Fiókák röptetése

A kapu sarkában az aranyesőbokor elvadult; tavasszal halogattam a nyesését, nem is virágzott szépen, csak imitt-amott sárgállottak rajta csenevész szirmú virágok. A nyár eleji időben féktelen indázásnak indult, akadályozta a kapu nyitását, de csak most, júliusban jutottam hozzá, hogy megritkítsam. Vesződséges munka megkeresni a lombsátor alatt az ágak tövét, kibogozni az új hajtások egymásba fonódott, kapaszkodó indáit. Alig lehet eligazodni ebben a kis dzsungelben.

A rigó is ebben bízhatott, azért rakta ide, indák szövevényébe a fészkét.

Éppen rángatok egy tekervényes ágat, amikor riadt, panaszos, segélykérő madárhangokat hallok a fejem körül; éles csettegést, azonnal sejtem, mi lehet a baj, fészek közelébe értem, azt háborgatom. S már látom is, ott feketéll az ügyesen összerótt építmény a lomb árnyában, s benne három, kamaszosan aránytalan testű rigófi. Anyjuk ideges, a félelemtől, a felháborodástól meg a hőségtől tátott csőrrel, kétségbeesett szárnycsapkodással riogat az ágak hegyén.

– Na, na! – mondom nyugtatón, és restelkedve ügyetlenségemben –, nem akarlak bántani benneteket!

A fészket tartó ágakat, sajnos, már elmetszettem, de azok még fennakadtak az alsóbbakon, így hát a fészek csak megbillent kissé, más baj – egyelőre – nem történt. Abbahagyom a nyesést, fűrészelést, s nézem, hogyan tegyem jóvá vétkemet, miként biztosítsam nyugalmukat. Az is megfordul a fejemben, hogy ha kell, a fészket áthelyezem máshová. A finom gallyacskák fonata persze sérülékeny, különben sem tanácsos emberkéznek háborgatni az ilyet, különösen avatatlan kéznek nem; több kárt tehetek, mint hasznot. Pedig a fészekrakó mintha a mobilizálhatóságra is számított volna, nylonzacskót használt az alapozáshoz; elég lenne a műanyag négy csücskét óvatosan megragadni – de nincs szükség az áttelepítésre. Feltámasztom husánggal, karóval az elfűrészelt ágakat, s befedem vágott lombbal a fészek körül a bokrot.

Figyelem, hogyan fogadja mindezt a tojó. Vár egy cseppet, aztán elszántan a kicsinyeire röppen. A fiókák kényelmetlennek tartják ezt az anyai gondoskodást, csipognak, mozgolódnak. De a védőszárnyak ellentmondást nem tűrőn befedik őket.

Bánt a dolog, lelkifurdalással lesem riadalmukat. Ha csak egy hetet is várok még ezzel a munkával, semmi bajt nem okozok: ezek a fiak maholnap repülésre készek, akkor pedig már nem sodrom őket ekkora veszélybe.

Hagyom, hadd nyugodjanak meg. Védtelenebbek, mint eleddig, de talán megússzák. Ebben bízom. Mert most már felelősnek érzem magam értük.

Másnap, harmadnap, minden rendben. A megbillent fészek kényelmetlen, de lakható. Kitart, ameddig kell.

Negyednap jönnek a gyerekek, hogy egy kisrigó vergődik a bokor ágai között. Megyek, nézem: az anyja ott röpdös, csalogatja, körülugrálja, irányítgatja a levelek sűrűjében. A pöttöm alig tud megkapaszkodni, sipákol, verdes, de nincs baj – röptetés van, egyelőre ugyan csak a fészek környékén. Júliusi meleg szikkasztja a kertet, az aranyeső vesszői közt is tikkaszt a hőség, de a fiókáknak dolgozni kell, szünet nélkül. Hol egyik, hol másik van soron.

Ötödnap kirepül az egész család. Észrevesszük, mert eget verő a ricsaj; csettegés, sebes szárnysuhogás a kertben. Bukdácsolnak, nekilendülnek, s végre szállnak a kicsik. Még egy hím is előkerül, ott cikáz fekete tollával elegánsan a kopottasan barnás, szerény színezetű s idegileg is jócskán megviselt nőstény meg annak csemetéi körül. Nincs hát itt semmi baj, gondolom, de ekkor a csettegő rigóhang élesebbre vált; nem is csoda, a szomszédék macskája settenkedik a közeli diófa alá, könnyű zsákmányt sejtve. Utolsó segítségem ügyükben a kandúr elkergetése. Veszély leshet még rájuk rengeteg. De már nem az én hibámból. Amit tehettem, megtettem értük, a három rigófiért.

Ám jobb, ha nem vagyok nagyra jólelkűségemmel. Fitogtatása hivalkodás. Mert kétlem, hogy a verébfiókákkal is ilyen körültekintően bántam volna. Hiszen mindegyre azon jár az eszem, hogy fészkeiktől megtisztítom a csatornát meg az ereszalja deszkáit. Kárára vannak a háznak, létezésük az én javaimat veszélyezteti. Azt sem hiszem, hogy egereket vagy más efféle teremtményeket pártfogolnék csupán azért, mert véletlenül veszélybe sodortam őket. Közönnyel viseltetnék irántuk, hiszen azt tartjuk, jobb, ha minél kevesebben vannak.

A rigót szeretem. Hasznomra szorgoskodik a kertben, de különben is, soha nem sulykoltak belém ellene szóló propagandát. Közmegegyezésünkre a rigó kedves madár. Így is van. Hát persze hogy segítem, ha bajba jut.

De hogy áll a dolog a segítéssel akkor, ha elfogultságaimat, előítéleteimet kell – kellene – előbb leküzdenem? Mert dicsekedni, hogy ez sikerült, az lenne az igazi!