III. Kinn dolgoztunk…

Kinn dolgoztunk a ház körül, ásó, gereblye a falnak támasztva, a talicska keresztben a kis betonjárdán. A gyerekek ott futkároztak láb alatt. Rájuk szóltam, hogy szaladgáljanak másutt, mert még nekimennek valaminek. Hiába. Nevetve rajcsúroztak, s addig-addig, míg a kisebbik nekiszaladt a talicska szarvának.

– Ugye, hogy megütötted a lábad?!

Elgörbült a szája, dühösen a talicskába rúgott, s kifakadt:

– Persze, mert Magyarországon mindenből kiáll valami…

Kutya az ablakban

Egy kutya ül az ablakban, zsemleszín foltos, bozontos, kevert fajta. Kicsit elhízott, testes, nem éppen örökösen ablakba illő.

Amint meglátom, hirtelenjében köszönni akarok neki. Régi ismerős. Jó időben, tavasztól őszig leginkább a félemeleti lakás ablakából figyeli az utcát. Néha éberen, néha lustán, de mindig érdeklődéssel. Lankadatlan kíváncsisággal. Ha valami különös esemény adódik, fel is tápászkodik, a párkányra áll, hogy jobban kilásson. Aztán ismét a deszkára hasal, mélázik, pihen.

Télen is gyakran elmegyek az ablak alatt, de olyankor zárva vannak a táblák, így hát, hogy nem látom, nem is gondolok rá, megfeledkezem róla. Májusban aztán csodálkozom: – Jé, hát ez megint itt kuksol az utca fölött?! – Tegnap is, ahogy befordultam a sarkon, észrevettem. Ő éppen csak felém vetett egy lomha pillantást; nem sokra tartja ismeretségünket, talán nem is nagyon emlékszik rám, vagy nem vagyok szemében több egy elmosódó foltnál. Még idejében lenyeltem a köszönést. Alighanem tolakodásnak vette volna, bár csaknem szomszédok vagyunk.

Hány éve is már, hogy látom leskelődni ebből az ablakból? Nem is tudom. Nyár elejére megszokom, de ilyenkor, tél múltával váltig töprengek, hogyan telhetett ideje az ősz óta? A kályha tövében szundikált? Esténként bámulta a televíziót? Ki-kifutott az udvarra – vagy ki sem tette a lakásból a lábát? És most miféle tervek vidítják? Lesni fogja az utcát az első dérig? No hiszen! Félemeleti ablakból egy fél utcahossz perspektíva! Ez aztán az élvezet! És a bámuldozáson kívül mi dolga? Enni, inni, elvackalódni éjszakára a biztos sarokban? A gazdi közelében? A megszokott környezetben? Nem csodálnám, ha egyszer leugrana az ablakból, és világgá futna vagy csak megszökne kis időre. De nem. Ő ott éli életét az ablak mögötti sötétben (mert innen, kintről nézve a szoba egy feneketlen odú), vagy kiül az ablakba. Ez a legpompásabb és mindössze egyetlen szórakozása. Nézi a szövetkezet raktára előtt veszteglő ponyvás teherautót, a járdán parkoló kocsikat, a járókelők forgatagát, a kormos ruhájú kéményseprőt, a sildes sapkás postást, a parkolóórák felvigyázóját, az utazási iroda tarka reklámait, az üres telek palánkkerítésére ragasztott plakátokat, a baromfibolt üvegtáblája mögött a sárga bőrű tyúkokat, libákat.

Néhanap, látom, idegesebb. Fel-felugrik a párkány szélére, majd’ kiesik az ablakon, úgy ugat mindenkit; válogatás nélkül az arra menőket. Mintha az emberek nyakába akarná vetni magát, a torkuknak akarna ugrani dühödten. Miért? Mi ingerelheti? Mitől veszti el türelmét? Mi juthat eszébe ilyenkor? Mi bánthatja? Meglehet, nincs is vérengzős kedvében, csak éppen fel akarja hívni magára a figyelmet? Talán egyszeriben csak megunja az odabenti, áporodott levegőt, a szabadba vágyik, de csak az ablakrámáig juthat el, így aztán tombol mérgében? Kiabál összevissza, meggondolatlanul vagdalkozik, szapul öreget, fiatalt. Acsarog. Hiszen bátran teheti; védi joga: a maga terrénumán kiabál. Lenne csak az utcán! Vicsorogna csak ott – megjárhatná! Persze, kérdés, lenne-e akkor is ennyi bátorsága?! S nem behúzott füllel-farokkal iszkolna-e, százak és százak lába között egérutat keresve, ha ráripakodnának?!

