Bennfentesek

Egy artista ül előttem a cirkuszban. Egy bohóc. Nem valami ismert, de láttam már fellépni, emlékszem rá, kikenve-kifestve, mókázva nevettette a gyerekeket a szabadtéri mulatságon. Kis szabadtéri mulatságon. Kis bohóc, de nem baj az, nem lehet mindenki országos hírű vagy világsikeres. Ám úgy látom, aligha lehet megelégedve helyzetével, valahogy szeretne többnek, fontosabbnak látszani. Nehezen viseli el, hogy ilyen közönnyel ülnek körötte a népek, hogy senki sem ismeri fel, hogy be kell olvadnia a tömegbe. Ezért hát hangoskodik, megjegyzéseket fűz a produkcióhoz, társaságának becenevükön emlegeti a porondra lépőket, egy-egy alig sikerült tréfán, amin a közönség csak elmosolyodik (talán!) – ő hangosan hahotáz. Hogy felfigyeljenek rá – nem, elsősorban most nem a publikum, hanem a fűrészporban botladozó, bohócmaskarás kollégák. Áhá! Valaki nagyon veszi itt a lapot! Hohó! Hiszen ez alighanem egy szakmabeli! A színtérről odavetett, kíváncsi pillantást üdvözlésnek vagy összekacsintásnak veszi emberünk, félhangosan odaköszön, integet, nyújtózik, majd’ kiesik a zsöllyéből, hogy még jobban feltűnjön művésztársainak. De ezekután, persze, már a közönségnek is! Ügyesen, kiszámítottan építi tovább a sikert; nem néz körbe, bár alig tudja megállni, hogy azonnal le ne arassa a babért; ha a porondról üdvözölték, akkor valamiféle híresség lehet!… – á! a világért sem adná ilyen olcsón, hagyja, hadd pásztázzák kíváncsi tekintetek, hadd furdalja csak az emberek oldalát a kérdés: vajon ki ez, aki bratyizhat a műsor artistáival, bohócaival? Csak nem ő is egy neves…?!

Emberünk arcán boldog vigyor; ebben a pillanatban ő a központ. De a vigyor elég keserves, a dicsőségért tovább kell dolgozni, legalább még egy kis bennfentesség-csekket be kell váltani, nehogy véletlenségnek, tévedésnek tűnjék a siker. Ezért aztán, ha kell, ha nem, megint harsogva, kitüntető előzékenységgel nevet, vadul tapsol – sőt, tapsot kezdeményez! –, vagy bravót kiált.

Persze hogy érkezik a porondról néhány – ugyan értetlen, de hálás – kacsintás. – A Józsi! – fordul most társasága felé emberünk –, a Józsi fantasztikus ebben a számban! A Józsi világklasszis! – Úgy mondja, hogy jól hallják mögötte is, előtte is; és szinte könnyekig el van ragadtatva – nem a műsortól, hanem önnön sikerétől. Mellesleg – s reméli, ezt a környezetében ülő publikum kellőképpen méltányolja – nagy szerencse, hogy van itt ma este valaki, aki zseniálisan érti a szakmát. Ha ő nem lenne itt, kinek mutogathatná tudományát ez a szegény Józsi?

„Nos, hölgyeim és uraim, láthatják, hogy én egy szakmabeli vagyok, egy bennfentes – és nem olyan szürke halandó, mint önök.” – Ezt gondolhatja, ez van az arcára írva.

Ártatlan kis hiúság, talán nincs is benne semmi kivetnivaló. Ettől a viselkedéstől azonban mégis viszolygok. Mert persze nemcsak itt, a cirkuszban találkozom ilyennel. A bennfentesek – a beavatottak általában – arisztokratikusan el akarják határolni magukat a beavatatlanoktól. A vasutas megvet, ha kijelented, hogy vonatod délután négy órakor indul. „Tizenhat órakor!” – javít ki méltósággal, fejed felett a szolgálattevő forgalmistával rosszallóan összetekintve, hogy lám, miféle hozzá nem értőkkel veri az isten a menetrendistákat. A bürokrata szándékosan úgy ad felvilágosítást az űrlapok kitöltésére vonatkozóan, hogy egy kukkot se érts belőle, minekutána pedig megszégyenültél, kartársával egyetemben még szidalmaz is, hogy az irántuk – a hivatal iránt – támadt tiszteletedet és félelmedet növelje. Vagy jöjj csak zavarba a közért pénztáránál, forintosokért vájkálva zsebeidben, ügyetlenkedéseddel feltartva a sort; a kasszás türelmetlen megjegyzéseihez egyszer csak helyeslő, sőt a feléd zúduló kritikákat meghaladó, csípős szavakat hallasz a hátad mögül; egy szabadnapos, sorban álló pénztárosnő rögtönzött panasztirádáját a te nyomorult viselkedésed láttán, a maga praxisából.

Én, te, ő – mindannyian kirekesztettek vagyunk valahonnan, valamiből; tehát a többség beavatatlan, mégis lépten-nyomon ezekkel a viszolyogtató viselkedésű bennfentesekkel találkozunk. Ennyien lennének? Nos, alighanem ők sem igaziak, csak igyekeznek annak látszani, mint az a cirkuszban ülő kis bohóc; voltaképpen kirekesztettek maguk is – onnan, ahol mások a bennfentesek. Bizonnyal a kirekesztettség keserűsége támasztja az ingert erre a megjátszott szerepre. Beavatottnak lenni, s persze, mindig ahhoz tartozónak mutatkozva, aki éppen felül van: sikeres a publikum előtt, hatalma van az irodában, hivatalos közeg vagy egyszerűen csak divatos figura – nos, lehet kétségbeesés szülte önfenntartási vágy vagy éppenséggel puszta pöffeszkedés.

Akár szomorú, akár nevetséges ez a jelenség, egyaránt ingerel. A bennfentesség hiú fitogtatása, mímelése azonos a többiekkel szembeni megvetés kinyilvánításával – méghozzá elég palástolatlanul.

Így aztán ami esetleg szánni való emberi gyarlóságnak tűnt ebben a viselkedésben, ezzel válik végképp taszítóvá.