Ne lopj!Igen, ismerem a törvényt, s messzemenően tisztelem is. Sőt! Betartom. Mindeddig nem vétettem ellene. De most dilemmában vagyok. S azért kell fohászkodnom, hogy továbbra is legyen erőm a vétket elkerülni. Ugyanis az történt… Nos, először azt hittem, valami ostoba tréfa, idétlenség, valaki buta szórakozásból kilazította a kerékpárom szelepét, s most kajánul lesi valahonnan, hogy én a bosszúságtól vöröslő arccal majd felpumpálom a gumit. Valóban elöntött a méreg, amikor csomagokkal megrakottan a szentendrei ABC-áruház előtt felfedeztem a bajt. Bajt? Hiszen istenigazából nem olyan nagy baj ez! – csitítottam magam az első felfortyanás után; egy perc, s máris kerekezhetek hazafelé a szép, őszi napsütésben. Kár ilyen semmiség miatt elrontani a kedvem – és a napom! Csakhogy hiába fújtattam volna a tömlőbe. Mert a szelepről hiányzott a leszorítócsavar. Kutakodtam a bicikli körül, de nem leltem sehol. Hát ez már sok! A rosszalkodó gyerek vagy az idétlen felnőtt még el is hajította valahová ezt a kis csavart? Hogy ne tudjam olyan egyszerűen rendbe tenni a kereket? Most aztán csak tolhatom a gépet. Ezt akarta? De miért? Ez talán már több, mint tréfa! Otthon feltúrtam minden fiókot, de nem találtam a sokféle kacat közt egy fia pótcsavart sem. Persze, minek is tartalékolna az ember ilyet? Hiszen az üzletben pillanatok alatt kap akár százat is, ha kell! Csakhogy hét vége volt. S várnom kellett hétfőig. Miféle boltban is keressem? Talán ott, ahol kerékpárokat árulnak. – Nincsen, kérem. – Talán nem jól tetszett érteni. Én csak azt a kis csavart keresem, ami leszorítja a szelepet… – Azt, azt! Sajnos, nincs. – Úgy érti, hogy önök nem tartanak ilyet? – De tartunk. Ha van. De nincs. – És mikor lesz? – Azt nem lehet tudni. Tessék elmenni az Autókerbe. Nekik volt, úgy tudom… Az Autókerben volt szeleptű, szelepgumi, de amit én kerestem, az nem. – Állítólag maguknak volt… – De mikor, uram, mikor? Még a tavasz elején! Vagy a múlt télen! Vagy már nem is emlékszem… És a kedves, szemüveges fiatalember Krúdy modorában sóhajtott még néhány nosztalgikus mondatot azokról a hajdani időkről… amikor Pesten és Budán, bizony, volt az üzletek polcain, a kerékpárosok örömére… – De keresse, uram, csak azt mondhatom, keresse! Telefonálgattam a szaküzletekbe. Semmi eredmény. Újra jártam a várost, s ahol csak kerékpárt láttam a kirakatban, oda bementem. De nincs, nincs… – És mégis, mikorra várják? – Egyszer talán majd szállítanak… vagy nem? Ki a megmondhatója? Hm! De mit csináljak? Talán meg kell vennem egy egész kerékpárt ahhoz, hogy hozzájussak egy ilyen kis semmiséghez? – A dolog nem ilyen komplikált. Bár azt is megteheti, kérem, hogy vesz egy új biciklit. A csavar miatt. Kissé költséges dolog, nem? Úgyhogy inkább gondolkodjék! A magáé hová lett? – Elveszett! – Na, na! Csak úgy lecsavarodott? – Hát nem. Valaki megtréfált. – Megtréfálták? Maga azt hiszi, hogy az emberek ilyen tréfás kedvűek?! Ellopták! Ellopták azt a csavart! – Á, nem hiszem… – Nem hiszi?! Hát hiánycikk! Márpedig akkor minden okuk megvolt a tetteseknek… – A tetteseknek?! Tettesek tették volna? – Ha tehát azt akarja, hogy legyen csavarja, akkor az lesz a legjobb, ha maga is… Nem, nem! Ezt már nem hallgattam végig! De napok múltán azon kaptam magam, hogy lesem a falnak támasztott bicikliket. A kerekeket, a szelepek táján. A korgó gyomrú csavargót csábíthatják így a zöldségesek utcára kirakott gyümölcsös rekeszei. Egy gyors, ügyes mozdulat… Torkomban vert a szívem. Képes lennék rá? (A szükség vitt rá, ügyész úr, kérem! – Ne beszéljen! És a becsület? A tisztesség?! Az nem fontosabb, mint a szükség?!) De én kerékpározni szeretnék! – Ne lopj! – emeli fel figyelmeztető ujját képzeletem szigorú ügyésze. Igaz is! Nemsokára beáll a hideg. Leesik az első hó. Síkosak lesznek az utak. Aztán sokáig latyak lesz. Mikor ülök én nyeregbe megint? Májusban legközelebb. Addig még dönthetek a becsület felől. De talán megúszom a dolgot – s nem is lesz rá szükség, hogy döntsek. |