Fejről fejre

Eleinte csak a kullancsok okoztak riadalmat. N. N. csodálkozva vette tudomásul, hogy egyszeriben veszélyessé váltak. Gyerekkorában az erdőn nemegyszer akaszkodtak belé ilyen vérszívók, de abból egy kis kellemetlenségen kívül semmi baj sem származott. Néhány csepp petróleum megszabadította az embert a kullancstól. Ám mostanság más a helyzet. N. N. megtudta, hogy idegen tájakról jó néhány éve valami új, járványt terjesztő fajta vetődött hozzánk. Így hát, bármennyire szerette is az erdőt, lemondott a túrákról, többé eszébe sem jutott a szabadban tanyázni, pedig valaha sokat sátorozott tisztásokon, patakok partján. Növekvő fiait is eltiltotta az ilyesmitől. Semmi szükség járványos agyhártyagyulladásra meg más szörnyű betegségekre! Az ember meg a kullancs – jobb ha nem találkoznak többé, gondolta. Ez ugyan szabadsága csorbulásával jár, de a döntésével, úgy vélte, elszigetelődhet a veszélytől.

Hanem egyszer meg azt hallotta, hogy: a tetű! Hogy most meg már tetű is van!

Megdöbbent, de igazából nem hitte. A tetűre is emlékezett a háborúból. Jöttek-mentek a katonák; foglyok, deportáltak senyvedtek szörnyű táborokban; menekültek háltak pajtákban, barakkokban; pincékben dekkoltak az ostromlott városok lakói, persze hogy tenyészett és szaporodott a féreg. Nemcsak a hajban lakozó, de az alattomos lapostetű is. Nem volt tisztálkodási lehetőség, az emberekre rárohadt a ruha, meg össze is keveredtek mindenféle népek. De most?! Manapság? Nemhogy háború nincsen – legalábbis mifelénk (csak el ne kiabáljam!) –, de sem nyomornegyedekről, se éjjeli menedékhelyekről nem hallani, senki sincs akadályozva fürdésben, mosdásban, haja ápolásában, ruhája tisztántartásában. Akkor pedig az egész csak vaklárma. Lehet, hogy itt-ott, óvodában, iskolában egynémely gyerek fején találtak tetűt, serkét, de ha jól meggondoljuk, szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán éppenséggel leprát is lehetséges kapni Európában. Átutazóktól. Messzi tájakról érkezőktől. Ki tudja?

Nem az én problémám – nyugtatta magát N. N. Ha akad is valahol tetű, az hozzánk el nem érhet! Hiszen úgyszólván a fürdőszobában lakunk. Nem beszélve a mindennapos takarításról!

Ám egy nap a házuk tájára ért a baj. – Nem fogsz örülni, papa – jött haza a fia az iskolából kissé szorongva. – El kell mennünk a KÖJÁL-ba. – Hova?! És miért?! – A gyerek mutatta a beutalót. N. N. sápadtan riadóztatta a feleségét; kitört a pánik. A srác egykedvűen mesélte, hogy már minden osztályban volt fejbabrálás, mindig haza szoktak küldeni néhány gyereket. – Na de hogy te is, fiacskám?! Serke a hajadban?! Amikor anyád fürdet, illatos samponokkal mosdat?! Hát honnan?! Hogyan?!

N. N.-ék úgy érezték, valami óriási tévedés áldozatai; felháborító méltánytalanság érte őket, azonnal tisztázni kell az ügyet. Ki a felelős?! Kinek a hibájából jutottak ilyen megalázó helyzetbe, hiszen semmivel sem szolgáltak rá erre a megbélyegezettségre!

Vagy talán nem is igaz az egész?!

– Kérlek, vizsgáld meg azonnal a gyerek fejét, ez lehetetlen, hogy serke legyen a hajában! – Hogyan vizsgáljam meg, amikor azt sem tudom, milyen az a… – Nem tudod?! Hát nem emlékszel?! – Hogyan emlékezhetnék, már jóformán negyven éve! És akkor is a nagyanyámék petróleumozták be a hajamat. A front alatt. És sűrűfésűvel… – Most nem csinálhatjuk petróleummal! – Persze hogy nem, láthatod, itt a beutaló! – És ott mit fognak szólni? Hogy fognak ránk tekinteni?! Azt gondolják majd, hogy mi mind ilyen…

A KÖJÁL-ban aztán kissé megnyugodtak. Elég sok ápolt külsejű szülőt és gyereket találtak ott, fertőtlenítésre várva. Sorstársak, gondolta N. N. felsóhajtva. Mindenkit megvigasztal, ha látja, hogy nincs egyedül a bajban. Hiába, na, az ember társas lény!

Nagyon tapintatosan bántak velük; de így pontosabb: nagyon természetesen. – Ó, kérem – mondta az egyszerű és gyors kezelést végző, fehér köpenyes nő –, jönnek ide mindenhonnan! A külvárosból, a belvárosból, a villanegyedből, a peremvidékről! Rengetegen! Belefáradunk, annyi van naponta! A legtöbbjük tiszta. De ugye, megy a tetű fejről fejre. Valaki beviszi a közösségbe, aztán már csak mázli kérdése, ki ússza meg!… – De honnan viszi be?! – Honnan? Ki tudja? Innen is, onnan is. Nézze, adok egy prospektust. – N. N. átböngészte a röplapot. Világszerte növekvő számban észlelnek fejtetvességet. Ez a fertőzés emberről emberre terjed. Tetűt szerezni nem szégyen, szégyen viszont ezt nem idejében észrevenni és eltetvesedni.

N. N.-nek máris viszketni kezdett a fejbőre. Óvatosan, hogy mások ne lássák, megvakarta. Vajon, már nekem is?!… gondolta kétségbeesve. Hazafelé a patikában feltétlenül vesznek Ergót, vagy Neociklotoxot, s ahogy a röplap ajánlja, kezelésbe veszik az üstöküket. De ha a tiszta hajba is?!… Ha holnap, holnapután vagy azután, a kezelés ellenére is ki lesznek téve a fertőzésnek?! Hiszen nem zárkózhatnak be a lakásba! A gyereknek iskolába, nekik munkába kell járni. Ám az otthonukba is betörhet a vész újra és újra! Jön a postás, a szerelő, a villanyszámlás… jönnek az ismerősök, rokonok…

VÉDEKEZZEN! – olvasta N. N. a röplapon a vastagon szedett felhívást. Semmi kétség, a baj világméretű, elbújni előle, úgy látszik, nemigen lehet. Egyelőre gyökeres változásra nem számíthatunk, nincs más hátra, résen kell lenni – vagy használni a fertőtlenítőt.