Svédországi levelek

Nézegetem az újságokat, egy kis rendet rakok az asztalomon, válogatom a lapokat, miket érdemes eltenni további böngészésre, mire nincs már szükség, s közben kezembe akad a Magyarország egyik januári száma, címlapján a svéd külügyminiszterrel. Lenard Bodström úrról a még üres konferenciateremben készült a fénykép, ott áll a tárgyalóasztalok előtt házigazdás, invitáló gesztussal, mintegy a politikusokra váró székekre mutatva: Tárgyaljunk, segítsünk az emberek, a világ helyzetén, uraim!

Ezt az újságot talán érdemes lesz megőrizni az elkövetkező évekre, s elővenni – mert remélem, majd megtehetem – 1987-ben is, amikor a stockholmi eredmények nyomán folytatódnak a „biztonság- és bizalomerősítés tárgykörében” a további megbeszélések.

Felnyitok egy dossziét, amiben mindenféle dokumentumot tartok, például svédországi barátom leveleit is; s amint gépiesen átfutom az egyik felül heverő oldalt, megakad szemem a következő sorokon: „Itt szeretik a csendet – de hiába van e négy szó, magyarul, biztos vagyok benne, hogy nem értitek igazán. Ez itt azt jelenti, hogy dolgoznak a csendért… az orvosi rendelőn hangszigetelő ablak van, az autópálya mentén hangterelő gátak…” – Igen, emlékszem, nemrégiben érkezett ez a levél, megint remek tudósítását adva, az ottani életnek. Barátom jóvoltából fokról fokra megismerkedhetek egy idegen világgal, amiben magyar sőt kelet-európai lévén ő is örökké idegennek érzi magát. „A hazai levegőt – légkört – az anyanyelv határtalanul döntőbb, drasztikusabb direktségét semmi sem tudja pótolni! Az idegen nyelv még annak kiváló tudása esetén is olyan marad, mintha áttetsző függönyön törne át halványan a napsugár – inkább csak az értelemre hat. Semmit sem érez a lelked, ha a nő szeretlek helyett azt mondja: jag alskav dig. (De nem mondja!)”…

Barátom, akivel együtt gyerekeskedtem, s aki később, már a háború utáni években, néhány ötórai teán a húgomat táncoltatta a margitszigeti Nagyszálló halljában, lassan, lassan a harmadik évtizede él odakinn, technikus egy olajtartályokat felszerelő cégnél; nyugdíjas korában majd szeretne hazatelepedni. Ezt forgatja mostanában a fejében, legtöbbször erről ír, latolgatva, milyen is lenne az élete újra itthon. Gyakran jár Pestre, mégis – bár erős honvágy, és főleg a társak utáni vágy kínozza – nem könnyű eldöntenie, hol tud majd jobban egzisztálni idős korában. Attól tart, hogy hiába megy majd végig a Körúton, senki sem fog ráköszönni, de még csak kikerülni sem fogja senki, mert az életéből kiestek azok az évtizedek, amikor barátokat és ellenségeket szerezhetett volna magának idehaza. Fél, hogy itt is a magány fogja kínozni. Mert Stockholmban is egyedül él, volt családja, de most magános. („A lányom egyszerűen nem képes kiejteni a családnevünket, ahogy mi sem mondjuk jól Olivecrona nevét, ugyanis Olivekrúnának helyes ejteni, így, hosszú ú-val! Ráadásul a gyerekem pappá-nak szólít, két pé-vel, reménytelen…”)

Megesik, hogy napközben felcseng a telefonom, s ő van a vonal végén. – Halló! – kiáltja sietve –, feladtam egy ötoldalas levelet, megkaptad? Itt most havazik, tizennyolc fok a hideg, képzeld, huszonhárom perc alatt úsztam ezer métert, jól vagytok? Szia, csókollak benneteket, hiányoztok, írjál!… – Hol a munkahelyéről, hol otthonról hív kapkodva, csak azért, hogy elmondja, aznap tizenöt kilométert korcsolyázott egy közeli tavon, most regenerálódtak kissé az idegei, egyébként küld egy fogorvosi számlát, hadd lássuk, milyen drága az élet. A hívás is drága, mégsem tudja megállni, hogy ne beszéljen időnként valakivel itthonról. Amíg hallgatom gyors, pattogó beszédét, elém idéződik markáns, mégis mindig barátságos, sőt így ötvenhat évesen is kamaszos mosolyú arca meg mokány termete, sötét haja, villogó szeme: egy barna magyar a „szőke tengerben”.

„Most arról szándékozom írni, hogy milyenek Svédországban a kutyák, mennyire mások – még azok is!” – Így kezdte azt a levelét, amin az előbb, amikor a dossziét kinyitottam, megakadt a tekintetem. „Mint tudjátok, rendszeresen futok”… Igen, egy idő óta bizonyos James F. Fix – ha jól olvasom a levélben a nevét – amerikai hosszútávfutó és újságíró könyvéből tanult edzési módszerekkel, valami csodálatosnak mondott víz partján, gondozott parkban, csónakkikötők mellett, hetente többször is kocog. Nos, jegyzi meg, az oktatás a kutyák támadó kedvét is beszámítja a futó veszélyhelyzetei közé. Csakhogy: „a svéd kutyától nem kell félni, rá se ránt mindarra, amitől egy amerikai vagy magyar kutya már meg is őrülne!” Ha valaki ugató ebet akar látni, utazzon el Stockholmtól hét-nyolcszáz kilométerre. Barátom szinte felháborodottan írja, hogy a parkban sétáltatott kutyák orra előtt csupán néhány centivel csattog el, s azok még csak nem is vakkantanak! „Borzasztó ez a nyugalom!” – fakad ki más éghajlat alatt megviselt idegeivel reagálva a jelenségre. „Fel se kapják a fejüket!” Ugyanis a kutyák, akárcsak a gyerekek, szelídségre vannak nevelve. Barátom a telkén rókafit etet a tenyeréből, mégis csodálkozik, hogy a park vadkacsáit sem reppenti fel a futócipőben közéjük csörtető kocogó. Hát, igen, békességhez szoktak. A svéd srácok nem bántanának semmilyen állatot. A kővel hajigáló kamaszról, barbarizmusáért, elítélő cikket írnának az újságban. Az állatok ingerlése szinte teljesen ismeretlen fogalom. „Más itt az etikett.” Az emberek is tartózkodnak egymás „ingerlésétől”. Ritka és elképzelhetetlen, hogy például egyik ember a másikat kinevesse. Persze, teszi hozzá a barátom, mindennek ára van; a finomabb viselkedés nyilván a közvetlenség csökkenésével jár együtt. De azért: „…gondolom, a világbéke is nevelés kérdése lehetne…” Az a helyzet, magyarázza, hogy ezt a népet nem nyomták el évszázadokon át, mint más, szerencsétlen nemzetet, a saját szférájában élhet, így aztán idegen tőle az agresszivitás, nincs benne olyan türelmetlenség, indulat, mint azokban, akiket állandóan megtépáz a történelem…

Barátom néha, a következő levelében, ilyeneket ír: „Azt hiszem, a múltkor túlságosan naiv voltam…” Vagy mindjárt a post scriptum-ban, mint ennek a levélnek az alján is: „Valószínűleg az emberekkel való csökkent érintkezés következménye, hogy nem vagyok jól informált. Lehetséges. De nincs kedvem átírni a levelet…”