Februári napsütés

Ahogy a reggeli pára-, korom- és füstfellegen át lassan a pesti házak homlokára csúszik a fény, a sárga nap felderíti a tél végi szürkeségből az utcákat – s az embereket. Langymelegnek érezzük a plusz egy-két fokot; tartós és kemény volt a tél. Itt, a sík oldalon már csak néhány bemocskolódott, járdaszélen maradt hóbucka emlékeztet a fagyokra, de a budai oldalon, a dombos vidéken még zúzmarásak a korai órákban a fák; még hó borítja az erdőn az avart.

A váratlanul ránk zúduló februári napsütésben piszkosnak és kopottasnak látszik minden; szürke por tapad a járdákra, homályosak az ablaktáblák, sárosak, maszatosak az autók, mi pedig sápadtak vagyunk – ez alig tűnt fel a téli sötétségben. De a tereken már rügyfakasztásra készek a bokrok, a padokon kigombolt nagykabátban sütkéreznek a gyereküket napoztató anyák; a fény majd színessé teszi újra a várost, az első márciusi esők majd tisztára mossák a köveket.

A napsütés engem is az utcára csal. Mellékutcákban járok; a rossz, cudar napokban csak a legrövidebb utakon siettem a dolgaim után; most jólesik a barangolás. Emlékszem, amikor vagy másfél évtizede autóba szálltam, a gyakorlott vezetők azt tanácsolták, hogy mindig a főútvonalakon járjak, ott a legbiztonságosabb a közlekedés, sávok és lámpák irányítják és védik az embert a haladásban, míg a szűk kis utcákban örökösen a jobbkéz-szabályra kell ügyelni, rengeteg az akadály, és nagy a balesetveszély.

Mintha azután gyalogosan is ezt a tanácsot követtem volna.

Elhanyagoltam a mellékutcákat. Pedig mennyire ismertem őket valamikor! Hol az egyikben, hol a másikban laktam, telt az életem. De a szűkebb negyedemen kívül is ismerős volt valamennyi. Hiszen mindenütt ugyanolyan volt a kapuk homálya, mindenütt kis boltok sorakoztak, mindenütt ugyanaz a szag csapott meg a lépcsőházakban.

Néha – mint most is, ebben a februári napsütésben – letérek a zajos főutakról, s növekvő izgalommal cserkészem be a régi tájakat.

A mellékutcákban sok az emlék. Változnak, változnak, de korántsem olyan ütemben, mint a város előkelőbb vagy fontosabb részei. Ez az üzlet harminc évvel ezelőtt… negyven évvel ezelőtt is itt volt – állok meg egy kis bolt előtt. A ház falán a lövedékek nyomát negyvenöt óta ismerem. Itt volt az a kis borbélyműhely, ahol kölyökkoromban – apám utasítására – a mester először fésülte hátra (férfiasra) a hajamat. Ez a papírkereskedés is megvolt… És itt a szenespince…

A szenespince előtt a kétkerekű kiskocsi, ahogy ötven éve is talán. Tavaly télen valami baj volt a gázzal, a legnagyobb hidegben fűtés nélkül maradtunk napokig. Eszembe jutott ez a kereskedés; kosárral, zsákkal felszerelve magunkat, a gyerekekkel eljöttünk ide brikettért, gyújtósért. Megvan a cserépkályhánk, gondoltam, befűtünk, tüzelünk szénnel, mint régen. A fiúknak tetszett a dolog, a pince, a szénporos arcú tulajdonos, a kiskocsi. Persze autón vittük haza a fél mázsa brikettet.

Aztán megindult a gázszolgáltatás, belobbant a bojler, s elfelejtettük az egészet.

De lám csak, gondolom most, hogy ismét erre járok, a bajban milyen gyorsan eszünkbe jutott ez a kis szénkereskedés! Hogy ide találtunk, ebbe a mellékutcába!

Süt a nap, megcsillan a kirakatok üvegén. Új üzletek. Kicsik, sőt parányiak. De gondos kis portálok, hívogatóak, színesek. Divatüzletek. Különlegességek boltja. Egy kis cukrászda, egy kis vendéglő. A szürke házak síkjából vidáman, frissen tűnnek elő. A pultok mögött szolgálatkész kereskedők, iparosok, vendégszerető vendéglősök.

Feltámadt néhány régi bolt. Feltámad néhány régi szakma. És egyáltalán – feltámad a vállalkozó kedv. A mellékutcákban pezsdül az élet. Kíváncsian fordulok be én is a sarkokon – milyen újdonság akad az utamba?

Eszembe jut a környékünk gyerekkoromból. A házban vendéglő, hentesüzlet, vegyeskereskedés és üvegesműhely volt. Szemben is, mellettünk is – üzlet üzlet hátán. Nem hoztak vagyont, csak megélhetést; a tulajdonosok küzdöttek, harcoltak a kuncsaftokért. Nem a vevő, a vendég volt kiszolgáltatott helyzetben, hanem ő volt az, akit lelkesen kiszolgáltak.

Ezek az új üzletek mintha készek lennének erre: kiszolgálni a vevőket, a megrendelőket, a közönséget.

Sőt: a régieket is erre serkentik talán.

Járom ebben a februári napban a csendes mellékutcákat. Talán valóban megpezsdülhet itt az élet.