Ha olyankor járok arra, amikor így csahol, toporzékol, s felnézek rá, tekintetében valami titkolt gyűlöletet látok. Bevallom, ilyenkor tartok tőle, bár semmi okom rá, dühe csak hangoskodás. Nem támad, nincs mersze. Vagy volna, de úgy véli, minek?

A gazdáját sohasem látom. Az ablak mögött mintha senki más nem lakna, csak ez a zsemleszín foltos eb. Függöny sem lebben, nem tudhatom, kicsoda tárja ki és zárja be az ablakszárnyakat. Magányos ez a kutya, de önállósága ellenére is van a helyzetében valami rabsorsszerű. Láttam nemegyszer: elnémul, beleremeg, ha pórázon sétáltatott kutyát lát odakinn. Lesi minden mozdulatukat, léptüket, vakkantásukat ezeknek az utcán kószálóknak – de szíjra fűzötteknek. A boltok elé kikötötteknek. Az autók hátsó üléseire parancsoltaknak. A dédelgetetteknek, de mégis féken tartottaknak.

Vajon mit gondolhat róluk?

Ha eltűnnek, megnyugszik ismét. Évekkel ezelőtt még gyakorta nyüszített ilyenkor; most, hogy öregszik, már a háborgását is elhagyja lassan. Ám még mindig figyel; alighanem még mindig érdekli mindaz, ami körülötte történik. Szeretheti ezt az utcát. Ehhez kötődnek emlékei. A csendes esők, a verőfényes napok; a teherautók moraja, a magnósboltból kihallatszó zene, a különös rikoltásokkal teli nyári éjszakák. A benzingőz, a siető emberalakok, a rendőrautó szirénája, katonák sapkái, gyerekzsivaj. Ez a kép, ez a perspektíva vésődött belé: amit az ablakból láthat. Az ablakot is szereti, ahonnan hősleg s lám, bántatlanul ugathat mindenkire, mindenkire.

Ezt szokta meg. Ez az élete.

Ismerem. Egy utcában lakunk.

Autók a fű alatt

Az utcát máról holnapra fű borította. De nem is kellett hozzá annyi idő. Órák alatt történt: a Semmelweis utca fái alatt egyszer csak gyepszőnyeg virított. Gyep borított minden zugot, gyep a járdát, az úttestet, a parkolóórák környékét; a Kossuth Lajos utcai torkolatnál pedig néhány fura alakú, üde dombocska emelkedett, mihelyt közelebb mentél, elcsodálkozhattál: autók dermedtek mozdulatlanná a rájuk nőtt fű alatt.

A fatörzseket többé nem szorította aszfalt szűk kalodába, úgy tetszett, máris frissebben, bátrabban törnek a magasba, mint eddig; a lombok is otthonosabban bólogattak a könnyű, nyári szellőben, a nap is derűsebb foltokat festett a házak falára: sárgás-zöldes derengést; kormot, gázt, port, piszkot messze űzve…

Persze, nem nagyon messzire. Mert a Vármegyeház sarkánál, az útterelő tábla piros-fehér csíkjaitól megdühödött autósok a torlódásban vadul kiabáltak, dudáltak, túráztatták kocsijaik motorját; sehogy sem értették, miért nem lehet behajtani az utcába; a főútvonalon is ellenséges lármával, tüntető zsúfoltsággal folyt a forgalom a zöld rétté, erdei tisztássá, gyepes parkká, füves kertté varázsolódott, lombos utca körül. Így aztán mégiscsak bealattomoskodott a motalkófüst a természet kicsiny övezetébe.

De a tűzoltók közbeléptek. Fecskendőből hűs permetet szórtak a gyepre. A zöld halmokra. Virult hát a fű az aszfalt fölött; virult, és réti illatot árasztott. Az emberek csodálkozva kapták fel fejüket erre a tüdőt tágító oxigénáramlásra: Amikor meglátták a gyepszőnyeget, megtorpantak, de ámulatukat derű váltotta fel, mosoly fénylett fel arcukon; előbb óvatosan, majd egyre nekibuzdultabban ráléptek a selymes talajra; léptek, lépdeltek, tapicskoltak a megöntözött rétecskén, körbejárták az autókat, pontosabban az autó alakú dombocskákat, kitapogatták – mint valami ősi leleteket – a Fordok, Fiatok, Ladák formáit; benzingőz helyett erdei tisztások, távoli kaszálók illatát szimatolták; felszabadultan nevetgéltek, mint a gyerekek.

