Kutya az ablakban

Egy kutya ül az ablakban, zsemleszín foltos, bozontos, kevert fajta. Kicsit elhízott, testes, nem éppen örökösen ablakba illő.

Amint meglátom, hirtelenjében köszönni akarok neki. Régi ismerős. Jó időben, tavasztól őszig leginkább a félemeleti lakás ablakából figyeli az utcát. Néha éberen, néha lustán, de mindig érdeklődéssel. Lankadatlan kíváncsisággal. Ha valami különös esemény adódik, fel is tápászkodik, a párkányra áll, hogy jobban kilásson. Aztán ismét a deszkára hasal, mélázik, pihen.

Télen is gyakran elmegyek az ablak alatt, de olyankor zárva vannak a táblák, így hát, hogy nem látom, nem is gondolok rá, megfeledkezem róla. Májusban aztán csodálkozom: – Jé, hát ez megint itt kuksol az utca fölött?! – Tegnap is, ahogy befordultam a sarkon, észrevettem. Ő éppen csak felém vetett egy lomha pillantást; nem sokra tartja ismeretségünket, talán nem is nagyon emlékszik rám, vagy nem vagyok szemében több egy elmosódó foltnál. Még idejében lenyeltem a köszönést. Alighanem tolakodásnak vette volna, bár csaknem szomszédok vagyunk.

Hány éve is már, hogy látom leskelődni ebből az ablakból? Nem is tudom. Nyár elejére megszokom, de ilyenkor, tél múltával váltig töprengek, hogyan telhetett ideje az ősz óta? A kályha tövében szundikált? Esténként bámulta a televíziót? Ki-kifutott az udvarra – vagy ki sem tette a lakásból a lábát? És most miféle tervek vidítják? Lesni fogja az utcát az első dérig? No hiszen! Félemeleti ablakból egy fél utcahossz perspektíva! Ez aztán az élvezet! És a bámuldozáson kívül mi dolga? Enni, inni, elvackalódni éjszakára a biztos sarokban? A gazdi közelében? A megszokott környezetben? Nem csodálnám, ha egyszer leugrana az ablakból, és világgá futna vagy csak megszökne kis időre. De nem. Ő ott éli életét az ablak mögötti sötétben (mert innen, kintről nézve a szoba egy feneketlen odú), vagy kiül az ablakba. Ez a legpompásabb és mindössze egyetlen szórakozása. Nézi a szövetkezet raktára előtt veszteglő ponyvás teherautót, a járdán parkoló kocsikat, a járókelők forgatagát, a kormos ruhájú kéményseprőt, a sildes sapkás postást, a parkolóórák felvigyázóját, az utazási iroda tarka reklámait, az üres telek palánkkerítésére ragasztott plakátokat, a baromfibolt üvegtáblája mögött a sárga bőrű tyúkokat, libákat.

Néhanap, látom, idegesebb. Fel-felugrik a párkány szélére, majd’ kiesik az ablakon, úgy ugat mindenkit; válogatás nélkül az arra menőket. Mintha az emberek nyakába akarná vetni magát, a torkuknak akarna ugrani dühödten. Miért? Mi ingerelheti? Mitől veszti el türelmét? Mi juthat eszébe ilyenkor? Mi bánthatja? Meglehet, nincs is vérengzős kedvében, csak éppen fel akarja hívni magára a figyelmet? Talán egyszeriben csak megunja az odabenti, áporodott levegőt, a szabadba vágyik, de csak az ablakrámáig juthat el, így aztán tombol mérgében? Kiabál összevissza, meggondolatlanul vagdalkozik, szapul öreget, fiatalt. Acsarog. Hiszen bátran teheti; védi joga: a maga terrénumán kiabál. Lenne csak az utcán! Vicsorogna csak ott – megjárhatná! Persze, kérdés, lenne-e akkor is ennyi bátorsága?! S nem behúzott füllel-farokkal iszkolna-e, százak és százak lába között egérutat keresve, ha ráripakodnának?!

Ha olyankor járok arra, amikor így csahol, toporzékol, s felnézek rá, tekintetében valami titkolt gyűlöletet látok. Bevallom, ilyenkor tartok tőle, bár semmi okom rá, dühe csak hangoskodás. Nem támad, nincs mersze. Vagy volna, de úgy véli, minek?

A gazdáját sohasem látom. Az ablak mögött mintha senki más nem lakna, csak ez a zsemleszín foltos eb. Függöny sem lebben, nem tudhatom, kicsoda tárja ki és zárja be az ablakszárnyakat. Magányos ez a kutya, de önállósága ellenére is van a helyzetében valami rabsorsszerű. Láttam nemegyszer: elnémul, beleremeg, ha pórázon sétáltatott kutyát lát odakinn. Lesi minden mozdulatukat, léptüket, vakkantásukat ezeknek az utcán kószálóknak – de szíjra fűzötteknek. A boltok elé kikötötteknek. Az autók hátsó üléseire parancsoltaknak. A dédelgetetteknek, de mégis féken tartottaknak.

Vajon mit gondolhat róluk?

Ha eltűnnek, megnyugszik ismét. Évekkel ezelőtt még gyakorta nyüszített ilyenkor; most, hogy öregszik, már a háborgását is elhagyja lassan. Ám még mindig figyel; alighanem még mindig érdekli mindaz, ami körülötte történik. Szeretheti ezt az utcát. Ehhez kötődnek emlékei. A csendes esők, a verőfényes napok; a teherautók moraja, a magnósboltból kihallatszó zene, a különös rikoltásokkal teli nyári éjszakák. A benzingőz, a siető emberalakok, a rendőrautó szirénája, katonák sapkái, gyerekzsivaj. Ez a kép, ez a perspektíva vésődött belé: amit az ablakból láthat. Az ablakot is szereti, ahonnan hősleg s lám, bántatlanul ugathat mindenkire, mindenkire.

Ezt szokta meg. Ez az élete.

Ismerem. Egy utcában lakunk.