A szeretet angyala

Öt óra. Vagy talán már hat felé jár. Mindegy. Sötétedik. Hideg novemberi délután. A városban egyre növekszik, növekszik a forgalom. Tömeg a járdán, tömeg az aluljárókban; autók tömege az úttesten. Aki teheti, ne menjen ilyenkor az utcára. De hiszen ezt olyan kevesen tehetik! Most vándorol haza mindenki a munkából; vagy üzemből, hivatalból szabadulva most rohan boltba, áruházba, a gyerekért a bölcsődébe, a napközibe, intenzív nyelvoktatásra, fodrászhoz és kozmetikushoz, a tisztítóba, beteget látogatni a kórházba, a fogorvoshoz, randevúra, az isten tudja még hová? A srácok pedig különórákra, uszodába, balettra, tornára. Hétig, nyolcig el kell intézni mindent. Mi legyen vacsorára? Mosni is kellene, na majd a hétvégén, de akkor hogyan menjünk kirándulni?! – Olvasta azt a könyvet, nézze ott a kirakatban!… Talán könyvet vegyek a férjemnek a névnapjára? – Könyvet? Én lemezt szoktam. Bár sohsem érünk rá meghallgatni!… – Moziba?! Tudja, mikor voltam én utoljára moziban?! – Na, ott a tévé! – Maga ráér tévét nézni? Én nyolckor már elalszom, leragad a szemem. Tudja, reggel már hatkor úton… Csak ahogy úgy a tömegben hallani. A lökdösődésben. A taszigálósdiban. – Pardon, pardon! – Ha egyáltalán bocsánatot kér, aki rád tapos. Mert inkább ezt kapod: – Na. Mit jön nekem, maga!…

Egy csöppség a futó, tipró lábak között. Parányi kislány, bordó kötött sapkában, kötött kabátban. Mint aki virágzó réten sétál – pedig hát ebben az irdatlan tömegben. – Add a kezed, Glória, nem látod, jönnek, mint a barmok! Mint a csürhe! Na! Vigyázzon!… Nem tudja kikerülni ezt a gyereket?!… Glória! Add a kezed, kislányom! Ha valaki fellök! Ha feltaszít valaki, abba én belerúgok! Abba én úgy belerúgok!… – Szép, karcsú nő a Glória mamája. Fiatal. Gesztenyeszín hajzuhatag, feszes farmer, bő dzseki. – Glória! Látod, milyen állatok ezek?!…

Sikoly. Nyolc-tíz ember ugrik a járdára a zebráról. Vált a villanyrendőr, a kocsisor nekilendül, akár átvergődött már mindenki, akár nem. – Nézd az őrültet! Hát majdnem elütött a hülyéje! Majd’ elvitte a bokám! Hova siet?! Hova a pokolba siet?! Na, azért ne bámuljon, öreganyám, és ne totyogjon itt előttem, ne állja el az utamat!…

Kacagás. Valami erős kölninek az illata; és kacagás. Kreol arc, kékre festett szemhéjak, vastag rúzs a vastag ajkakon. Kacag a nő, és csimpaszkodik a férfiba. Fázhat abban a kopottas és nem is túlságosan rendben tartott ballonban. A férfi azonban elegáns. Kalapos, felöltős, bajuszos. És tartózkodóan mosolygós. – Ó, semmi vész, bármikor ráérek – kacag a nő. – Szellemi szabadfoglalkozású vagyok! – Milyen vonalon? – De csak annyit hallani újból: – Szellemi szabadfoglalkozású… – s a mély, alt hangú kacagás. Eltűnnek a tömegben, a Puskin mozinál, talán be is mennek, perecet vesznek, beülnek a nézőtérre, már pereg a film, a férfi a nő térdére teszi a kezét, a nő tenyere pedig rásiklik a férfi csuklójára. Jó meleg lehet a moziban.

Az utcán szél támad, fagyot hoz éjszakára, már mínusz kilenc is volt valamelyik hajnalon.

Jön a tél…

Özönlik le és fel a tömeg a földalatti mozgólépcsőjén. Forró légáramlat csap fel a mélyből. Az ereszkedők, emelkedők csoportjai a gumírozott grádicsokon. Van ebben az egymás melletti elsiklásban valami megszokhatatlan. Nézzük a közeledők, a megérkezők, majd a távozók figuráit. Nézzük az arcokat. Egymásba akadnak a tekintetek – de gépiesen, érzéketlenül. Hoz a szalag, visz a szalag. S haladunk – a mozgás természetének ellentmondó mozdulatlansággal.

És akkor éppen itt feltűnik valaki. Kissé borostás, korpulens, kopaszodó. Nyakán kétszer áttekert sál, fázhat talán, de az arca derűs. Nézi az embereket a derűs tekintetével; nézi; s ritmikus mozdulatokkal, ajkához emeli ujjait, csókot dob felénk. Csókot dob újra és újra. Nem törődik a közönnyel, a morc pofákkal, a dühös, sőt megvető szempillantásokkal. Ajkához emeli ujjait, és szórja, szórja a csókjait. Ifjúnak, vénnek, asszonyoknak, férfinépnek. Némán, megingathatatlanul.

Kicsoda ő? Talán a szeretet angyala, aki most városunkba szállt?

A lépcső alján megfordulok, hogy utána menjek, megnézzem, az utcán is így jár-e a tömegben? De felfelé emelkedve újra szembe kerül velem, most lefelé ereszkedve hinti szeretetét.

Aztán megint felfelé. S vissza. Így járt le s fel, de senki sem neveti, senki sem szól hozzá, senki sem méltatja igazán figyelemre.

Ám ő csak dobja, küldi a csókjait.

Aztán hiába várom. Nem jön többé. Továbbment talán, más állomásra? De az is lehet, hogy elkapták, s elvezették. Könnyen lehetséges.