Na, a gyerekek pedig! A gyerekek kergetőztek, meghemperedtek a füvön, keresztül-kasul futkostak az utcán; tehették, nem leselkedett rájuk semmi veszély, átvághattak a másik oldalra, ha kedvük szottyant, az úttest közepén masírozhattak…

Egy lány, kék ruhában, szőke tincsei közt piros virág, kezében rózsa, az egyik, dombbá szelídült autón illegette magát, amíg fiúja fényképezte. De mások is fotóztak, hogy megörökítsék emléknek a zöldellő utcát.

Volt, aki azt mondta, kár kapkodni, most már így lesz ez mindig, a Semmelweis utcában fű fog virítani a fák alatt mindörökké. Sőt, a gyep kikúszik majd a Kossuth Lajos utcába is, elterjed jobbra és balra, elszaporodik a Keleti pályaudvarig, emerre meg a Dunáig, behatol a Kis- meg a Nagykörútra, benövi a Marx teret, a Váci utat, végig zöld lesz az Üllői út, a Józsefváros; fű borítja majd Pestet és Budát. Az autókat, ha nem szöknek meg előle időben, mind ellepi. De úgy is kell, fedje is be valamennyit, mondta egy ember szelíd indulattal, mert megfulladunk már ebben a nagy nyüzsgedelemben. És röplapot lobogtatott, arról olvasta nekünk az adatokat, hogy a fa óránként 16 000 liter oxigént termel, a gyep meg 0,06 litert, csakhogy az autók ezt majdnem mind felfalják, alig hagynak nekünk, embereknek valamennyit, ráadásul még 30 000 liter kipufogógázzal is mérgezik a levegőt. Legyen hát zöld: fű, fa, növény mindenütt!

– Ahogy az őserdők benőtték, elborították az ősi birodalmak városait valamikor – lelkesedett egy szemüveges férfi. – Bizony! – hagyta helyben emennek szavait egy asszony; talán tanárnő lehetett. – Hányszor előfordult már, hogy a természet, s hozzá kell tenni, igazságosan, visszaszerezte a belőle kihasított területeket! – De voltak ellenvetések is: – Szóval önök azt akarják, hogy a civilizációt beindázza a dzsungel?

– Ki beszél itt dzsungelről? Csak egy kis lélegzetre vágyunk! Hisz senyved a tüdőnk!

Egy izgága alak mégsem maradt nyugton: – De ha mindent benő a gyep! – kiáltotta. – Ahogy ezt az utcát is! Mi lesz a technikával? Nekem autóm van! Öt éve várok rá, hogy végre nekem is legyen autóm! És tessék! Lehet, hogy már azt is füves domb takarja? Megyek is, megkeresem! Pfű! Mocsárbűz terjeng máris! Gyomirtó kell ide, mégpedig sürgősen!…

Nem tudom, hányan gondolhatták így, de másnap már nem találtam egy szál füvet sem az utcán. Újra a szürke, olajfoltos aszfalt fogadott. És gáz… gáz a bűzös levegőben.

Valaki megnyugtatott: nem irtották ki a füvet, csak feltekerték. Feltekerték? Igen, ahogy azokról az NSZK-ból érkezett teherautókról lerakták és felterítették az úttestre, ugyanúgy szépen el is szállították innen a gyepszőnyegeket. Odaajándékozták egy lakótelepi óvodának.

– Szóval szó sincs semmiféle természeti csodáról?

– Ugyan, miről beszél? Egy környezetvédelmi kiállítást propagáltak. – Én pedig már azt hittem… – Mit hitt? – Hogy ezentúl ilyen szép, idilli lesz itt minden. – Itt?! Ugyan már! Csak küzdenek érte. Maga is küzd, vagy nem? Küzdeni kell. Küzdünk mindannyian. De, hogy idill?… Vigyázzon! Egy autó! Még elütik!… Látja, mi van!

A Hang

A mozdulatban, ahogy a fiatalember hirtelen megtorpanva körülnéz, ahogy értetlenkedve felkapja a fejét, a magam meglepettségét is felfedezem. Néhány pillanat az egész – aztán a fiú újra nekiindul a felszínnek, az akna harmadik, üzemen kívül hagyott lépcsején.

S akkor megint a Hang:

– A nem mozgó lépcsőről szíveskedjék visszafordulni!

Semmi kétség, ez neki szól. De még mindig nem fogja fel teljesen, bár ismét megtorpan, mégis felhág egy-két fokot; csak azután áll meg, amikor a Hang, most már türelmetlenül, parancsolóan reccsen valahonnan a mélyből vagy a magasból:

– Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni!

