Füst

A vasúti fülke ajtaján fémtáblácska egyszerű grafikai jelzéssel: Dohányozni tilos! Manapság már a nem dohányzó utasok vannak előnyben, s ez így helyes; régebben alig talált az ember ilyen kupét. Az ember – mondom így, általános alanyban, mert azokban a régebbi időkben magam is pöfékeltem utazás közben. De amióta – negyedik éve – abbahagytam a cigarettázást, kényes lettem, orrom nem bírja a bagószagot. Aki füstölni akar, álljon ki a folyosóra; micsoda dolog is semmibe venni másokat, fölényesen odafüstölni az orruk alá, s nem törődni vele, hogy kiszolgáltatottságukban mással nem is védekezhetnek, csak kezük sűrű legyezgetésével némi oxigénhez jutni a füstbodorban. A nem dohányzó ember nehezen tűri a dohányzót. Ami valamikor számomra is természetes volt, ma érthetetlen: hogyan gubbaszthat valaki füstfelhőbe burkolózva egy levegőtlen irodában, tárgyalóteremben, szobában? Arról nem is beszélve, hogy mostanság már fel nem foghatom, mire jó meggyújtani azt a fura kis bűzrudacskát, és füstöt nyeldekelni belőle? Valami mulatságos, barbár szokásnak látom, őserdei szertartásnak, primitív kultusznak.

Ülünk a vasúti fülkében, nyolcan, a testesebb utasok miatt kissé szorosan. Vágtat az expressz; kinn kezd alkonyodni; az ablakmentiek még látnak olvasni, mi, többiek várjuk, hogy a vonatvezető felgyújtsa a világítást. Robog a gyors. Fakó mezők, lombtalan fák a vaspálya mentén, aztán kis település, falucska következik; mintha köd szállna a kertek felől, de váratlanul különös füstszag csap a kupéba; nem, nem a mozdony füstje, hiszen villanymotor hajtja a vezérgép kerekeit – az is régi emlék csupán, hogy korom és szikra vágott be a vagon ablakán, s mire célba érkezett az ember, fekete szemcsékkel volt tele szeme-szája, de még az inge alá is beférkőztek a mozdony kürtőjéből szerteszét szálló kormocskák – nem, bizony másféle füst kúszik be titkos réseken: avart égetnek valahol, annak a fanyar illatát érzem. Vágtatunk, elmarad a falu, de ez a kesernyés füstszag elkísér. Őszi estéket juttat eszembe, rézszínű levelek szőnyegét a fasorban, a földön a tüskés, szétnyílt burkokból barnán-fényesen szétguruló gesztenyéket; megyünk ketten, kettesben, egymást karolva valakivel – szőkével, barnával, feketével, mindegy; de fiatalon! –, megállunk a budai utcán, szembefordulunk szerelmesen… aztán cigarettára gyújtunk…

No lám! Cigarettafüst! Persze, a fiatalember, az ablak mellől, átbotladozva a kinyújtott lábakon, az imént ment ki a folyosóra rágyújtani. A kupé ajtaját nyitva felejtette kissé, becsap a füst; egy sovány, gyér hajú öregúr ül ott éppen, bóbiskolt idáig, de a cigaretta füstje megcsiklandozta az orrát – vagy még inkább a torkát, mert köhécsel; csontos kezével az ajtó fogantyúját rángatja, csakhogy az ajtó beszorult, reménytelen. Csattognak a kerekek, a huzat egyre több füstöt kerget az öregúr arcába. Kétségbeesetten körülnéz, hova menekülhetne előle, de a helyek – kivéve a bagózó fiatalemberét – foglaltak. Előre-hátra dől, hogy kikerülje a légjáratot, hiába. Száraz, keserves köhögéssel köhög, a roham makacs, csillapíthatatlan. Felém fordul, miközben egész teste rázkódik: – Nem bírom, nem bírom, kérem, a füstöt, azért vettem ide helyjegyet, és tessék!… – Á, igen persze – mondom megértően –, szólok is a fiatalembernek… – Nem, ne tessék, nem akarok kellemetlenkedni… – De, de, szólok! – Kimegyek a folyosóra, megkérem a cigarettázót, hogy menjen arrébb, nem nagy kedvvel engedelmeskedik, ide kapott jegyet, nem is figyelte, erős dohányos, elnézést kér…

Visszamegyek a kupéba. Az öreg még köhécsel, restelli, de mit tegyen? – A sok füsttől van – mondja mentegetődzve. – Úgy, tehát szintén sokat dohányzott? – Á, alig. Jóformán semmit. Csak különleges alkalmakkor, barátok között egy Havannát, Portoricót. Esetleg záróra után egy cigarettát. Egyiptomit. Virginiát. Soha nem is vettem egy szálnál többet a trafikostól. Ugyanis pincér voltam. Amennyi füstöt én beszívtam! Persze a mások pöfékelését! Számítsa ki, uram, tizenhárom éves koromban kezdtem a pályát, pikkoló, borfiú… hiszen érti. Aztán fizető lettem, főpincér, kauciókkal, ugyebár, a legjobb helyeken. A Hangliban. A Ritzben. A Budai Vigadóban… sok lenne felsorolni. Később állami szektorba kerültem, tudja, mikor! Aztán gebineseknél dolgoztam, meg fregoli voltam presszókban. Na és végül a külvárosi sörözők! Hetvenéves koromig. Ha leszámítjuk a katonaságot meg a fogságot, akkor is… Összeadta? Nem kevés idő, igazam van? Füst. Füst, füst és füst. Az a sűrű, amit a ventillátorok sem tudnak kihajtani. A bagószag, a sörtócsákban ázó csikkek, a hamutartókban a hamvadó hülznik! A szivarbűz! Olcsó kapadohányok vagy drága angol… mindegy az, uram, amikor beivódik a falakba, a függöny kárpitjába, a frakk szövetébe, a csokornyakkendőbe, az ember hajába, bőrébe… Légcsőhurut. Negyven éve nem tudnak kigyógyítani belőle. Már nem is fognak. Csak a tiszta levegő használ. De ha egy kis füst… mint most is, ingerelni kezd… Láthatja! – Borzasztó lehetett annyi ideig azokban a füstös helyiségekben! – mondom. – Borzasztó? Ellenkezőleg! Tudja, a háború után, amikor államosították az üzleteket, szerteszét kerültünk a szakmából. Amikor végre visszavettek, és újra érezhettem a termek bagószagát, boldog voltam. Hiszen ott nőttem fel, az volt az életem. – Akkor most miért van ennyire ellenére? – Hja, kérem, már nem vagyok aktív. Nyugdíjban vagyok hat éve! Mi közöm van nekem már a füsthöz?!