A katona halála

Éjszaka. Zuhog az eső. Katonák surrannak a fák között. Egy kis csapat. Géppuskát cipelnek, fegyvert tartanak lövésre készen. Ömlik az eső, bokáig süppednek a sáros avarba. Suttogások, ideges félszavak.

Valami ellenséges bunkert, tűzfészket kell megsemmisíteniük.

Vaksötét az éjszaka, a katonák óvatosan, vigyázva araszolnak előre. A cél nem pontosan tudható és látható. Az emberek arcán, tekintetében feszültség és – félelem. Igen, félelem. Hiszen bármelyik pillanatban rájuk lőhetnek, még csak védekezni sem lenne idejük.

Alattomos az erdő, az éj, a csend. A halál a fák közül les rájuk, s ők talán már eléje is értek ebben a koromsötétben.

Koromsötétben? Persze a filmen azért van némi fény. Mert mindezt: a katonákat, az erdőt, az esőt egy kényelmes zsöllyéből nézem az Egyetemi Színpad jól fűtött termében. A jelenet jól van bevilágítva. Jól oda van csalva a bokrokra egy fénypászma. Gondolom, a rendező meg az operatőr pontosan kiszámította, mennyi fény kell ide, hogy az alakok mozgását láthassuk.

Csillog a fény a nedves lombokon.

Ezt figyelem most. Rajtakapom magam, hogy az izgalom ellenére ezt figyelem. Sőt! Hogy ezt akarom figyelni. A realizmus trükkjét. A sötétség ábrázolását. Mint a gyerek, ha megretten attól, amit a filmvásznon lát, nyugtatom magam: lám, mozi ez, valaki megrendezte, színészek játsszák…

El akarom terelni a gondolataimat. Fel akarok szabadulni a nyomás alól. De nem sikerül.

Ez a film, ez a háborús történet mélyen felkavar.

A félelem! A félelem a katonák szemében. A görcsös ujjak a fegyvereken. A megfeszített inak. A szembenézés az ismeretlen halállal.

Lopakodik a kis csapat; s egyszer csak géppuskatűz!

A földre vetik magukat. Fojtott hangok, utasítások. Nem értem: finnül beszélnek, ráadásul ki-ki a maga tájszólásában. A felirat német, abból csípek el valamennyit. A tűz a megsemmisítendő bunkerből zúdul rájuk. Ki deríti fel közelebbről? Vajon ki rohanjon a biztos halálba?!

Az egyik elszánja magát. Elindul. A többi szinte a sáros avarba temetkezik. Megrendíti ez az emberi félelem. Nem vetem meg őket, pedig amióta az eszemet tudom, a bátor katona eszményét sulykolták belém.

Most velük félek, velük nézem aggódva, remegve, halálra váltan a bunker felé lopakodó katonát. A gerincemben érzem a félelmet. A kihűlő végtagjaimban.

Ki tudja, hányadik háborús film ez már az életemben? Negyvenöt előtt híradókat, fronttudósításokat láttam; aztán meg a dokumentum- és játékfilmek sokaságát. Hősies, iszonyú, érzelmes, patetikus történeteket. Sok hiteles és sok művészileg nagyszerű alkotást is. Felzaklattak, elgondolkodtattak, magukkal ragadtak. Emlékeztettek. Felháborítottak.

De talán egyik sem hatott rám úgy, mint ez a mostani. Ez a Väinö Linna regényéből készített Az ismeretlen katona. 1955-ben rendezte Edvin Laine; nálunk nem került bemutatásra, de a finnugor tanszék jóvoltából most láthattam.

Ez a film megmutatja a háború igazi arcát.

A háború gyilkos arcát.

Pereg a film.

A bunker felé osonó katona mögött a filmgyári lámpa fénypászmája. De már nem tudom becsapni magam. Ez nem mozi, ez véresen igaz történet.

Sorozat. A katona felüvölt, puskáját elejti, ívben zuhan hátra. Társai hallják a lövéseket, az üvöltést. Megzavarodnak. Vonuljanak vissza? Egy máris megfutamodik, sápadtan, remegve rohan a fák közé.

Reszket a lélek. Az ember élni akar. Élni. Élni!

Az eltalált katona szájából bugyog a vér, arcát mossa az eső. Ki segít rajta? A legkisebb mozgásra odasoroznak a fedezékből. A sápadtan kereket oldó mégis visszatér. Pánikban keresi a többit; hallja a hívó üvöltést, nyüszítve indul menteni. Sorozat. Megrémül, menekül. Hátulról érik a golyók. „Nem… ez lehetetlen!…” – ilyesmit nyög még utolsó erejével.

Az meg, a vérző, a lekaszabolt, sírva ordít, a fegyverét keresi. Két méter… a végtelenség! Már nem jönnek érte, nincs remény. Üvöltve, vért köpve kúszik a fegyverig. A bunkerből lövik, de el nem találják. Eléri a puskát. Fájdalomtól és kétségbeeséstől remegve a szájába erőlködi a csövet. Csak elérje a ravaszt! Csak elérje!… Most! Dörrenés. A halálba merevedő kéz. Esik az eső.

Sehol senki. Csak a halottak. A sáros avarban a halott katonák.

1941–44. A csaták végén maroknyi férfi figyeli a süket csendet. Alig hiszik el, hogy kimenekedtek a mészárlásból.

Felkavaró film. Väinö Linna regényét el kell olvasni.