A lábbeli használata

Cipőt vásároltam, s kaptam hozzá egy kis nyomtatványt, a LÁBBELI HASZNÁLHATÓSÁGÁRA, RENDELTETÉSÉRE vonatkozóan. Néhány nappal azelőtt valakinél már láttam ilyet; amikor a csomagolóban nekem is a kezembe nyomták, ironikus megjegyzés kíséretében fogadtam el: – Ha netán nem tudnám, mire való, amit vettem?… – A hölgy a pult mögül visszanevetett rám: – Úgy, úgy, uram! – Tehát mindketten feleslegesnek tartottuk a mellékelt utasítást. Mert rendben van, kell a prospektus, ha az ember valami, előtte eladdig ismeretlen gépet, szerkezetet vásárol; bizony jó, ha a kezelésére, működtetésére megtanítják. De a cipő nem novum, mondhatnám: abban nőttünk fel, ismerjük viselésének minden csínját-bínját. Hát nem papírpocsékolás, nyomdakapacitás-lefoglalás, pénzkidobás, okoskodás-e erről kezelési tanácsadót kiadni? Mindenki tudja, hogy papucsban nem ajánlatos esős, havas, de tán még száraz időben sem az utcára menni. Hogy naphosszat, főleg meleg helyiségben viselve, a csizma ráfűl a lábunkra. Ám ha meggondoljuk, vannak vidékek, ahol télen-nyáron papucsban járnak, vannak tájak, ahol csizmában tapodnak, kinn és benn napkeltétől napszálltáig. De jól van, városiak vagyunk, nincsenek hagyományos szokásaink. Annyit azonban mi is tudunk, hogy mikor mit tanácsos a lábunkra húzni. Azt is megkockáztatom, hogy nemzedékek adják át nemzedékeknek a köznapi tapasztalatot: az átnedvesedett topánt a tűz (fűtőtest) közelében kell szárogatni, meg ki kell sámfázni, akár papírral is, hogy tartsa a formáját. Ahhoz sem kell sok ész, hogy mit kell tenni az elvásott sarokkal. (Csak legyen a közelben cipész.) A cipőt (csizmát) lehetőleg óvjuk az éles, hegyes tárgyakkal való ütközéstől… – így az írott tanács. Bizony, ez megszívlelendő. De nem lenne-e helyes az üveg- és porcelánkereskedésben is felhívni a közönség figyelmét arra, hogy a pohár, csésze, tányér mire rendeltetett, továbbá, hogy mind mennyire törékeny, úgyhogy óvakodjunk a földre pottyantásuktól?

A röplap persze jó szándékból íródott, nem is akarom megbántani a kiadóit. Felteszem, a termékek, a munkájuk megbecsültetése, romlástól, pocséklástól való féltése vezette őket, hiszen azt szeretnék, hogy amit gonddal és kedvvel gyártottak, minél több örömet szerezzen a vevőknek, már csak a tartósságával is. Mindenki így van: ha nem hiszi is, hogy örökös vagy örök érvényű, amit létrehozott, annyit azért remél, hogy maradandó. Ha vigyáznak rá! „Ez száz évig is ilyen lesz, kitart, míg él kegyelmed!” – mondta régen a mesterember a portékájáról. Legtöbbször ez igaz is volt. Amikor az iparosok, kereskedők még szóba elegyedtek a vevőikkel, mondogathattak ilyesmit, de ma már csak röplapok, tájékoztatók révén tartunk kapcsolatot egymással; az eladónak mukkanni sem kell, csupán átnyújtja a kedves vásárlónak a prospektust, azon rajt van minden. Az ember hisz az írott szónak. A fehérneműüzletben például: „Rendeltetése - férfiing.” S lám csak, ez egy férfiing céduláján olvasható. De a múltkor alsónadrágot akartam venni, azon is ez állt: rendeltetése férfiing. – Mi dolog ez? – kérdeztem az eladót. Anélkül hogy az árura pillantott volna, kijelentette: – Kérem, ami rá van írva! – A nyomtatott betű szent, de azért nem kell mindig beugrani!

Mert az embert nem is szükséges minduntalan eligazítani. Lehet bízni a tapasztalatában is. Nagyjából felismerjük a dolgokat (a holmikat) – és bánni is tudunk velük. Sokszor jobban, mint a prospektusok javasolják. Mert ezek meg is zavarhatnak, el is bizonytalaníthatnak. Hiszen szerkesztőik tévedhetnek. Nem mindig használtam mindent rendeltetésszerűen – például a lábbeliket –, de azért valahogy feltaláltam magam. A háborús időkben katonabakancsomhoz nem kaptam útmutatót, de a magam esze szerint befaggyúztam, újságpapírral kibéleltem, amikor télvíz idején sáncolásra rendeltek. A Teleki téren vett, hegyes orrú, olasz félcipőmet sem viseltem kellő körültekintéssel – már ami a helyzetet illeti –, nyárban, fagyban egyaránt hordtam, de csak kitartott az ötvenes évek végéig. Amiként apám csizmájához sem adtak használati tanácsot, mégis megvan már vagy negyven éve.

Persze, értem, sőt, köszönöm is a gyártók és kereskedők udvariasságát. De ugyanakkor nyugtalanít is valami. Talán az, ami őket is elgondolkoztatta, hiszen azt írják, hogy akik számára a közlendők magától értetődőek, azokat csak emlékeztetni szeretnék… Hát ez az! Az evidenciák felemlegetésére, bármily kínos is, úgy látszik, szükség van. Sok olyat kell újra „feltalálni”, ami egykor már magától értetődő volt. A termelésben, a kereskedelemben, a szellemi életben, a nevelésben, az emberek viselkedésében…

Tehát csak semmi irónia. Nem árt hangsúlyozni az ilyesmit: A téli cipőt télen, a nyári cipőt nyáron viselje!

Azon sem csodálkozhatnánk, ha így szólna a figyelmeztetés: A cipő a lábra való! Jó, ha megjegyzi!

(Hogy igazán öröme teljék a használatában.)