A restaurátorok hite

A művész, az alkotó, még ha teljesen szkeptikus, lemondó is, hisz a jövőben, különben nem hozna létre műveket. A legpesszimistább fajta is úgy érzi, hogy élményeit tovább kell adni, nemcsak kortársainak, de az utána következő nemzedékeknek is. Mi más lenne ez, mint ösztönös bizalom a jövőben?! Persze a művészt más erők is sarkallják, belső kényszereknek engedelmeskedik. A festőt megbabonázzák a világ alakzatai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze. Romain Rolland írja valahol a Jean Christophe-ban, hogy a reneszánsz festői mit sem törődtek azzal, mi lesz munkáik sorsa, mennyire maradandó mindaz, amit a házak homlokzataira pingáltak, csak dolgoztak, dolgoztak derűs önfeledtséggel. Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerészt egy sugallat taszította a piktúra felé; miközben első, szórakozottan papírra vetett rajzában gyönyörködött, megszólalt felette egy hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője…” S lett belőle Csontváry, a XX. század egyik különleges zsenije, a fények, színek kutatója, megszállottja, ábrázolója; száznál alig több kép létrehozója, ám ezekkel – idővel – valóban sokak csodált bálványa. Festményei: világának tükrei, a csontváryságán átszűrt valóság képei. Tájakat ábrázoló vásznai árulkodnak talán leginkább arról, mennyire a fények és a színek pillanatnyi – tehát mulandó – kapcsolata érdekelte; a tovatűnőt akarta megragadni, az elenyészőt menteni, az egyszer létezettet örökkévalóvá lényegíteni.

Mindemellett lehetett csalódott, lemondó, pesszimista.

De lényegében mégis bízó. Bizakodó.

Nézem a televízióban a pécsi Csontváry Múzeum megnyitása előtt készült riportot. Az életmű állandó helyre kívánkozik, erről folyik némi vita; ám most majd a képek többsége a Janus Pannonius utcában, Pécs városában látható. A riportban azonban váratlanul a restaurátorok munkája kezd érdekelni. Látom, hogyan dolgoznak a vakkeretre feszített vásznakon. Sérülések nyomait tüntetik el, konzerválnak, kiegészítenek, régi hibákat korrigálnak.

Hirtelen különleges erővel ragad meg a látvány. A restaurátorok szerényen válaszolgatnak a riporternek, elmagyarázzák, mi a dolguk. Egyszerű, szakszerű válaszok. Mégis megejtő alázat sugárzik szavaikból. A művek iránti alázat. S amit most leginkább érzek, s amire leginkább figyelek: a jövő iránti alázat.

Ha a művész lángoló zsenije lenyűgöz, a restaurátorok ügybuzgalma lelkesít. És megnyugtat. Igen, megnyugtat. Ugyanis van tevékenységük természetében valami csodálatos, megfellebbezhetetlen hit. Nem tudom, privát emberként mennyire bíznak a világ dolgainak alakulásában, ám alighanem valódi hit nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni.

A festőt – Csontváryt – az alkotás kényszere hajtotta; a restaurátort a tökéletesség, az eredetiség, az érték megőrzésének a kényszere.

Orvos hihet ilyen hivatásosan az életben. Minden halálon túl és minden halál ellenére is az élet győzelmében. Mint gyógyítandót kezelik a képeket a restaurátorok. Egyikük részletesen magyarázza, mint töredezett meg a festék a vászon sokszori összetekerésétől, s a törésvonalak nyomán milyen kis lyukacskák keletkeztek a felületen. Aprólékos munkával be kell fedni ezeket, mind, sorra. Hogy tovább hirdethessék a képek Csontváry zsenijét. Évtizedek múlva is. A XXI. században is.

A XXI. század!…

Ugyanezen a képernyőn csak a riport előtti órákban is mennyi világbajt láthattam! Aggasztó híreket mondtak be közeli és távoli országok további konfliktusairól. Fegyverkezésről. Tárgyalások kudarcáról. Merényletekről. S mi minden kering az éterben is! Rádióadók árulásokról, gyűlölségekről, ravasz gáncsvetésekről, hamis mesterkedésekről tudósítanak. Kimondhatatlanul sok érték pusztul, megy veszendőbe naponta! S akkor látom itt ezeket a restaurátorokat a maguk megszállott, áldozatos, megható igyekezetével… Sziszifuszi erőfeszítéseikkel.

Életem felét ideiglenes körülmények közt vészeltem át. Fiatalon szinte csak rombolást, gyilkolást láttam; később sem kímélt meg a sors a keserves élményektől. Negyvenöt augusztusa óta az atombombával fenyegetnek, riogatnak, ma már napjában többször is hallom: nukleáris veszély! Talán inkább az csodálható, hogy még élünk, létezünk; noha a világkatasztrófa is hihetetlen… Csakhogy alapvető élményem mégis inkább az, hogy a világ hajlik a rosszra, az ember a pusztításra. Veszélyérzetem sohasem szűnt meg, belém ivódott, s bennem is marad mindhalálig. (Ha rosszul ítélek, tapasztalataimat teszem érte felelőssé.)

De most, ahogy nézem a televízióban a restaurátorok szorgoskodását, mintha megnyugodnék kissé. Nekik, az ő látható hitüknek jobban elhiszem, hogy a világ, a kultúra, a civilizáció megmaradhat, mint a nemzetközi konferenciák sztereotip záróközleményeinek. Amíg valaki hisz abban, hogy érdemes, fontos egy gombostűfejnyi lyukacskát kijavítani egy festményen, addig állni fog a világ, élni fog az ember – a festő szenvedélyének, de a restaurátor hivatásos bizodalmának is köszönhetően.