Overall és tejeskávé

A főváros egyik presszójában vagyunk, reggel fél kilenckor. Tudom, hogy fél kilencre jár az idő, mert találkozóm van valakivel, aki mindig itt kezdi a napot, dolgozgat az egyik sarokasztalnál, mielőtt a rádióban levő hivatalába menne.

Rá várok, amikor látom, hogy csupa festék, csupa malter ruhában munkások jönnek be nyolcan vagy tízen, kissé borzongva az áprilisi hidegtől. Na, mondom magamban, a féldeciktől majd mindjárt felmelegszenek. Csak futólag figyelek rájuk; ezernyi kabarétréfa és glossza unos-untalan megírt témája volt már, ami történik: ezek most otthagytak csapot-papot, meglógtak a melóból – reggel fél kilenckor! –, beveszik magukat ebbe a kis presszóba, jön a nagy vedelés. Sörvedelés, pálinkavedelés. De miért egy ilyen drága helyen? Miért nem valamelyik közértben szerzik be a „létfenntartáshoz” szükséges muníciót, ahogy az utcánkban is látom, amikor reggelente tejért megyek a boltba? A mi környékünkön úgy dívik, hogy ilyentájt sörért és cseresznyepálinkáért állnak sorba az ugyancsak festékes és malteros, sőt olajos overallt viselő szak- és segédmunkások. Néha magam elé akarom engedni őket a pénztárnál, de udvarias elhárítás a válasz: – Kösz’, ráérünk… – Így azért, csapatostul ritkán kószálnak el a munkahelyükről; ráadásul ezek itt, ebben a presszóban még asztalhoz is telepszenek. Hm! Ez kissé feltűnő, nem? Az illem azt diktálja, hogy csak egy-két fullajtárt szalasszanak el a napi alkoholmennyiségért, amit aztán a munkahelyen – és nem egy kávégőzös helyiségben – szokás elfogyasztani.

Mint mondom, asztalhoz ülnek a fiúk – fiatalemberek, hiszen úgy harminc körüli valamennyi; erőteljes, egészséges, munkabíró férfiak –, és feladják sorra a rendelést a pincérnőnek. Távol vagyok tőlük, nem hallom, miket kérnek, de elképzelem! Na, ezek most délig eldáridóznak!

Eszembe jut, amit éppen a minap mesélt egy ismerősöm, akinél mostanában iparosok dolgoztak a lakásban. Az ingatlankezelő kicseréltette a csöveket a falakban, aztán megérkeztek a festők. Csak a mellékhelyiségekről volt szó, de így is időtlen időkig tartott a – munka? Nem a munka, hanem az ottlétük.

– Nem látja? – kérdezte tőlem kétségbeesve. – Megőszültem. Egyetlen szál ősz hajam sem volt, de beleőszültem abba, amit műveltek! Nem arról beszélek, hogy tatarozás címén mindent összezúztak, hogy a festék kétszer is lepergett, s most harmadszorra is felhólyagosodott, de mit bánom! Csakhogy elmentek! Naponta két-három órákra eltűntek tízóraizás meg ebédelés címén; ha meg végre dologhoz láttak, nekem kellett itatni őket. Néhány felrakott csempe – no, azért már egy feles! Meg az a rengeteg üres üveg! Végül már én főztem rájuk, csak hogy haladjanak. Húsokat kértek, salátákat, tyúkhúslevest! Utána elszívtak néhány cigarettát, megittak néhány üveg sört – de így legalább csak másfél-két órát üldögéltek a konyhában! Na és ahogy beszéltek! Az az üvöltözés, káromkodás! Szidom a gyerekemet, hogy miféle trágár szavakat hoz haza az iskolából, már mint a többi gyerektől tanult mocskos beszédet, így értem; erre mit mond nekem? Hogy a bácsik is úgy beszélnek…

Ezek a presszóbeliek csendesen vannak, inkább kedélyesek, semmint hangoskodók. Közben megérkezik a barátom, beszélgetünk; csak fél szemmel látom, egy idősebb férfi, amolyan pallérféle jön be a presszóba, na, gondolom, lesz most nemulass! De nem! Az overallosok haveri kedvvel helyet szorítanak neki; ő is rendel.

Aztán a pincérnő a tálcával! Hát ez nem igaz! Néhány üveg gyümölcslé, néhány pohár tej, néhány csésze tea meg kávé. Tejszínhabbal. Egy tányéron túróstáskák. Mi ez?! Mi lesz itt? Babazsúr? Ez valami ócska trükk! Reklámfilmet forgatnak talán a józan életről?

A barátom észreveszi meglepetésemet. Ő már ismeri a társaságot. Törzsvendégek. Itt szoktak früstökölni. Fél óra – aztán visszamennek az építkezésre.

– Ezek építkezésen dolgoznak?! És hogyhogy nem isznak?

– Soha nem isznak munkaidőben. Soha. Az a korosabb férfi a művezetőjük. De nem azért. Ha egyedül vannak, akkor sem szegik meg a szabályt.

– A szabályt? Ja, persze! Hiszen ez szabály! El is felejtettem. De hogy vették rá őket erre a feletteseik? És hogy tudják megállni? Hogy lehetnek ilyen különcök?!

– Régóta figyelem őket – mondja a barátom. – A hétvégeken tortát rendelnek ebben a presszóban, innen viszik haza feleségnek, gyereknek…

– Tortát? Ők?! Innen? De miért?

– Talán mert itt olcsóbb, mint Ausztriában…

(Kedves Olvasó, hát ez lenne a poén. Bevallom, ennek a kedvéért lódítottam; ugyanis eleitől fogva jól értettem az overallosok beszédét. Tudtam, hogy osztrákok. Itt dolgoznak Budapesten, cégük nagy építkezésén.

De elhihetik, szívesebben írtam volna, hogy – magyarok.)