A körön kívül

Minek nevezzem azokat a figurákat, akik itt-ott feltűnnek rongyokba bugyolálva, koszosan, spárgával átkötött klepetusokban, drótozott cipőkben, zsákokkal, tarisznyákkal, horpadt és hámló vulkánfíber kofferokkal meg mindenféle bugyrokkal városunk utcáin? Kik ők? Clochard-ok? Hívhatom őket így? De hiszen jámborabbak, szerényebbek, mint külhoni kollégáik. Nem támadnak a járókelőkre pénzt követelni ételre, italra, bagóra, kábítószerre. Nem fekszenek látványosan a metróállomások melegében az újságlapokból összerótt „matracaikon”; a terek padjain is csak átmenetileg pihengetnek; nem, ezek nem igazi clochard-ok. Hanem mifélék, kifélék? Csöveseknek és punkoknak sem mondhatom őket, merthogy idősecskék javarészt, legtöbbje túl van az ötvenen. Netán kiöregedett „aluljárósok”? Akik a „szakmában” maradtak, s most már vénségükre sem kezdhetnek máshoz, tovább csavarognak?

De nem, ők soha nem bandáztak, soha nem divatoztak, náluk nem eszmei kérdés a szakadtság, sem a mosdatlanság, ők… Nos, mik ők? Tekergők? Naplopók? Romantikus hangzású és nem rájuk illő elnevezések ezek. A mi vagabundusaink nem laknak a város elhagyott negyedeiben, mert nálunk nincsenek elhagyott negyedek. Nem laknak a csatornákban, mint némely metropolis alvilágának népe, mert a mi városainkban a csatornák a lehető legbiztonságosabb zárakkal vannak ellátva. Ezek a topis alakok legfeljebb a pályaudvarok várótermeiben alszanak az utasok közé vegyülve; télvíz idején jól fűtött előcsarnokokban üldögélnek a dolguk elintézésére váró ügyfelek társaságában; ételbárokban koslatnak maradék főzelékre, pörköltre vadászva; házak kapualjaiban várják ki egy-egy nagyobb hóvihar, orkán elültét, aztán ismét járják a várost, turkálnak a kukákban rongyért, papírért, üvegért; rendes időközökben megjelennek a MÉH-nél, beváltják a holmit, beseprik a forintot, fillért, s mennek piálni. A talponállókban közönség van, élet van – annyi, amennyi nekik elegendő. Ott senkinek sem tűnnek fel különösebben. De hogy hol laknak? Külvárosi kamrákban, fészerekben, a centrum század eleji házainak sötét földszinti vagy alagsori szobáiban, szalmazsákokon, lomtalanításkor kidobott, rossz rekamiékon, füstölgő jancsikályhák tüzénél melegedve? Valahol be vannak jelentve, valahol számon tartják őket, mert ebben a társadalomban mindenkinek tartoznia kell valahova. Még nekik is, akik máskülönben nem tartoznak sehová sem.

Vajon milyennek látják az életet? Rossznak? Jónak? Egyáltalán, törődnek vele, hogy milyen? Érdekli őket, mi folyik a világban? Tudnak-e a lakbérek emeléséről, az olaj- és benzinárak alakulásáról, a leszerelési vitákról, az elnökválasztásokról, a moszkvai értekezletekről, a Nemzeti Bank fizetőképességéről, az indiai űrhajósjelöltekről? Kiterjed-e figyelmük a napi léten, időjáráson, betevő falaton, guberálnivalón kívül másra is? Alighanem csak az a fontos, hogy nyitva tartson a csehó, hogy akadjon ott egy belevaló mandró, aki odalöki a haverságból vagy szánakozásból megváltott blokkot… De ez így talán túlságosan sematikus. Azért, mert különcök, még lépést tarthatnak a korral. Vagy talán éppen azért lettek különcök, mert függetleníteni akarták magukat a világ, a társadalom problémáitól? Nem vállalnak részt azokból, s így, becsületesen, nem is kérnek a haszonból. Megvannak a maguk szerény körein belül.

A múltkor elém került egy ilyen figura a közértben. Görbe volt és töpörödött, poros kalap fedte göndör, ősz haját, nadrágszára a bokánál mint a harmonika, biztosítótűk garmadája fogta össze rongyait, s a keze, uramisten, a keze talán esztendő óta nem látott – nemhogy szappant, de vizet sem! Vett egy üveg kólát, bukszából kotorta elő a pénzt a fekete mancsaival, s ott helyben fel is hajtotta a nedűt. De szinte lopva, hogy ilyen ügybe keveredett. Mohón ivott, szomjas volt. Hanem akkor miért nem kért valahol egy pohár vizet? Az ám! Hová kopogtathatott volna be? Ki ad ma egy ilyen pasasnak inni? Kiben támad iránta szánalom? Senkiben. Még ajtót sem nyitnak, ha a kémlelőn át meglátják.

A kóla, ez az agyonreklámozott üdítő – és ez a toprongyos alak! A kép bizarr volt; fröccsöspohárral lett volna klasszikus forma…

Egy másik ilyen alakot karácsony táján láttam az eszeveszett vásárlási lázban. Sárgabarackbefőttet nyitott fel bicskájával, s hörpölte, ette boldog elégedettséggel az S-butikba özönlő tömeg útjába állva, mit sem törődve a lökdösődőkkel. Irigyen néztem önfeledtségét. Gondtalanságát. Kötetlenségét. Szabadságát. Csak később jutott eszembe, hogy hisz ő is gyári készítményt evett, a civilizáció termékét! Akkor hát csak arról van szó, hogy ez egy kényszerű sors? Hogy ezek a guberálók – szegények?

Szegények? Csakhogy szegény az, aki törekszik valamire, ám kedvezőtlen anyagi körülményei gátolják boldogulását. Ezek a toprongyos figurák azonban megelégszenek azzal, ami jut nekik. Nem érzékelik a szegénység kategóriáját, túl vannak rajta, amiként egy krőzus a gazdagságon. Egyszerűen: kiszálltak a „buliból”. Vagy így hozta a sorsuk, vagy elhatározták, hogy szabadok lesznek, hát megvetik a civilizációt. A krőzus és a guberáló – függetlenítheti magát a társadalomtól.

Igaz ez? Hát nem tudom. Mert mégsem arról van szó, hogy ezek a göncökben járók valami természetes létbe keveredtek volna vissza, ahol kézzel fogják a halat a folyóból, a patak hűs vizét isszák, és csak úgy tépdesik a fákról a gyümölcsöt. Hiszen csakis a társadalom árnyékába húzódva tudnak megélni. Vagyis nincs menekvés. Azonkívül: a buliból kiszállni csak a más kontójára lehet. Ahogy krőzus – még clochard is, a világnak hátat fordító, csak azért lehet valaki, mert a többi húzza az igát.