Tavasz a kertben

Összekotrom az őszről maradt leveleket. A téli szél a kerítés tövébe sodorta valamennyit. Itt a tavasz, rendet kell csinálni; napszálltakor a lenyesett gallyakkal, száradt füvekkel együtt elégetem a halomba gyűjtött avart. Könnyű idő; böjti szél, kis borulat, eső, napsütés.

Csend. Békesség.

Az ereszcsatorna alatti betonvájatban reggelről maradt esőlé. Már erősen szárítja a nap, de csillogása odacsal egy szomjas madarat. Gyors röptű kis teremtmény; csak messziről látom; senki sem zavarja, kívülem senki sincs a kertben, mégis riadtan, bizalmatlanul tekinget körbe. Egy bokor ágán ül a víz közelében, kapdossa fejét, és cserreg szüntelen. Pedig még csak nem is mozdulok, véletlenül sem akarom elhessenteni, annyira látszik rajta, hogy szomjas vándor. Ugrál, zajong, nézelődik; a beton szélére száll, bámulja a tócsát. Hát igyon már! De nem, csak pislog, lármáz, sunyít. Na! Végre belecsap csőrével a vízbe, ám mintha tűzbe – és eszeveszetten felröppen. Mi ez? Tesz egy kört, lehiggad; újra a bokorra száll, bátorságot gyűjt. Most ravasz: előbb egy fűcsomó tövébe ereszkedik. Leskelődik. Les. És ez már ingerlő. Sértő. Mi ez a nagy cirkusz? Mitől fél ennyire? Se macskánk, se kutyánk, ki bántaná? Csak nem képzeli, hogy itt bárki is az életére törhet? Ez már fontoskodás, ez már nagyképűsködés! Bosszantó ez a nagy óvatosság! De oly őszinte félelemmel tekinget körbe, hogy megsajnálom, s dehogy háborgatom, dehogy kapirgálom tovább az avart.

A madár most közelebb hajol a betonvájathoz. El is érné, senki sem figyelne rá, ha nem lenne akkora nesszel. Sajnálom, sajnálom, de azért megmosolygom: kicsit nagy a scéna! Végre! Végre ugrik – hanem vigyázatlanul, a fűcsomó a bögyét súrolja, ettől aztán begyullad, s usgyi, el a birsfára! Hisztérikus menekülés ez, piheg halálra váltan.

De semmi.

Semmi baj. Semmi vész. Vaklárma. Ő is rájött, hogy oktalan volt a félelme. Szépen visszaszáll, kezdi elölről, óvakodva közelít a vizecskéhez. Szinte érzem a szomját, s most már szurkolok neki. Ez már-már tantaluszi kín. Hát mi lesz? Mikor szánja rá magát? Vagy nem is inni akar, csak kacérkodik, feltűnősködik, színészkedik itten?

Megint a fűcsomóval van baja. Csirregve belebúvik, túrja, vizslatja. Provokál. Ha ellenség lapul ott, ám jöjjön elő. Most jöjjön elő, most vívjanak meg! Elbánik vele! El bizony!

De nincs ott egy teremtett lélek sem.

Így hát a víz felé fordulhat. Fordul is – de micsoda agyafúrtsággal! Máris visszatekint! Háhá! Ha netán hátulról támadna uraságod! Talán azt hiszi, gyanútlan vagyok? Túljárhat az eszemen? Miközben békésen iszom a pocsolyából, merényletet követhet el ellenem? Azt már nem! Résen vagyok, résen ám! Nem most keltem ki a tojásból! Ismerem ezt a világot, jól tudom, nem árt az óvatoskodás! Azért, mert egy kicsit el-ellazítok néha? Azért én figyelek, kérem!

A fűcsomóbokor néma.

Elcsendesedik madarunk. Áll, nem mozdul, kimerülten, erejét vesztetten.

Feladta talán?

Vagy ez is csak csel, taktika: úgy tesz, mintha semmivel sem törődne, de fülel – honnan érheti orvtámadás?

Végre, végre a vízhez röppen. Sóvárogva nézi. De nem iszik. Ott van a parányi tó egy csőrnyújtásnyira. Az üdítő nedű. A kristálytiszta, a csábos, az áhított.

Akkor hát: miért nem?!

Madarunk bölcs. Valóban sokat próbált teremtménye lehet a földnek. Ahogy ott óvatoskodik a víznél, látszik rajta, hogy tudja, de mennyire tudja: legjobban most kell vigyázni! Amikor már elengedné magát. Amikor már átadná testét-lelkét az élvezeteknek. A gyanútlanság pillanatában kell észnél lenni, amikor már úgy véli, a terep felderítve, nincs itt semmi hiba! Akkor.

A kert csendes – na, persze, holmi tapasztalatlan madár bízik az efféle csendes kertben. De ő! Aki már látott egyet s mást ebben a világban! Ő aztán nem!

Mi legyen hát? Ne kockáztasson? De hiszen innia kell! Mióta keres már egy kis tiszta tócsát! Mennyit fáradt hajnal óta, hogy néhány hűsítő kortyhoz juthasson! Nem, szó sem lehet róla, hogy bármi is megakadályozza az ivásban!

Fejét most nagyon lassan, alig észrevehetően forgatja jobbra-balra. Egy elszánt, gyors mozdulat, a beton peremén terem – és iszik.

Az első kortynál még körbepillant. Aztán elkapja a mámor; legalábbis úgy látom, mindent feledve, egyre sebesebben iszik. Aggódom érte: hát akkor mi végre óvatoskodott eddig?! De lám, észbe kap; elég! És huss! Már messze száll. Pedig a kertben most sincs semmi nesz.