Tollak egy dobozban

Régi fiókban, kacatok között ócska tollakra bukkanok. Tolldarabokra. Szétmálló kupakokra, oxidálódott tollszemekre, parányi pumpákra, menetes kaucsuktörmelékekre. Fekszenek egy dobozban. Hogyan hullottak szét ennyire? Mikor kerültek ebbe a fiókba? S mi célból? Tartalék alkatrészeknek? Vagy csak úgy, végső nyugalomba? A doboz néhányszor megszívta magát a telek nyirkosságával, és száradt, porladt eleget a nyarak melegében. Papírkoporsójukból, mint valami ásatásból a csontvázak, tárulnak napvilágra ezek a hajdani írószerszámok. Hurcoltam őket városról városra, át az évtizedeken? De miért? Miért nem dobtam szemétre ezt a sok vacakot?

Ez meg egy tintenkuli kúpos hegye. Egy tintenkulié!

Eleinte a töltőtoll volt az álom. Töltőtoll a szivarzsebben! Nem nikkelsisakos tintaceruza, hanem egy tengerkék vagy alkonylila tintát adagoló Pelikán. Vagy pláne egy Mont Blanc! Amit csak úgy előkap az ember, lecsavarja a kupakját – tessék, hol kell aláírni? Félre az örökké maszatos, kisiskolásoknak való filléres tollszárral és a fémmandzsettájába dugott 363-as tollheggyel!…

A 363-as tollhegy a harmincas években, a zsinórírás bevezetésével került forgalomba. Tömzsi kis pajzshoz hasonlított; az ilyenné alakított forma volt alkalmas a gömbölyded, egymásba hurkolt betűk körmölésére. Atyáink még karcsú, szép ívű, hogy ne mondjam: darázsderekú és széles csípőjű, hegyes tollszemeket használtak. Szálkás-árnyékolt, remek rajzolatú betűket vetettek velük papírra. Bármennyire csodáltuk azt az írást, nem utánozhattuk, tőlünk más kalligráfiát követeltek, betűink nem dőlhettek sem jobbra, sem balra, nem lehettek sem kövérek, sem soványak, csak egyformák, unalmasan egyformák.

Ma sem tudom, mi indokolta a reformot?

A régi hegyes tollat nem lehetett zsinóríráshoz használni; aki megpróbálta, tudja, mint percent és nyílott azonnal két ágra a lapon a hosszan bemetszett tollhegy, s fröccsentett tintát és lyukasztott papírt.

A mi új tollunkat pedig csak vesződségesen tudták használni az idősebbek.

A töltőtoll mentette meg a helyzetet. Szerencse, hogy kezdett elterjedni, mert a régi meg az új írás művelői két táborra szakadtak volna. Mind a mai napig. Hiszen ama generációk javarészt ma is együtt élnek. Győzte volna-e az ipar, hogy kinek-kinek kedvére gyártson tollszemet? De különben is, tarthatatlan volt, hogy tintásüveghez legyen kötve az ember; kezdődött a rohanó élet, valami praktikus íróeszköz kellett az autók és repülőgépek világában. Kezdetben persze úri hóbortnak számított, mint minden kényes és drága holmi. De a tömeggyártás demokratizálja a dolgokat. A svájci óra is mekkora kincs volt valamikor. Aztán szériában éppoly köznapi cikk lett, mint a többi vásári kacat.

Nekem Pelikánom volt. Itt vannak a darabjai. Tömzsi, zöld mintás. Vigyáztam rá, meg nem töltöttem volna közönséges írótintával, féltettem a tollszemhez vezető járatok tisztaságát, kis gumitömlője épségét.

Ezzel a Pelikánnal apám is tudott írni, pedig a betűket nem lehetett cifrázni vele. De régi vagy új módi – ennek a tollnak egyre ment. Elmosódtak a határok, mert a töltőtollal, mint közös eszközzel, utánozni kezdtük egymás betűmintáit. A szálkásból és a zsinórból kialakult valami öszvérforma, s vegyül még ma is a kettő eggyé makacsul. Ahogy az emberek tetszése eldöntötte.

Egyik karácsonyra Mont Blanc tollat kaptam. Feketét, elegánsat; kupakja tetején a stilizált gyopár minta fehérlett. Tollszeme – arany! (Ez a kis 14 karátos semmiség 44-ben egy gyufásdobozba került, de jó is, hogy megmaradt, mert 45-ben húsz deka liptói túrót lehetett érte kapni. Pompás vacsora volt a szokásos kukoricakása helyett.)

De a tintenkuli! A negyvenes években nagy divat lett. A töltőtollra hasonlított, csakhogy ebből kis csövecske vezette ki a tintát, abban mozgott, a nyomástól függően a parányi írótű. Függőlegesen fogott a legjobban. Érdekes volt, de éppúgy furcsállottuk, mint a sínen járó autóbuszt. A háborúban hiánycikk a gumi, a buszokat tehát vágányokon futtatták (például a Király utcában a 10-est). A tintenkuli is afféle háborús találmány lehetett. Valami megtakarítás volt a dologban. Negyvenöt után eltűnt, nemigen láttam többé. Tartotta magát a töltőtoll – amíg a golyóstoll a piacra nem került. Emlékeztetett a kulira; eleinte nem is volt sok becsülete, hivatalos aláírásra például nem is használhattuk. De győzött s voltaképpen kiszorított minden más íróeszközt.

Még a filc sem kerekedett fölébe.

Itt ez a sok roncs ebben a dobozban. Mire tartogatom ezeket? De lám csak, ez egy ép toll! Iridium hegye, tartálya kristálytiszta.

Egy használatlan töltőtoll!

Szívszorító.

Már nem kellett és most már többé nem is kell senkinek.