Rézüst és süvegcukor

Micsoda bősége van manapság a szakácskönyveknek! Mintha bizony most csapnánk napestig tartó lakomákat, vagy legalábbis delente, ki harangszókor, ki valamivel később a damaszttal terített asztalhoz ülnénk népes családunk körében elkölteni a több fogásos, ám szerény ebédet? Elérkezett az ínyencség kora? Kiadták Kugler receptjeit; abból még, valamikor ősszel csak nagy üggyel-bajjal tudtam szerezni egy példányt; gyönyörű, hasonmás kiadás volt, nem éppen olcsó, de elkapkodták, igaz, a legtöbbjét azok, akik a könyvesboltokban az előjegyzési listákra feliratkoztak. Ám a fölös példányok is napok alatt elkeltek. A Kugler-féle cukrászművészeti vények gyűjteményét nem magamnak vettem, de belelapoztam; mondhatom, élvezetes olvasmánynak tetszett, sütemények édes ízét vélhettem érezni; de végigböngészve – és a vanília meg a forró csokoládé illatfelhőiből aláereszkedve – azt is meg kellett állapítanom, hogy vajmi nehéz lehet előtalálni mindazt, ami ezeknek a torta- meg tésztakölteményeknek a készítéséhez szükséges. Nemigen láthatja hasznát egy mai háziasszony, azonban a könyvet mind nagy örömmel vitte haza.

Éppen ma, amikor alig van idejük a konyhára?

Általános csodálkozást váltott ki ez a nagy kereslet.

Az esztendő végére aztán, az ünnepekre, a karácsonyi ajándékvásárlás idejére más szakácskönyvek is megjelentek. Olcsóbbak, nagyobb példányszámban. Mintha a kiadók összebeszéltek volna, egyszerre dobtak piacra seregnyit. A kirakatokban a verses- és novelláskötetek, regények, történelmi tanulmányok, társadalomtudományi munkák – de még a mesekönyvek, sci-fik, krimik vagy bárminő újdonságok fényét is elhomályosítva kínálgatták magukat ezek az étekművészeti remekek, borítóikon étvágygerjesztő pecsenyék csábító képeivel, valamint nem kevésbé hangulatos címeikkel, akarva-akaratlanul a hedonista örömök élvezetére serkentőn.

Megakadt rajtuk az ember tekintete. Nem is láttam olyan vásárlót, aki ne tett volna egyet-egyet a kosarába. Magam is összevásároltam vagy tucatnyit. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy – szinte mohón – be ne gyűjtsem valamennyit. Még ezt, még ezt is – vettem kezembe hol a régmúlt idők konyhatitkait, hol a vadak, halak sütésének-főzésének módjait, hol pedig a kelet-európai népek vagy a kínaiak szakácstudományát feltálaló könyveket.

Nem tudom, volt-e valaha is ekkora teríték; s főleg: volt-e rá példa bármikor is, hogy a múltba veszett gasztronómiai szokásokat ilyen nagy buzgalommal és vágyakozással idézze fel az utókor, s mi több, kísérletet tegyen feltámasztásukra? Mert ezt szolgálják ezek a nagyszerű és örömöt keltő, a hajdani recepteket új köntösben bemutató kötetek. De éppen most? Manapság?! Amikor a mélyfagyasztott ételek korát éljük? Amikor ki üzemi kosztra, ki vendéglői menüre van fogva? Amikor a snack-bárok pultjainál kapkodva nyeldekeljük a köröttünk nyüzsgő tömegben a milánói makarónit, vagy az utcai bódék előtt, a járókelőktől félrehúzódva faljuk a hamburgert? Amikor a gyerekek már jobban szeretik a vegyileg tartósított tejet, mint az „igazit”? Amikor a csirkének halíze van, a hal húsa pedig gázolajtól bűzlik?

Mégis, mégis!

Talán majd lesz egy nap, egy este, talán vendégek jönnek, vidám barátok, kedves társaság, gondoljuk reménykedve, amikor boldog izgalommal, békés nyugalomba varázsolva magunkat silabizálhatjuk a konyhában a régi sorokat: Készíts jókora lazacot, és főzd erős húslében és fehér borban… Vagy: A liba vérét felfogjuk, és kevés ecettel tisztára keverjük…

Valójában azonban mindannyian sejtjük, hogy nem fogjuk hasznát venni ezeknek a könyveknek. Időnk kevés, erszényünk lapos, türelmünk sincs elegendő hozzá. Mégsem hagytuk ott őket a boltokban. Mert jólesik legalább nézegetni, olvasgatni valamennyit. Jó tudni, hogy ott sorakoznak a kredenc polcán, jó hinni, hiszegetni, hogy majd sorra vesszük mind a receptjeiket. Kicsit kegyesen becsapjuk magunkat. Gondtalanságot, kedélyt, bőséget csalunk magunk köré velük. Rézüstök és süvegcukrok álombeli konyhavilágát.

De bizonyára vannak, akik keserű indulattal nézték ezeket a könyveket, s egyet sem vettek belőlük. Csak legyintettek: Ugyan, ebben a világban? Hát érdemes? Talán bizony éppen most érkezett el az ínyenckedés reneszánsza? Úgy gondolják, kérem, hogy most következik a nagy eszem-iszom? A nagy dínomdánom? Szóval semmi anyagi gond, semmi aggodalom a világ állapotát és sorsát illetően? Be lehet vonulni a konyhába, a nagy, csillogó rézüstök, a kuglófformák, a tepsik, pilseni vaslábosok, mártásos tálak, tarkedlisütők közé? Talán süvegcukor is van a kamra polcán? Meg írósvaj? És kampókon szalonkák, császármadarak, fácánkakasok függenek, a jégszekrényben meg vesepecsenye érik? Na nem, nem! Csak ne ámítsuk magunkat!

Az indulat érthető. Nem készítünk lúdmájat tejföllel, de még párolt birkacombot is csak ritkán. Ezek a szakácskönyvek nem is azért kellenek. Inkább olvasmánynak – mint egy regény, egy lírai kötet: a derűs életről. Ahogy a kopott fényképesdobozok, ládikák mélyéről előkotorjuk öreganyáink foszlott, lapjaira hullt, tintaceruzával vagy percegő tollal írt receptjeit, s azokat meghatottan böngészve felemlegetjük az egykori sültek, aranyló levesek, cukros-ecetes uborkák ízeit, ahogy visszalopjuk magunkat a talán soha nem is volt, de nosztalgikusan mégis valóságosnak hitt édeni pillanatokba, úgy forgathatjuk ezeket az esztendő végén nagy hirtelen kiadott szakácskönyveket.

Mintha éppen ezért teremtek volna most egyszeriben elő, hogy költészetükkel ellentmondjanak mindannak, ami szorongat bennünket. Mintha dacolni jöttek volna, megnyugtatni kissé: ilyen is lehet az élet. Talán mindazt, ami felé rohanunk vagy amiben már leledzünk: a hajszát, a kapkodást, az ideges hamburgerevést, a rosszkedvet, a műéletet megfékezni, más ritmust, életformát sugallni jöttek. Emberibbet. Akár lehetséges, akár nem. Jöttek szembeállni egy korral, amelyben a rézüstök szép öble gyanakvón körbeforgó radarernyők formájára és a süvegcukrok kúpja gyilkos rakéták csúcsos hengerére emlékeztet.