Bölcsesség próbája

Azt írja Montaigne A tapasztalásról című esszéjében a gyerekek neveléséről, hogy csemetéinket kényeztetés helyett okosabb a szűkölködéssel megismertetni, „hadd formálódjanak a megszokás által egyszerűségre és igénytelenségre; jobb, ha azután inkább alábbhagynak a szigorúsággal, semhogy felfelé kelljen kapaszkodniuk hozzá”.

A megszokás által? – állok meg, mai olvasó és mai tapasztaló e soroknál.

Mivé formál ma a megszokás? A gyereket mire edzi?

Montaigne az apját dicséri, hálálkodva gondol annak nevelési elvére. Magna pars libertatis est bene moratur venter – vagyis: Jól szoktatott gyomor fél szabadság. Gyermekét a bölcs apa nincstelenek kezére bízta; már „a bölcsőből kiadott nevelésre egyik szegény falujába” – írja e jótékony intézkedés hasznát mind egész életében élvező fiú.

Vajon egy mai szülő előrelátó-e annyira, hogy magzatának ne csak jelenkori, hanem későbbi javát is lássa, mint a néhai Montaigne papa? Mai apák, van-e bennünk annyi jóra törő nevelési szándék, annyi pedagógiai érzék és annyi bátorság, hogy ne kapassuk el gyerekeinket akár drága ajándékokkal, akár engedékenységeink garmadájával? Bárha tehetjük könnyedén, mert éppenséggel bővelkedünk javakban, vagy tesszük fogcsikorgatva, terhekre terhet véve nyakunkba, mert erszényünk sovány: nemde egyképpen a szerénység helyett annak ellenkezőjére szoktatjuk őket? A „semmi sem drága, ha a gyerekről van szó!” vagy a „még, ha a számtól vonom is el a falatot!” – vélekedések nem azt jelzik-e, hogy híján vagyunk a bölcsességnek?

Jön haza a kisiskolás lelkendezve, hogy olyan játékot lehet kapni, ami kronométer meg ébresztő is egyben, ráadásul zsebszámológép és miniatűr videójáték. Potom kétezerért. – Mennyiért?! – ámuldozik az apa. – A srácok is mondták, hogy olcsó! Mert, ha a dollár most negyven forint… – Te figyeled a dollár árfolyamát?! – Nem, csak tudom, hogy a nyugatnémet márka körülbelül húsz forint, ha két márka egy dollár, akkor… szóval megvesszük? – Mit?! Hogy képzeled?! – Hát… van olcsóbb is, de azzal nem lehet számolni. Kipróbáltam… – Hol? – Már annyi gyereknek van az osztályban!… – Az apát elképeszti ez az egész. Kétezer forint! Amikor ő egy cipőért nem hajlandó nyolcszáz forintot kiadni, inkább bejár hetente az Alkalmiba, hátha akad a lábára való négyszázért. És akkor ezért ennyit?! Meg mi az, hogy majdnem mindenkinek van az osztályban? Az ő idejében rongylabdát varrtak otthon régi harisnyákból, azzal játszottak a tízpercekben kiszorítóst. Meg még a papírrepülő járta, legfeljebb a sakk, de a lyukas órákon inkább a kockás füzetlap a hajós csatához. Az apa emlékezetében felbukkan egy fiú, akinek merklinje volt, egy másik, akinek villanyvasútja, de ezeket ő nem is látta, csak az a néhány szerencsés mesélt a csodás játékokról, akiket azok a gazdag srácok meghívtak zsúrra. A karórákkal sem volt más a helyzet. Neki, az apának, csak húszesztendős korában sikerült szert tennie egy zsebórából átalakítottra, büszkén csatolta a csuklójára – s nem olyan unottan, ahogy fia a maga quartz-át. – Megvesszük? – hallja közben a kunyeráló hangot. – Eszembe sincs! Rengeteg pénz! Nincs is annyi pénzem! – Akkor miért vettél mosógépet? – Hogy anyád kimoshassa a szennyest! – És a régi? Az nem volt jó? – Ez automata. Különben is, ne hasonlítsd össze a mosógépet azzal a játékkal! – Azért nincs pénzetek, mert a mama annyit költ a közértben! – Annyit?! Soha nem vesz semmi fölöslegeset! – Akkor miért hagy ott mindig ötszáz forintot? Állandóan azt mondja, ma is otthagytam egy ötszázast! És miért jársz autóval? Vehetnél egy Romet motort, az csak két litert fogyaszt százon! – Na, hagyjuk a marhaságokat! Nem veszünk meg semmi drága vacakot, és kész! – Az nem vacak, az egy komputer! – A gyerek szeme megtelik könnyel. Ez tényleg komolyan gondolja! Nem, nem! – tart ki az apa szóban és gondolatban. Kétezer! Mit képzel ez a kölyök?! Ennyi pénz! Még ha kigazdálkodná is valahogyan! Akkor se!

Sajnálja rá a pénzt – s nem azt fontolgatja, hogy helyes-e engedni a fiú szeszélyének? Szabad-e rászoktatni, hogy mindent megkap, amit akar? Nem azt latolgatja, csupán nyüszít a lelke: nem bírom, nem fogom bírni anyagilag; de az is belehasít (még mindig belehasít!), hogy mennyire szerette volna kölyökkorában azt az autót, ami nem esett le az asztalról, hanem megfordult szépen a peremhez érve, de az apjáék sokallták érte a pénzt, pedig kéz alatt… Máig sem felejti azt a csalódást. – Na jól van, mondja, ha visszaviszed az üres üvegeket a boltba, ha eladod a MÉH-telepen a régi mosógépet… akkor a hiányzó összeget majd valahogy… – Mert arra is gondol, mennyire utálja, amikor a nála idősebbek a nehéz sorsukkal példálóznak. „Bezzeg az én időmben még!” És ezzel akarnak minden rosszat elviseltetni!

Az a komputer, az a csudamasina drága. De ha ezek a gyerekek már ilyen csudamasinákkal nőnek fel! Számítógépekkel akarnak játszani, nem rongylabdával.

Pedig a rongylabda! Az még! Hajaj!…

Ám hogyan is írja Montaigne? „Egyszer finnyásnak neveztem egy rokonomat, aki a gályáinkon leszokott róla, hogy ágyban háljon, és levetkőzzön az alváshoz.”

Tapasztalásaink, megszokásaink – beidegződéseink – mérlegelése bölcsességünk próbája.