A lefelé ereszkedők, meg a felfelé szállók mind a fiút nézik. Már valamennyien értjük: tilos a nem működő lépcsőn felkutyagolni. Értjük? Felfogjuk, hogy erre figyelmeztet a Hang. De érteni – legalábbis én – nem értem. Miért tilos? Miért nem szabad? Miért ne vághatna neki gyalog az ember, elkerülve a kényelmet szolgáló masinériát? Mi ebben a logika? Így vélekedhet a fiú is; tétovasága mutatja, mi cikázhat át az agyán: a hajlandóság – minden ésszerűség ellenére – az engedelemre; de ugyanakkor a gyors számvetés is: vajon kinek, minek okoz kárt vele, ha nem a monoton tempójú szállítószalaggal viteti magát, ellenben a maga izmos lábával, hagyományos lépcsőjáróként, sportosan jut a metró alagútjából a felszínre?

– Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni!

A Hang már ingerült.

A fiú mintha mosolyogna: Ugyan, kérem! De fellobban benne a dac is: azért sem!

Hiszen semmi okát sem látja.

De a meglepetés is fogva tartja. Megbénítja.

És a hitetlenkedés: Ki szólít? Mi jogon?

Aztán úgy dönt, hogy…

Rajtunk a pillantása. A néma, lefelé ereszkedő, felfelé emelkedő tömegen. Minden szempár őt figyeli – ő pedig az embereket. Feszült másodpercek, miközben a rendesekkel döcögve jár fel s le az üzemelő két mozgólépcső. A fiú azon a harmadikon, egyedül van. Figyelmeztették, udvariasan bár, de ráparancsoltak. Kiélezett, de világos helyzet: különcködik. Úgy tűnik, mégsem látja be, miért kellene engedelmeskednie? Csak azért, mert mások nem hajlandók gyalogszerrel felkapaszkodni az aknából? Vagy lejutni a vonatokhoz?

Na, nem, ő nem fog…

De! De, de, de! Belátja, ha nem engedelmeskedik, ellene fordul a közhangulat. Mert bár mi, többiek sem tudjuk, miért nem szabad igénybe venni a mozdulatlan lépcsőt, úgy véljük, a felszólítás bizonyára nem oktalan. De ezt az okot most nincs mód és idő a felszólított tudtára adni.

Százak figyelnek – mi lesz? Lázadás? Engedelem? Mert ha nem lesz engedelem…

Ezt veheti észre a fiú a tekintetekből. A szemvillanásokból. Mindenki a Hang pártján áll.

Igen, mindenki.

Mert a Hang – tekintély. Mert a Hang valami szabályra figyelmeztet. A Hang jót akar. A Hang – a gondviselés.

Igaza van a Hangnak – gondolja mindenki.

Mindaddig, amíg nem őt figyelmezteti.

Nos, mi lesz? Hogy dönt a fiú?

Megfordul! Megfordul, s bár félúton van, visszamegy a lépcső aljára. Hogy besoroljon szépen a többiek közé, a gépesített felszállásra várók tömegébe.

A feszültség feloldódott. A Hang elérte célját.

Helyrebillent a harmónia.

A felszínre érve nem is értem, miért marad bennem valami nyugtalanság. A Hang – a személytelen, a gépi, a nem-tudom-honnan érkező hatott rám nyomasztóan? De hiszen megszokhattam a megafonok váratlan felreccsenéseit, a leselkedő ipari kamerákat. Ráadásul nem is engem ért inzultus.

S mi több: a Hang csupán a szabályt akarta betartatni, a szabályt, amit nyilvánvalóan a fiatalember érdekében is érvényesíteni kell.

De ha nem? Ha nincs olyan szabály, amire a Hang hivatkozhatna? Ha csak packázásról van szó? Mert nem tetszett a Hangnak, hogy valaki – kárt ezzel ugyan senkinek sem téve – más úton akart eljutni oda, ahová a többi is igyekszik?

Ezt csak nem tartja véteknek a Hang?

Az sincs kizárva, hogy a Hang csak túlbuzgó volt. Szokatlan dolgot tapasztalt – s azonnal intézkedett az elhárításáról. Tessék beállni a sorba!

A mozgólépcső tetején felbukkan a fiú. A többiekkel. Talán még gyorsabban is ért fel így, mint kutyagolva.

Csak éppen szokványosan.

Szólj bele, Elizabeth!

Na, gondoltam, ezt elmondom! A barátaimnak, akik…

De ne vágjunk a dolgok elébe.

Egy filmről van szó. Színes, szélesvásznú, zenés szuperprodukcióról. A gyártó cég neve… lám, azt nem is tudom, de a film alighanem állami finanszírozással készült, s minden bizonnyal egy közhivatal megrendelésére.

