Autók a fű alatt

Az utcát máról holnapra fű borította. De nem is kellett hozzá annyi idő. Órák alatt történt: a Semmelweis utca fái alatt egyszer csak gyepszőnyeg virított. Gyep borított minden zugot, gyep a járdát, az úttestet, a parkolóórák környékét; a Kossuth Lajos utcai torkolatnál pedig néhány fura alakú, üde dombocska emelkedett, mihelyt közelebb mentél, elcsodálkozhattál: autók dermedtek mozdulatlanná a rájuk nőtt fű alatt.

A fatörzseket többé nem szorította aszfalt szűk kalodába, úgy tetszett, máris frissebben, bátrabban törnek a magasba, mint eddig; a lombok is otthonosabban bólogattak a könnyű, nyári szellőben, a nap is derűsebb foltokat festett a házak falára: sárgás-zöldes derengést; kormot, gázt, port, piszkot messze űzve…

Persze, nem nagyon messzire. Mert a Vármegyeház sarkánál, az útterelő tábla piros-fehér csíkjaitól megdühödött autósok a torlódásban vadul kiabáltak, dudáltak, túráztatták kocsijaik motorját; sehogy sem értették, miért nem lehet behajtani az utcába; a főútvonalon is ellenséges lármával, tüntető zsúfoltsággal folyt a forgalom a zöld rétté, erdei tisztássá, gyepes parkká, füves kertté varázsolódott, lombos utca körül. Így aztán mégiscsak bealattomoskodott a motalkófüst a természet kicsiny övezetébe.

De a tűzoltók közbeléptek. Fecskendőből hűs permetet szórtak a gyepre. A zöld halmokra. Virult hát a fű az aszfalt fölött; virult, és réti illatot árasztott. Az emberek csodálkozva kapták fel fejüket erre a tüdőt tágító oxigénáramlásra: Amikor meglátták a gyepszőnyeget, megtorpantak, de ámulatukat derű váltotta fel, mosoly fénylett fel arcukon; előbb óvatosan, majd egyre nekibuzdultabban ráléptek a selymes talajra; léptek, lépdeltek, tapicskoltak a megöntözött rétecskén, körbejárták az autókat, pontosabban az autó alakú dombocskákat, kitapogatták – mint valami ősi leleteket – a Fordok, Fiatok, Ladák formáit; benzingőz helyett erdei tisztások, távoli kaszálók illatát szimatolták; felszabadultan nevetgéltek, mint a gyerekek.

Na, a gyerekek pedig! A gyerekek kergetőztek, meghemperedtek a füvön, keresztül-kasul futkostak az utcán; tehették, nem leselkedett rájuk semmi veszély, átvághattak a másik oldalra, ha kedvük szottyant, az úttest közepén masírozhattak…

Egy lány, kék ruhában, szőke tincsei közt piros virág, kezében rózsa, az egyik, dombbá szelídült autón illegette magát, amíg fiúja fényképezte. De mások is fotóztak, hogy megörökítsék emléknek a zöldellő utcát.

Volt, aki azt mondta, kár kapkodni, most már így lesz ez mindig, a Semmelweis utcában fű fog virítani a fák alatt mindörökké. Sőt, a gyep kikúszik majd a Kossuth Lajos utcába is, elterjed jobbra és balra, elszaporodik a Keleti pályaudvarig, emerre meg a Dunáig, behatol a Kis- meg a Nagykörútra, benövi a Marx teret, a Váci utat, végig zöld lesz az Üllői út, a Józsefváros; fű borítja majd Pestet és Budát. Az autókat, ha nem szöknek meg előle időben, mind ellepi. De úgy is kell, fedje is be valamennyit, mondta egy ember szelíd indulattal, mert megfulladunk már ebben a nagy nyüzsgedelemben. És röplapot lobogtatott, arról olvasta nekünk az adatokat, hogy a fa óránként 16 000 liter oxigént termel, a gyep meg 0,06 litert, csakhogy az autók ezt majdnem mind felfalják, alig hagynak nekünk, embereknek valamennyit, ráadásul még 30 000 liter kipufogógázzal is mérgezik a levegőt. Legyen hát zöld: fű, fa, növény mindenütt!

– Ahogy az őserdők benőtték, elborították az ősi birodalmak városait valamikor – lelkesedett egy szemüveges férfi. – Bizony! – hagyta helyben emennek szavait egy asszony; talán tanárnő lehetett. – Hányszor előfordult már, hogy a természet, s hozzá kell tenni, igazságosan, visszaszerezte a belőle kihasított területeket! – De voltak ellenvetések is: – Szóval önök azt akarják, hogy a civilizációt beindázza a dzsungel?

– Ki beszél itt dzsungelről? Csak egy kis lélegzetre vágyunk! Hisz senyved a tüdőnk!

Egy izgága alak mégsem maradt nyugton: – De ha mindent benő a gyep! – kiáltotta. – Ahogy ezt az utcát is! Mi lesz a technikával? Nekem autóm van! Öt éve várok rá, hogy végre nekem is legyen autóm! És tessék! Lehet, hogy már azt is füves domb takarja? Megyek is, megkeresem! Pfű! Mocsárbűz terjeng máris! Gyomirtó kell ide, mégpedig sürgősen!…

Nem tudom, hányan gondolhatták így, de másnap már nem találtam egy szál füvet sem az utcán. Újra a szürke, olajfoltos aszfalt fogadott. És gáz… gáz a bűzös levegőben.

Valaki megnyugtatott: nem irtották ki a füvet, csak feltekerték. Feltekerték? Igen, ahogy azokról az NSZK-ból érkezett teherautókról lerakták és felterítették az úttestre, ugyanúgy szépen el is szállították innen a gyepszőnyegeket. Odaajándékozták egy lakótelepi óvodának.

– Szóval szó sincs semmiféle természeti csodáról?

– Ugyan, miről beszél? Egy környezetvédelmi kiállítást propagáltak. – Én pedig már azt hittem… – Mit hitt? – Hogy ezentúl ilyen szép, idilli lesz itt minden. – Itt?! Ugyan már! Csak küzdenek érte. Maga is küzd, vagy nem? Küzdeni kell. Küzdünk mindannyian. De, hogy idill?… Vigyázzon! Egy autó! Még elütik!… Látja, mi van!