Reminiszcencia

A kis borbélyműhely az átjáróház udvarán. Homályos, bolthajtásos helyiség a régi épület alján. A sarokban. Jószerint észre sem lehet venni. Talán csak a törzsvendégek tudják, hogy hol bújik meg, hogy még van, hogy a borbélymester reggelente leveszi a lakatot a vaspántról, hogy kitárja a vasajtókat, fellocsolja a poros padlót, kiseper, tiszta kendőket rak a tükrök mellé, újságot csíptet a régimódi nádkeretbe, s mikor mindezzel végzett, egy kis szagos vizet szór szét az áporodott levegőbe.

Ha arra megyek, égni látom a villanyt, a mester háttal áll; fehér köpenye rég nem látott keményítőt, de a patyolatfehér nem is illenék ebbe a környezetbe. Inkább valók ide foltozott, agyonmosottságuk ellenére is sárguló leplek és törülközők. Aminthogy a tükrök foncsora is hámlik, az ódivatú forgószékek is nyikorognak.

Egy ugrásnyira, a sarkon modern fodrászüzlet. Sőt, szalon. Vagy mi több: stúdió! Hajvágóstúdió! De ez a kis műhely meghúzódik itt, a vén ház udvarán.

Himbálódzó réztányérok jutnak eszembe – gyerekkorom borbélyüzletei. Az olajjal felkent padlók, a fényes tükrök, az ollócsattogás a fülem mögött, a nullásgép siklása a tarkómon. A szeszek, brillantinok illata. A hajkefe sörtéi. És a bőrpárnás székek.

S mégis; valami nyomasztó érzés száll meg, amint elsietek előtte, s bekukkantok az ablakán. Vajon miért? A szürkés csipkefüggönyök miatt? Az átjáróház elegáns negyed utcáit köti össze; a nagyvárosban inkább idilli ez a kis műhely, semmint taszító. Akkor miért?

Aztán egyszer sejteni kezdem, miért. Előbb csak egy név jut eszembe: Georgi. Nem tudom, honnan; eleinte bizony nem is tudom! Georgi. Aztán napok múltán felrémlik egy kis novella. Dosztojevszkijé talán?

Olyan ez a ház, az a kapubolt a hámló vakolatával, a fakockás útburkolatával, vendéglőjének udvarra nyíló konyhájával, aminek az ajtajában moslékoshordók bűzlenek reggelente, a pincelejárója sötétjéből előkullogó macskákkal, a felborított és undort keltő szemeteskukáival, mint egy Dosztojevszkij-elbeszélés helyszíne.

Georgi – hajtogatom magamban. Nem, ez nem Dosztojevszkij figurája, dehogyis! Sietek haza, hogy elővegyem Gellérit. Milyen régen volt a kezemben! Fellapozom a novellát; csak úgy állva belekezdek a polcnál, s egyvégtében elolvasom. De hiszen csupán néhány oldal az egész. Hanem micsoda néhány oldal!

Lenyűgöz megint, s bánt a lélek a tévedésem miatt, hogyhogy Dosztojevszkijnek tulajdonítottam ezt az írást? Bámulom újra és újra a szavakat, a mondatokat. A kis borbélyműhelyben lappang a fény. S aztán ahogy a püffeteg, iszákos borbély sóhajtozik: Romlás, romlás… Gyűlöli, utálja az egész életét. Körülötte ott téblábol megvakult felesége, a hajdani kacér, aki megcsalta. Georgi nyugalmat kíván, de hogyan, amikor az egész élet romlás, romlás. A beretváját feni, ölni készül. Megölni ezt a vak asszonyt, aki megcsúfolta. De nem tudja megtenni, csak megbünteti, csak bezárja, hiába sír, könyörög az a régi bűn feloldozásáért. Hiába.

Mekkora erővel megírt novella! A Nyugat közölte 1937-ben, látom a jegyzetben. S ahogy lapozok, a könyv végén ott egy másik borbélyos történet, a Keserű fény. Szorongással, halállal teli történet. A borbélyszékben, a pirinyó lámpával megvilágított butikban a férfi, miközben a különös borbély beretválja, a halállal álmodik, de az üzletből kiszabadulva az élet utáni vágy szállja meg: …s fel is kiáltottam: – Élni! – S úgy éreztem, hogy ez az igazi hang az én igazi vágyam mind az idők végtelenéig, mindörökké és mindenekfölött.

Ez már a hagyatékból került elő. Negyvennégyben írhatta, a megaláztatások idején. Gellérit, a munkaszolgálatost a halálba hajszolták; de Gelléri Andor Endre, az író, él. Olvasom most újra a novelláit tíz év után, húsz év után, harminc év után.

Az író él, ha olvassák. Micsoda novellák ezek! Micsoda novellisztika volt itt – s mostanra hova veszett? Móricz Gelléri tündéri realizmusát emlegette. De a tündériség mellett démonokat is érezni műveiben. A zseni jó démonait, ám a kor, a világ elszabadult, rossz démonait is. A pusztítókat. Harcba szálltak ezek az írásaiban. Ahogy Dosztojevszkij műveiben is.

Gelléri éppoly mélységeket látó-érző volt, mint nagy orosz elődje. Egy magyar Dosztojevszkij pusztult el az őrület korszakában…

Ha kiérek az átjáróház kapuboltja alól, látom a nyüzsgő várost. Más most az élet. Drága boltok között hömpölyög a nép. Autók tülekednek, fények vibrálnak. Pénz, pénz – ezen jár az esze mindenkinek. Venni, szerezni, gyarapodni.

De itt ez a kopott ház. Ez a vénséges udvar. Ezek a salétromos falak. Ez a kis, sötét borbélyműhely. Ez a Gelléri-reminiszcencia.

Bizonyára csak hallucinálok, de amint elsietek az üzletecske előtt, az ajtó résén kiszökő panaszos sóhajt hallok. – Rontás, rontás…

Pedig amint benézek, azt látom, hogy a mester kedélyesen beretvál valakit. Fölébe hajol, szószátyárkodva magyaráz – aztán összenevetnek.