A HangA mozdulatban, ahogy a fiatalember hirtelen megtorpanva körülnéz, ahogy értetlenkedve felkapja a fejét, a magam meglepettségét is felfedezem. Néhány pillanat az egész – aztán a fiú újra nekiindul a felszínnek, az akna harmadik, üzemen kívül hagyott lépcsején. S akkor megint a Hang: – A nem mozgó lépcsőről szíveskedjék visszafordulni! Semmi kétség, ez neki szól. De még mindig nem fogja fel teljesen, bár ismét megtorpan, mégis felhág egy-két fokot; csak azután áll meg, amikor a Hang, most már türelmetlenül, parancsolóan reccsen valahonnan a mélyből vagy a magasból: – Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni! A lefelé ereszkedők, meg a felfelé szállók mind a fiút nézik. Már valamennyien értjük: tilos a nem működő lépcsőn felkutyagolni. Értjük? Felfogjuk, hogy erre figyelmeztet a Hang. De érteni – legalábbis én – nem értem. Miért tilos? Miért nem szabad? Miért ne vághatna neki gyalog az ember, elkerülve a kényelmet szolgáló masinériát? Mi ebben a logika? Így vélekedhet a fiú is; tétovasága mutatja, mi cikázhat át az agyán: a hajlandóság – minden ésszerűség ellenére – az engedelemre; de ugyanakkor a gyors számvetés is: vajon kinek, minek okoz kárt vele, ha nem a monoton tempójú szállítószalaggal viteti magát, ellenben a maga izmos lábával, hagyományos lépcsőjáróként, sportosan jut a metró alagútjából a felszínre? – Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni! A Hang már ingerült. A fiú mintha mosolyogna: Ugyan, kérem! De fellobban benne a dac is: azért sem! Hiszen semmi okát sem látja. De a meglepetés is fogva tartja. Megbénítja. És a hitetlenkedés: Ki szólít? Mi jogon? Aztán úgy dönt, hogy… Rajtunk a pillantása. A néma, lefelé ereszkedő, felfelé emelkedő tömegen. Minden szempár őt figyeli – ő pedig az embereket. Feszült másodpercek, miközben a rendesekkel döcögve jár fel s le az üzemelő két mozgólépcső. A fiú azon a harmadikon, egyedül van. Figyelmeztették, udvariasan bár, de ráparancsoltak. Kiélezett, de világos helyzet: különcködik. Úgy tűnik, mégsem látja be, miért kellene engedelmeskednie? Csak azért, mert mások nem hajlandók gyalogszerrel felkapaszkodni az aknából? Vagy lejutni a vonatokhoz? Na, nem, ő nem fog… De! De, de, de! Belátja, ha nem engedelmeskedik, ellene fordul a közhangulat. Mert bár mi, többiek sem tudjuk, miért nem szabad igénybe venni a mozdulatlan lépcsőt, úgy véljük, a felszólítás bizonyára nem oktalan. De ezt az okot most nincs mód és idő a felszólított tudtára adni. Százak figyelnek – mi lesz? Lázadás? Engedelem? Mert ha nem lesz engedelem… Ezt veheti észre a fiú a tekintetekből. A szemvillanásokból. Mindenki a Hang pártján áll. Igen, mindenki. Mert a Hang – tekintély. Mert a Hang valami szabályra figyelmeztet. A Hang jót akar. A Hang – a gondviselés. Igaza van a Hangnak – gondolja mindenki. Mindaddig, amíg nem őt figyelmezteti. Nos, mi lesz? Hogy dönt a fiú? Megfordul! Megfordul, s bár félúton van, visszamegy a lépcső aljára. Hogy besoroljon szépen a többiek közé, a gépesített felszállásra várók tömegébe. A feszültség feloldódott. A Hang elérte célját. Helyrebillent a harmónia. A felszínre érve nem is értem, miért marad bennem valami nyugtalanság. A Hang – a személytelen, a gépi, a nem-tudom-honnan érkező hatott rám nyomasztóan? De hiszen megszokhattam a megafonok váratlan felreccsenéseit, a leselkedő ipari kamerákat. Ráadásul nem is engem ért inzultus. S mi több: a Hang csupán a szabályt akarta betartatni, a szabályt, amit nyilvánvalóan a fiatalember érdekében is érvényesíteni kell. De ha nem? Ha nincs olyan szabály, amire a Hang hivatkozhatna? Ha csak packázásról van szó? Mert nem tetszett a Hangnak, hogy valaki – kárt ezzel ugyan senkinek sem téve – más úton akart eljutni oda, ahová a többi is igyekszik? Ezt csak nem tartja véteknek a Hang? Az sincs kizárva, hogy a Hang csak túlbuzgó volt. Szokatlan dolgot tapasztalt – s azonnal intézkedett az elhárításáról. Tessék beállni a sorba! A mozgólépcső tetején felbukkan a fiú. A többiekkel. Talán még gyorsabban is ért fel így, mint kutyagolva. Csak éppen szokványosan. |