Savonarola csúcsidőben

Még mielőtt bejuthattam volna a parkolóba, éppen csak megpillantottam ott, a nagy, vasárnapi nyüzsgedelemben a kocsik között, de odabenn a snack-bárban mégis azonnal felismertem. Benn is rengetegen voltak, pedig nem a főútvonalról nyílt az üzlet, le kellett hajtani a folyó menti utcába, de az emberek, mint a bolondok, egymást taposták; forgott a ventillátor, mégsem volt egy szemernyi friss levegő sem, csak az izzadó testek párája meg a hamburgerek, pizzák, fokhagymás sültek erős szaga ülte meg a helyiséget; be sem akartam menni, drága hely, mondtam a barátomnak, minek tódulunk a többiek után, mint a birkák, keressünk valami bódét vagy csendes kis presszót, de ő erősködött, hogy remek hely, na persze, csakhogy méregdrága. Fogadjunk, mondtam, hogy kizárólag nyugati sört tartanak, Dabot, Gold Fasslt vagy extra dobozosat, a guta megüt, amikor félszáz forintot kell fizetni egy pohár hideg italért.

Azért annyira jól nem vagyunk eleresztve. De ő nem keres másik helyet, azt mondta, hát betértünk. Akkor aztán a vendégek között nemsokára észrevettem azt az alakot. Akit a parkolóban láttam, a kocsik között. Mondhatom, nem volt akármilyen látvány. Hórihorgas; üstöke koszos, csimbókos; szája fogatlan; mosdatlan nyaka retkes; madárkarom ujjain vastag, mocskos körmök; görbe testén valami foszladozó, ócska dzseki, a nadrágja meg csupa rojt, ragacs; mezítelen lábán szakadt saru, bokáján a kosz, mint a szénpor. Egyedül ült a pult közelében levő asztalkánál, naná! – nem tudom, ki telepedett volna mellé. – Nézd csak – mondtam a barátomnak –, nézd, milyen fura alak! – Ő meg, a barátom elkerekedett szemmel azt mondta:

– Nahát! Hogy kerül ez ide?! Ide is?! A múltkor Pesten láttam, az egyik körúti nagy kávéházban! Biz’ isten, ő volt az! – Szóval te ismered? – kérdeztem, miközben helyet kerestünk magunknak, de csak a bárpulthoz támaszkodhattunk, a sorsunkra várva. – Te még olyat nem pipáltál! – mondta a barátom, le nem véve szemét az ipséről. – Ugyanígy ült ott is, ilyen mocskosan, toprongyosan a márványasztal mellett, libamájas szendvicset rendelt, meg osztrák sört; ha láttad volna, hogy turkálta azt a finom szendvicset, szétpiszkálta, ímmel-ámmal harapott belőle… És a sörrel mit művelt! Kiflit mártogatott bele, sörben áztatta a kiflijét, sótartóval lenyomatta egy kis időre, amíg jól megpuhult, aztán még citromszeleteket is dobált a poharába, összepancsolt mindent, kávét kért tejszínhabbal, aranydobozos cigarettát vett a trafikosnál, talán Benson and Hedgest, de semmi sem kellett neki igazán, csak pazarolt, pazarolt… Nézd! Nézd csak!

A tulaj vagy a kisegítő éppen kiszolgálta a pasast. Nem törődhettek a küllemével, ebben a nagy forgalomban habókos kirándulónak hihette bárki. Két nagy adag ételt kapott, meg Egger sört, salátákat. A tálcán csuda gusztusos volt az a sok finomság, már alig vártam, hogy mi is megkapjuk a magunkét. A toprongyos alak kéjes csámcsogással hajolt a tányérok fölé. De nem kezdett enni; kitöltötte a sört, aztán a poharat teletömködte salátával; az étkekre mustárt, görög mártást, worcestert öntött; körülnézett, s minden keze ügyébe akadó fűszerből szórt valamennyit az adagokra. Dúskált a jólétben; elégedetten szemlélte művét. – Figyeld csak! – ragadta meg karomat a barátom. – Figyeld, szerintem most is botrányra készül! – Alighogy ezt kimondta, a hórihorgas ipse máris különös művelethez látott: a tányérok tartalmát a tálcára borította, azt a drága sört (mi csak sziszegtünk!) rálocsolta, és kézzel összemancsolta az egészet. Rajtunk kívül senki sem látta ezt, mindenki a maga tülekedésével, evésével-ivásával volt elfoglalva; hagymás, zsíros ételek fölé hajoltak; poharak koccantak; a kávéfőzőből sivított a gőz; kazettáról az Aphrodite’s Child végtelen száma forgott; zengett a helyiség; odakinn kocsik zsúfolódtak egymáshoz; a panorámás buszokról turisták özönlötték el a várost – senki sem figyelt az ipsére. Aztán egyszer csak történt valami. A toprongyos alak, mintha valami pompás mixtúrát állított volna össze, egy pillanatig gyönyörködött benne, majd megfogta a tálcát, s az egész kotyvalékot az asztalra borította. Néhányan meglepetten és felhördülve félreugrottak, nők visongtak, de őt nem lehetett kizökkenteni tempójából: kiegyenesedett, két, hosszú, sovány karját széttárta, s az elképedt vendégek felé fordulva azt mondta: – Tessék! Jó étvágyat! – A tulaj odarohant, vérvörösen, de az ipse, mintha hipnotizálná, egy kézmozdulattal megállította, majd bűvészi ügyességgel egy ötszáz forintost nyújtott át grand-seigneuri méltósággal. Aztán egy mindenkit megvető pillantással kivonult a snack-bárból. A főnök csak akkor kezdett szitkozódni: – Hogy micsoda alak! Hogy miféle alakok vannak! Felháborító! – Sebtiben eltakarította az asztalról a moslékot. – Hát látták?! Látták ezt?! Értik ezt?!…

– Menjünk – mondtam a barátomnak. – Elment az étvágyam! – Kitámolyogtunk a szabadba. – Te érted, miért csinál ez ilyeneket? – kérdezem a barátomat. Igyekeztem mély lélegzetekkel helyrebillenteni a közérzetemet, de nemigen sikerült. – Bolond ez? Vagy mi baja? Mit akar? – Talán csak azt – mondta töprengve a barátom –, amit el is ért. Hogy elfogjon a csömör. – De ez így rengeteg pénzébe kerül! – Úgy látszik, áldoz rá. Mint egy Savonarola. Átkozódik…