Flashback

A barátom azt mondja, kapkodva él. Kapkodva élünk, mondom neki, elkésettségben, időhiányban. Azt mondja a barátom, leginkább az zavarja, hogy kényszeredetten mindent egyszerre szeretne csinálni: dolgozni, élni, megélni, pihenni, szórakozni, emberek között lenni, társalogni és nem társalogni, csak üldögélni egymagában. De nem lehet; mindezt egyszerre és kapkodva nem lehet.

Pontosan így vagyok én is, mondom; az ember állandó lemaradással küzd; lemaradás, lemaradás, teljesítetlen kötelezettségek, kapkodás. De mennyire, mondja a barátom, ha felsorolnám neked, mi mindent kellene elvégeznem, mi mindent vállaltam, elképednél. Akárcsak te, ha én felsorolnám… – és így licitálunk egymásra.

Ő azt mondja, képzeljem el, csak egy példa, a felesége kihívja a ház mögötti kis virágoskertbe, hogy nézze meg, milyen gyönyörű lett minden az éjszakai frissítő eső után, hát persze hogy kimegy, mert szeretné látni, de csak kikukkant, jó, igen, szép – mondja, s máris rohan vissza a szobába, mert elkésik, valahová siet, valamit sürgősen el kell intéznie. De meddig? Mindig és mindig!

Ez így szörnyűséges, mondja a barátom. Le nem ülök senkivel beszélgetni! Nem érünk rá társaságba menni. De más se ér rá velünk foglalkozni, másnak sincs türelme! Igen. A türelem hiánya, mondom, ezt érzem én is. Türelmetlenek vagyunk – és kétségbeesetten kapkodunk. Mint a készületlen diák. Igaz? Egy az egyhez – mondja ő. Mint a készületlen diák, aki a tízpercben nézi át sebtiben a feladatot. Aztán a jósorsra bízza magát. Hát mind így vagyunk? – Úgy látszik, mind, legalábbis sokan vagyunk így. Aztán jönnek a gyomorpanaszok, a szívpanaszok – aszerint, hogy ki-ki hol sebezhető.

Eszembe jut ma mindez itthon, a kertben, hogy erről beszélgettünk a barátommal. Itt ez a nyár, ez a gyönyörű, amit úgy várok mindig, de ami esztendőről esztendőre szinte észrevétlenül elszáll. Mert ezt is kapkodva élem végig.

Élvezni kellene a fák alatti hűs szigeteket. Ki kellene járni a Dunára. Barangolni kellene a környező erdőkben. Vagy csak kifeküdni a fűre, itt, a lugas közelében, s beszívni a virágzó szőlő illatát.

Le kell szedni a cseresznyét. Kell. Így. Nem arról van szó, hogy milyen nagy mulatság lesz felmenni a fára, kosárba gyűjteni a termést. Nem. Hanem így, hogy kell. Eltennék néhány üveg kompótot, mondja a feleségem, most jó ropogósak a szemek, jöhet egy váratlan eső, akkor mind kirepednek. Lássunk neki! – Nem lehetne holnap? – alkudozom, mert estig még rengeteg mindent el akartam végezni. – Nem, nem, most szedd le, csak annyi segítséget kérek, én addig elmosom a tavalyi üvegeket. Hamar végzel, meglátod… – Hamar végzek! Hamar, hamar – már megint erről van szó, hogy hamar! Cipelem a létrát a fa alá, a feleségem közben a kerti csaphoz hordja a befőttes üvegeket, öblíti róluk a téli port. Ott, a fenyő alatt, az árnyékban mindez olyan békés, nyugodalmas, idilli…, de ezt csak futólag állapítom meg, csak felvillan bennem egy kép… egy régi nyár… maga a nyár, időtlenül, szépségesen. Valami emlék. De még nem tudom, mikori. Mert nem engedek a csábításnak, sietni akarok, végezni akarok a munkával.

Amint felérek a lomb hűsébe, a pirosló cseresznyék közé, ismét átsuhan agyamon a kép: egy másik kert szeglete, egy másik cseresznyefa, egy régi délután…

De inkább helyet keresek a talpamnak az ágon. Meg a kosárnak is. Hová tegyem? Mindenütt lebillen. Hogy az ördögbe!…

Ám akkor megint a kép.

Flashback. Ez az angol filmes kifejezés visszapillantást, visszapergetést jelent. Nem a tekercs visszaforgatását és újra lejátszását, hanem a történetben valami apropó kapcsán a múltbéli események felidézését.

A flashback akkor hatásos, ha váratlan.

Mint ez, most: a lombok közt már a délutáni nap süti a nagybátyám szalmakalapját. Az öreg a létrán áll bőrpapucsban. Nemrég jött meg a gyárból, evett valami főtt ételt, aztán ki a kertbe. Én, vakációzó gyerek, utána. Viszem a kosarat. Befőzés lesz, nagynéném mossa a kútnál az üvegeket. Állok készségesen a fa alatt, nézem, mit segítsek, s akkor nagybátyám hangja a lomb közül: – Eredj a fészerbe, a gerendán találsz egy faládikát, abban egy S kampót. Az ősszel odatettem, ott kell lennie. Hozd ki, hogy felakaszthassam az ágra a kosarat…

Persze, az S kampó! – jut eszembe most hirtelen. Hiszen az nekem is van… valahol! Lekúszom a fáról, sietek a garázsba. Valamelyik polcra tettem tavaly… vagy fiókba? Turkálok, csapkodok… Hol a csudában lehet?! Hogy semmit sem találok! Soha, semmit! Így soha nem végzek ezzel a cseresznyeszedéssel!

S akkor megint a flashback: A végtelennek tűnő nyári délután békéje. Nagybátyám nyugalmas hangja: – Ne kapkodj, gyerek, nem kerget a tatár…