírkövet. Kijárok… – Újabb gyufát lobbant. – Erre tartsa a tenyerét, innen csap a szél. – Felnéz. – De. Szoktam álmodni én is. Ilyeneket. Én is…

Álmaim városa

Időnként, éjeken, egyszer csak ott járok utcáin, terein. A várost csend borítja, de mégsem kihalt; csendje a békesség nyugalma. Különös fény világítja meg házait, az álom derengő, meghitt, nyugtató fénye. Meleg, sárga nap ragyogja be a tetőket, kupolákat; éles árnyékokat vet a dél a sikátorok hosszára. Nem különleges város, de szép; ódonsága cseppet sem lehangoló, modernsége semennyire sem háborgató. Avíttsága inkább elbűvölő, mint egy bölcs apó derűs meséi. Újdonságai pedig az ész csodái. Járdáin homorú a kő, úttestjein mintha nem is robognának autók, de konflisok sem kocognak, mégis van forgalom, lágy, dallamos neszű; az emberek szelídek, köszönnek egymásnak, befordulnak a kapukon, ablaktámlákat tárnak ki, serénykednek; a kéményekből könnyű füst száll. Kék az ég, piros tetőcserepeket derítő. Boltok ajtaja fölött csengő szól; tarkállanak a kirakatokban a portékák. A boltajtók is színesek; színesnek álmodom ezt a kedélyes várost. A zöldre, pirosra, citromszínűre mázolt cégtáblák rikítanak, mint Van Gogh vásznain a sárga gabonaföldek, a vörös falak, a hupikék bárkák. Látszik a ráfestés a deszkákon, a pemzlik ügyetlen csíkja, az új réteggel fedett, lepattogzott lazúr.

Bájos nők fogadják a vevőket, keblük kibuggyan a pruszlikból, kötényük a hasukra feszül, válluk meztelen. Ellegyintik maguktól nevetve, kacéran a bajuszkötős, hajnecces férfiakat, a mellényben izzadókat, a kalapos mesterembereket, hordóhasú söröskocsisokat, csákós rendőröket, pityókás katonákat. Bőrük barna, hajuk fekete, szemük olajban úszik, és csillog, körmük vörös, szájuk cinóber.

Virágokkal telepingált a pult vagy rézzel borított; cipók, kalácsok illatoznak a tüllkendők alatt; zsírosra hizlalt libák, tyúkok kopasztott bőre sárgáll a tálakon; kosarakban diók, almák, körték halma púposodik; fejkendős háziasszonyok, pamacsos szemöldökű férfiak vásárolnak a várkerületen a délelőtti órán, az árnyas piacon, a vén falak tövében, ahol a kofák mögött gótikus, magas templomok állnak hegyes tornyaikkal. Zenélőórák jelzik az időt. Kávéházak teraszán napernyők, kerek asztalok, hosszú pohárban jeges víz, porcelán csészében kapucíner. Nádkeretben zizegő újság. A vendéglőkben kispörköltök és habzó sörök; a mahagóni borításon az Unikum reklámja; ónkeretes ablakok szűrik a kinti napot; kontyos vendéglősnék, simára fésült hajú pincérek, süveges szakácsok lesik a kuncsaft óhaját. És csönd, csönd és csönd. Legfeljebb halk keringő messziről vagy a tűzoltók rezesbandája a promenádról. A folyón hajók úsznak a szép kőhidak alatt. Fekete kolostorok, tölgyfa kapuk, omladozóvá öregedett bástyák. Óvárosi hűvösség a bolthajtások alatt. Rézfogók, rézkopogtatók. Bronzszobrok, oroszlánfejek. De amott a modern negyed neonfényei, áruházai, bisztrói; a mozik, a hamburgerárusok. Ám ott sincs tülekedés, lárma, békén sétál a nép, léggömbök emelkednek a fák fölé.

Hol vagyok? – kérdezem álmomban, amikor elibém tárul ez a kedves város. Hol ez a dombra kanyargó utca, zöld villamosával, piros autóbuszával, hol ez a szökőkút, hol ez a csobogó folyó, ez a míves hídpillér, ez a tükrös kávéház, macskaköves tér, árnyékos sikátor, hol van mindez, a föld melyik részén? Miért bukkan fel álmaimban minduntalan, mindig ugyanazzal a kísértő nyugalommal, békességgel; miféle nosztalgia hajt álomról álomra? Hol csengnek-bongnak ezek a toronyzenék, hol szöknek magasba ezek a betonból és füstszín üvegből épült paloták, hol bújnak meg a kicsi boltok, intim bárok, hol fésülik hosszú hajukat a nevető asszonyok, isszák sörüket a zsíros férfiak, pöfögnek a nikkelezett autók, suhannak a földalatti vonatok? Hol láttam már ezt a várost, hogy állandóan álmodom róla, hogy vágyódom házai közé? Miféle város ez?

Néha, valódi útjaimon, amikor autón, vonaton, repülőn megérkeztem valahová, mint álca mögül – hirtelen előtűnik egy-egy részlet, az idegen város valamely szeglete, s meglepődöm: ez az! Ez a város! De bizonytalanná mosódik a kép. Ám egy üzlet mélye, egy épület homlokzata, egy udvar sarka, egy kapualj megint zavarba ejt. És sejtem ismét: ez az a híd, ez az a tér, ezek azok a lépcsők… Helsinkiben, Bécsben, Varsóban, Prágában, Kijevben, Berlinben, Kolozsváron, Drezdában, Pozsonyban, Bautzenban, Weimarban, Ostravában, Gdanskban és még mennyi városban, városkában felismerem a boltívet, a kapu menti kerékvetőt, a járdaszigetet, az útkereszteződést, a kupolát, a vendéglőt, a cégért, a virágárus bódéját…

Így rakódik hát össze fájóan széppé, szerelmesen nyugalmat vágyóvá, nosztalgiát érlelővé ezer mozaikból, évtizedes emlékkockákból, évszázados, évezredes emlékörökségekből – Európa tájaiból – egy nem létező, de szívósan kísértő város: álmaim városa.