Drótozni, foltozni

Ami régen persze így hangzott fel a budai és pesti bérházak udvarán: – Drotoznii-fótozniii!…

A szerszámos ládikával felszerelt iparos, leginkább sovány, görbedt hátú ember, kajla karimájú kalapban, házról házra járt, megállt egy-egy udvarszegletben, vagy a talpalást valamicskét kipihenni nekidőlt a porolónak, és elkiáltotta magát: – Drotoznii-fótozniii!!!… – Majd várt, várakozott a délelőtti csendben, amit csak fedők zörgése, sütőajtók csapódása, mozsarak csengése-bongása, habverők serregése zavart meg innen-onnan, a gangokra nyitott konyhákból. – Drotozniii!… – eresztette meg újfent a hangját, hogy netán a kamrák mélyén is jól hallhassák a háziasszonyok. Aztán végigpillantott a földszinti ajtók során, majd az emeletek felé emelte tekintetét. A kapualjakból áradó hűs-dohos levegő meg a levesek és főzelékek párafelhői a sülő húsok és a vaníliás sütemények illatával keveredve elúsztak a vékonypénzű iparos orra előtt, egyszerre adva hírt szegénységről és jómódról; de ő egyaránt várt hívó szót földszintről, emeletről; a kopott firhangú ajtók mögül éppúgy, mint a díszes rácsokkal védettek mögül.

S nemhiába. Szólították fejkendős asszonyok, szólították dámák. Egyformán alkudozott valamennyi. Mibe kerül egy repedt cseréptál megdrótozása? Mennyiért cinez oda egy kis foltocskát a likas fazék fenekére? Olcsóbban nem lehetne? Hát jó, csinálja! Tudja, kár lenne eldobni ezt a jó tálat, az anyámé volt… a dédusé volt… a vásárban vettük még ifjú asszony koromban… és így tovább.

– ’Genis, kérem szépen… – Az iparosember lehúzódott az udvarra, az árnyékba, rossz időben a pincelejáróba – és munkához látott. Szépen, komótosan. Jó munkát kellett adni, pontos munkát. Pedig csak vándoriparos volt, talán sohasem látták többé a házbeliek, mert azután másfelé vitte útja, mégsem engedhette meg magának, hogy hitvány módon végezze el a dolgát. Finom dróthálóval fogta össze a zománcozott cserépedényt; sima kis foltot cinezett a kilyukadt fazékra…

Magam is láttam dolgozni ilyen iparost eleget. De ha nem láttam volna, akkor is tudhatnám, mennyi figyelmet szentelt – mondjuk a drótozásra. Ismerhetném akkor is a munkáját, mert vannak drótozott tálaink. Ezek gyermekkoromban is ilyen drótozottak voltak már. Nagyanyám után anyám kelesztett a szilvakék zománcúban tésztát.

Egyik-másik konyhai edényt már ötven-hatvan évvel ezelőtt a szemétre lehetett volna vetni – ha nem jártak volna ezek a derék iparosok házról házra a megmentésükre.

Pedig olcsó edények. Nem márkás készítmények, nem szervizek darabjai. Csak vásári holmik. Köznapi tárgyak. Ha egyik-másik elrepedt, kevés pénzért újat lehetett volna venni helyette. Bizonyára takarékosabb volt összefogatni dróttal, de nem hiszem, hogy csak a spórolás vezette a régieket. A tárgyak becsülése is. Menteni – ami menthető – az enyészettől. Micsoda falu Bécs?! Kidobni valamit, ami megjavítható?

Így vannak most százéves tárgyaink.

De vannak-e tíz- meg húszévesek?

Vagy csak tavalyiak is?!

Nem is olyan régen vettünk egy háztartási gépet, ezernégyszázharmincért egy Robot Maryt. Robot Mary mixel, habot ver, pépesít stb. Francia, angol, arab, spanyol, olasz nyelven írt prospektusa meg előkelő márkaneve – Moulinex – elkápráztató. Dolgozott is szépen, gyorsan, takarosan. Hanem egykettőre megsebesült szegény. Műanyag kobakját két parányi kis műanyag lapocska tartotta, s hogy, hogy nem: azok bizony letörtek. Megjavíttatjuk – gondoltuk, s elvittük a szervizbe. Ott aztán kiderült, hogy bár garanciális időn belül történt a baj, az alkatrész cseréje nem lehetséges, mert a meghibásodás erőszakos (?!) Jó, akkor pénzért kérjük. Úgy nem lehet, mert alkatrészt csak garanciális hiba esetén adhatnak. Hát akkor legyen garanciális! De az meg nem lehet, mert erőszakos… A törés, ugyebár… stb.

– Akkor mitévők legyünk?

A szervizes ember már különben is kelletlenül felelgetett, ez a kérdés pedig egyenest megdöbbentette. Miért tőle kérdezzük? Hát kitől mástól kellene? Ő azt nem tudja! Láttuk, a téma mélységesen untatja. Megmondta, mi a helyzet, mit akarunk még? – Talán ragasszam meg epokittal? – kérdezte a feleségem. – Ragassza meg – mondta álmosan és életuntan a szervizes.

Robot Mary most epokittal összebarkácsolt fejjel végzi a dolgát. De nem sokáig. A kobak máris lötyög. Mindezt a régi habverő, a kézi, a réges-régi kajánul lesi a falról.

Robot Mary, az istenadta, nem lesz matróna. Ifjan végzi, szegény.