Lafaty és Samu

Lafaty és Samu hörcsögök. Szelídek, kedvesek. Az egyik szürke, a másik albínó, piros szemű. Az állatkereskedésből kerültek hozzánk karácsonykor. A gyerekek már nagyon szerettek volna valamilyen háziállatot. Kutyát. Macskát. Madarat. Én több okból elleneztem a dolgot: egyrészt attól tartottam, hogy a fiúk nem lesznek elég kitartóak a jószágok gondozásában, másrészt természetellenesnek vélem az állatok fogva tartását. Még akkor is, ha azok már csak az ember környezetében vagy egyenest a lakásban tudnak megélni. Rabnak érzem a papagájt meg a kanárit is, rabnak az akváriumok halacskáit – a városi kutyákat, macskákat is. Még egy szobában vegetáló pálma láttán is támad bennem egy kis rossz érzés: ennek nem itt a helye, hanem a szabadban.

Arról már nem is beszélek, hogy az Állatkertben minduntalan le kell küzdenem azt a kellemetlen szorongást, ami valamiféle bűnrészességből származó lelkiismeret-furdalás a rácsok mögé zárt apróbb-nagyobb vadak elorzott szabadsága miatt. Mi, emberek, gondolom ilyenkor restelkedve, visszaélünk a hatalmunkkal, elfogjuk ezeket a teremtményeket, elragadjuk őket szülőföldjükről, megfosztjuk őket legnagyobb kincsüktől: a szabadságtól. Kellemetlen érzés látni a nemes oroszlánt, a pompás párducot, a hatalmas elefántot, így, megalázva. Szívszorító a madarak kurta röpte a ketrecekben, a majmok türelmetlen, ideges szaladgálása a szűkre szabott odúban.

Vigasztalom magam sok okos érvvel, tudom, hogy gondozzák, ápolják a foglyokat, sőt, szeretik is; hogy jól tartják valamennyit, hiszen értékesek; hogy tudományos célt szolgálnak: csakis így ismerhetjük meg viselkedésüket, természetüket, ha a közelünkben vannak, ha szemlélhetjük őket háborítatlanul. Mert hogyan is lehetne a bestiákhoz férkőzni, ha nem lennének a rács mögött? A kisebb vadak meg elmenekülnének előlünk. A háziállatok is – mind mondják – a gyerekek természetismeretét, állatszeretetét gyarapítják. Csak az a kérdés, ér-e így valamit a vizsgálódás? Ugyanis nem feltétlenül kell hinnünk annak a magatartásnak, amit a fogságba ejtettek tanúsítanak. A befogottak riadalmát, rettenetét, megjuhászkodását, alkalmazkodását a ketrecben született utódok is tovább őrzik; nemzedékről nemzedékre száll a félelem, amely fölébe kerekedik a teremtmény igazi viselkedésének.

Azután meg helyes-e, ha a gyerek azt szokja meg, hogy a hatalma alá kényszeríthet más lényeket? Még ha óvatos szeretettel teszi is. Ha meghatóan ragaszkodik is a „kis barátjához”? Hiszen a leigázó népek is szerették rabszolgáikat. A pórázon vezetett kutyák a pesti utcákon engem mindig valami barbár erőszakra emlékeztetnek. Mennél nemesebb egy kutya, annál elviselhetetlenebb látvány nyakörvvel.

Szó, ami szó: nem pártoltam ezt a hörcsögvásárt, de nem is elleneztem kellő következetességgel. Így aztán most itt laknak a konyhában. Kalitkaszállásuk, méreteikhez képest, elég tágas; alján faforgács, szövetdarabkák; tálkák az ennivalóknak. A gyerekek megtanulták, mivel etethetik őket, (Lafaty bemutatkozásképpen a pofazacskójába habzsolt egy jókora hosszúságú zsineget!), a tisztán tartásukkal is szívesen bíbelődnek; semmi hiba a gondoskodás körül. Műanyag forgókereket szereltek a rácsozathoz; hörcsögék felváltva tréningeznek benne: futnak, futnak – és nem veszik észre, hogy nem haladnak, csak a kerék forog, pörög mind gyorsabban és gyorsabban.

Vagy tudják, hogy csak helyben járnak? Néha Lafaty Samut, majd Samu Lafatyot forgatja. Hol egyikük, hol másikuk a hátsó két lábára állva, a mellsőkkel nyújtózkodva hajtja a kereket. S benne a társát.

Úgy tűnik, kedvelik kalitkaotthonukat. Megvannak békén, nem keresik a kitörés lehetőségét. Elegendő az élelem, a törődés, az alom. Elegendőnek tetszik a forgókerék is a mozgásra, tornára. Fogukat fenni meg ott az a sok rács. Kedves, szelíd állatkák, hancúroznak, egymáshoz bújnak, szimatolnak, bájosan figyelnek. Élnek. Semmi baj, már megszoktam őket. Csendesek.

De néha, amikor egyedül vagyok velük a konyhában, ismét érzem azt a bizonyos szorongást. A lelkiismeret-furdalást. Ülök az asztalnál, vacsorázom, böngészem az újságot – s hallom mocorgásukat. Fészkelődnek – vagy futnak a kerékben. Ismerem neszeiket, mégiscsak lopva merek feléjük tekinteni, hátha egyszeriben óriásivá nőttek, szétpattintották a kalitkát, és most majd bosszút állnak. Bosszút? Miért? Mert tartjuk őket? Mert gondozzuk őket? Hiszen ezek a hörcsögök odakinn a világban elpusztulnának!…

Talán azért. Hogy ilyenné tettük őket. Önállótlanokká.

De nincs vész, nem nőnek óriásivá. Ott tekerik, tekerik a kereket, sokszor még éjszaka is, mintha túltápláltságukat ellensúlyozandó művelnék ezt a tornát. Mert ha ketrecben is, ha szűk téren is, de jó kondícióban akarnak élni. Legalábbis ezt képzelem élettempójuk láttán.

Ez meghat – és elszomorít.