Hóról, télről

Egy ilyen vasárnapi tárcát december második hetében már a hóról illene írni. Nagyon jó hangulata lenne, igazi téli hangulata. Tessék elképzelni: a várost befedő, fehér hótakaró világossá derítené a szobákat, ennek az újságnak a lapjait is, ahogy az ablak felől áradna a fény; puha hó borítaná a háztetőket, az utakat, a párkányokat, erkélyek könyöklőit, kerítések csúcsait, fák csupasz ágait; s talán szállingózna is közben, nesztelenül, minden nyomot újra elsimítva, járókelők szemöldökére, bajuszára, felgyűrt gallérok mögé hullva játékosan. S egyszeriben csendessé, bájossá válna a világ, mint a legszebb téli történetekben.

De nincs hó.

Se hó, se eső már mióta! Nemrégiben ugyan zúdult a nyakunkba egy jókora zápor-zivatar, esett is másfél napig, bugyborogtak a csatornák, a sok nyári por, piszok eltömte a lefolyókat, az áradat hömpölygött az utakon, sarat fröcsköltek az autók – Katalin napja körül. Ha Katalin totyogós – akkor a karácsonynak kopogósnak kell lenni; majd meglátjuk. Persze lehet az olyan hó nélkül is. Száraz, szikrázón kemény fagyokkal. De az más, az nem a képeslapok mesebeli karácsonya.

Egy valamirevaló realista író nem foghat hozzá meggondolatlanul, körültekintés nélkül egy télen játszódó elbeszélés megírásához manapság; nem írhatja le csak úgy felelőtlenül, hogy nagy hó volt azon a télen… – vagy: sűrű pelyhekben havazott, amikor nekivágtak a hómezőnek, mert cseppet sem biztos, hogy abban az időben, azon a télen, a télnek abban a szakában valóban volt hó bárhol is az országban. Márpedig, ha egy írót pontatlanságon kap az olvasó, mondván: „Hohó, barátom, amikor ezek a dolgok megestek, olyan feketék voltak a földek, mint júliusban!” – akkor oda a becsülete, hiszen aki felületes az időjárásra való emlékezésben, hogyne lenne az ennél nagyobb dolgokban is?! Én ezektől a mostani telektől semmiféle rendszerre nem számítok, túlságosan kiszámíthatatlan, mikor van vagy lesz hó, s mikor nem. Nagyon óvatosan bánok a téli történetek megírásával. Ez talán bizonyos mértékig hasznomra is válik, mert nem hagyatkozom bevált fordulatokra, beidegződésekre, nem kényelmesedem el, s kapom elő csak úgy, ellenőrizetlenül a hangulatokat, hanem szépen utánanézek az igazságnak. Vagy a valóságnak.

Éppen ezért a pontosság kedvéért meg kell mondanom, hogy láttunk már havat, itt, Pesten, az idén. Egyik reggel bemondta a rádió, hogy havazik. A gyerekek boldogan rohantak az ablakhoz – már ők is vágyódtak egy kis téli romantikára, vagy ha arra nem is, de valami igazi télre, ám csupán a háztetőkön láthattunk némi fehérséget, az utca olyan volt, mint máskor, siváran szürke. De néhány helyen, mint például a Martinelli téren (azért mondom, hogy ott, mivel azt a saját szememmel láttam, tehát becsületemre állíthatom), a fonnyadt füvön megmaradt a hóból valamennyi. Egy kisfiúcska kérlelte nagyapját, hogy nyúljanak hozzá. Be is mászott a pázsitra, próbálta felmarkolni azt a hideg valamit, s parányi ujjacskáival morzsolgatott is belőle boldogan, felkacagva. Aztán autók tetején is láthatott odadermedt, valahonnan a városon kívülről érkezett havat. – Nyúljunk hozzá! – visongott szüntelenül.

Már ez a csöppség is úgy gondolta, ha tél van, legyen hó!

Miközben ezt írom, borús az ég, szürke, lehet, hogy havat hullatni készül. Lehet, hogy egyszer csak a legnagyobb keservünk lesz a járhatatlanná vált utak, a hótorlaszoktól bénult vasutak, a behavazott falvak, tanyák, a viharban ott rekedt, jégcsapokkal borított járművek, a segítség nélkül maradó emberek tragédiája. Lehet, hogy ilyen szeszélyesen, vadul tör ránk a tél hava. Ahogy az elmúlt években is, szerte a világban, ahogy már itt-ott, más országokban az idén is gyilkolt és pusztított a tél. Hóhegyek emelkedtek az emberek házai fölé, hósivatagokban vesztek oda százak és százak.

Ennyi hó ne legyen! Ilyen téltől mentsen meg sorsunk. Az ember azt szeretné, hogy csak annyi hó hulljon, amennyi a földekre kell, amennyi szánkázóknak, síelőknek elegendő a hegyekben, amennyi puha hósapkával befedi a tetőket, a fenyők lapos ágait, amennyitől csillogón fénylő vagy szelíden kedves lesz a tél.

Vagyis valamiféle kedvünkre való időt kívánunk. Csípheti orrunk-fülünk a fagy, ropoghat talpunk alatt az út, hiszen így szép a tél itt, a mi egünk alatt. De rombolni ne jöjjön. Akkor már legyen inkább ilyen szürke, semmilyen, igazi havas örömöktől minket ugyan megfosztó, de legalább nem pusztító.

Mindenesetre figyelni kell ezeket a mostani teleket, ha írásba kezd az ember, mert könnyen melléfoghat, nincs változatlan ismétlődés, szeszélyes éghajlat alatt élünk, ezt nem árt tudni annak, aki kényes az igazságra.

Márpedig az író legyen kényes az igazságra.