Szólj bele, Elizabeth!Na, gondoltam, ezt elmondom! A barátaimnak, akik… De ne vágjunk a dolgok elébe. Egy filmről van szó. Színes, szélesvásznú, zenés szuperprodukcióról. A gyártó cég neve… lám, azt nem is tudom, de a film alighanem állami finanszírozással készült, s minden bizonnyal egy közhivatal megrendelésére. Hossza: harminc vagy negyven másodperc. Reklámfilm. Valahonnan a tengerentúlról. Lássuk csak: dél-amerikai nagyváros. Napsütés. Élénk színek, utcai forgalom. A járda hosszan feltúrva: kábelokat fektetnek le munkások. A közelben – a kép bal szélén – narancsszínű bura alatt új utcai telefon. Az árokból fiatal, kedélyes, színes bőrű fickó ugrik ki, csak úgy overallban, fején sárga védősisakkal, a készüléknél terem, és tárcsáz. Pompás lakás szalonja. A kandallón felcseng a halványzöld telefon. Színes bőrű, bájos szobalány veszi fel a kagylót, a füléhez illeszti, nem szól, csak elmosolyodik szemérmesen. A hintaszékben ülő (fehér bőrű) úrnője, az ősz hajú, elegáns dáma hiába kérdi: – Ki az? – a lány csak hallgat titokzatosan. Mert odalenn, az utcán az a fickó vérpezsdítő ritmusban táncol, s közben énekli a telefonba – Elizabeth! Halló, Elizabeth! Szólj bele, szólj bele, Elizabeth!… Ismét a szalon. Hunyt szemmel, üdvözült arccal hallgat Elizabeth, a bájos szobalány. – Ki az? – kérdi most már türelmetlenül az úrnő. És megint az utca. – Szólj bele, na, szólj bele!… – Már egész kis tömeg veszi körül a fickót, vele énekelnek. A kép kitágul, látjuk, a villa előtt vagyunk, az utcai készülékre, a daloló munkásra és a járókelőkből összeverődött kórusra rálátni a szalon ablakából. – Halló! Halló, Elizabeth! Szólj bele!… De Elizabeth megilletődött. Hallgat, hallgat, ám szerelmesen szorítja arcához a kagylót. Betelik a pohár – az úrnő sértődötten távozik. Az van a haragjában: – Micsoda csőcselék! Micsoda botrány! Még egy gyors vágás az utcára; zeng a pattogó ritmusú dal… Majd a szlogen. A reklám jelmondata: TELEFONÁLJON! A TELEFON KAPCSOLAT EMBER ÉS EMBER KÖZÖTT! TELEFONÁLJON! Ennyi. Mondanom sem kell, a hatás viharos. Mármint itt, Budapesten. Hogy a gyártó országban hogyan fogadják ezt a reklámot, nem tudom. Talán közönyösen, talán – más okokból, mint nálunk – epés megjegyzésekkel. Elképzelhető, hogy ott sem lehet minden rendben – például a telefon körül; amit ilyen hévvel, ennyire agyafúrtan propagálnak, azt nem árt gyanakodva fogadni. A történetecskében kábelokat fektetnek le, nyilván a távbeszélő-hálózat bővítésének a technikai munkálatai folynak. Új központot vagy központokat helyeznek üzembe? Netán magyar gyártmányúakat? Lehet, hogy ennek a napsütötte országnak is mi szállítottunk berendezéseket? Ez csak úgy átfut az agyamon. A reklám bizonyára az új előfizetők toborzásának egyik eszköze. Ott az lehet a gond, hogy nem mindenki szerelteti be a lakásába a telefont. Lehet, hogy az anyagi helyzete nem engedi meg, de az is előfordulhat, hogy nincs lakása. De annak ellenére – gondolhatják az illetékesek –, nem árt, ha az üres bukszájúak fülében is benn a bogár, azaz a szlogen, ami manapság már felér egy evangéliumi kinyilatkoztatással: a telefon kapcsolat ember és ember között. Tehát: gazdagok és szegények! Törekedjetek erre a kapcsolatra! Legyetek előfizetők! – már csak azért is, mert szükség van a pénzetekre… Ez az! – nézhetik gyanakvássál az ottaniak ezt a reklámot. – Valaki hasznot húz belőle! De itt, Budapesten hogyan vélekedne a publikum? Na, gondoltam, azon a zártkörű, szakmai vetítésen, ahol a Cannes-ban díjat nyert reklámfilmek között ezt a telefonosat is láttam, hát ezt nem tűzhetné műsorára a Magyar Hirdető! Ugyan annak sem lenne sok értelme, hogy az amerikai Smirnov vodka, a káprázatos japán hűtőszekrény vagy hangtalan mosogatógép, a világszép luxusautó vásárlására buzdítsanak minket. Azt is fölösleges tudnunk, hogy micsoda gyönyör jéggel inni a Cointreau-t. De mindez hagyján: Smirnov helyett ott a Moszkovszkája; a Lehel hűtőszekrény is megteszi; autó is adódik, még francia likőr is. De ez az ingerlő reklám!… Eszembe jutottak a barátaim, ismerőseim, akik évek óta írják és írják a kérvényeket, összeköttetéseket keresnek, fűt-fát megkörnyékeznek telefonért. Pecsétes iratokkal igazolják, hogy a munkaeszközük lenne, létük alapja; hogy ne adj’ isten, de szükség esetén még mentőt sem hívhatnának, mert a szomszédban sincs készülék, az utcai fülkékről meg jobb nem beszélni… És hiába. Nincs telefon. Nincs és nincs. Se Elizabeth, se más nem tud beleszólni semmiféle kagylóba. Telefonáljon! – így a jelszó. – Ha tud! – tehetnénk hozzá fanyar mosollyal vagy ingerülten. |