Hossza: harminc vagy negyven másodperc.

Reklámfilm. Valahonnan a tengerentúlról.

Lássuk csak: dél-amerikai nagyváros. Napsütés. Élénk színek, utcai forgalom. A járda hosszan feltúrva: kábelokat fektetnek le munkások. A közelben – a kép bal szélén – narancsszínű bura alatt új utcai telefon. Az árokból fiatal, kedélyes, színes bőrű fickó ugrik ki, csak úgy overallban, fején sárga védősisakkal, a készüléknél terem, és tárcsáz.

Pompás lakás szalonja. A kandallón felcseng a halványzöld telefon. Színes bőrű, bájos szobalány veszi fel a kagylót, a füléhez illeszti, nem szól, csak elmosolyodik szemérmesen. A hintaszékben ülő (fehér bőrű) úrnője, az ősz hajú, elegáns dáma hiába kérdi: – Ki az? – a lány csak hallgat titokzatosan.

Mert odalenn, az utcán az a fickó vérpezsdítő ritmusban táncol, s közben énekli a telefonba – Elizabeth! Halló, Elizabeth! Szólj bele, szólj bele, Elizabeth!… Ismét a szalon. Hunyt szemmel, üdvözült arccal hallgat Elizabeth, a bájos szobalány. – Ki az? – kérdi most már türelmetlenül az úrnő.

És megint az utca. – Szólj bele, na, szólj bele!… – Már egész kis tömeg veszi körül a fickót, vele énekelnek. A kép kitágul, látjuk, a villa előtt vagyunk, az utcai készülékre, a daloló munkásra és a járókelőkből összeverődött kórusra rálátni a szalon ablakából.

– Halló! Halló, Elizabeth! Szólj bele!…

De Elizabeth megilletődött. Hallgat, hallgat, ám szerelmesen szorítja arcához a kagylót.

Betelik a pohár – az úrnő sértődötten távozik. Az van a haragjában: – Micsoda csőcselék! Micsoda botrány!

Még egy gyors vágás az utcára; zeng a pattogó ritmusú dal… Majd a szlogen. A reklám jelmondata:

TELEFONÁLJON! A TELEFON KAPCSOLAT EMBER ÉS EMBER KÖZÖTT!

TELEFONÁLJON!

Ennyi. Mondanom sem kell, a hatás viharos. Mármint itt, Budapesten. Hogy a gyártó országban hogyan fogadják ezt a reklámot, nem tudom. Talán közönyösen, talán – más okokból, mint nálunk – epés megjegyzésekkel. Elképzelhető, hogy ott sem lehet minden rendben – például a telefon körül; amit ilyen hévvel, ennyire agyafúrtan propagálnak, azt nem árt gyanakodva fogadni. A történetecskében kábelokat fektetnek le, nyilván a távbeszélő-hálózat bővítésének a technikai munkálatai folynak. Új központot vagy központokat helyeznek üzembe? Netán magyar gyártmányúakat? Lehet, hogy ennek a napsütötte országnak is mi szállítottunk berendezéseket? Ez csak úgy átfut az agyamon. A reklám bizonyára az új előfizetők toborzásának egyik eszköze. Ott az lehet a gond, hogy nem mindenki szerelteti be a lakásába a telefont. Lehet, hogy az anyagi helyzete nem engedi meg, de az is előfordulhat, hogy nincs lakása. De annak ellenére – gondolhatják az illetékesek –, nem árt, ha az üres bukszájúak fülében is benn a bogár, azaz a szlogen, ami manapság már felér egy evangéliumi kinyilatkoztatással: a telefon kapcsolat ember és ember között. Tehát: gazdagok és szegények! Törekedjetek erre a kapcsolatra! Legyetek előfizetők! – már csak azért is, mert szükség van a pénzetekre…

Ez az! – nézhetik gyanakvássál az ottaniak ezt a reklámot. – Valaki hasznot húz belőle!

De itt, Budapesten hogyan vélekedne a publikum?

Na, gondoltam, azon a zártkörű, szakmai vetítésen, ahol a Cannes-ban díjat nyert reklámfilmek között ezt a telefonosat is láttam, hát ezt nem tűzhetné műsorára a Magyar Hirdető! Ugyan annak sem lenne sok értelme, hogy az amerikai Smirnov vodka, a káprázatos japán hűtőszekrény vagy hangtalan mosogatógép, a világszép luxusautó vásárlására buzdítsanak minket. Azt is fölösleges tudnunk, hogy micsoda gyönyör jéggel inni a Cointreau-t. De mindez hagyján: Smirnov helyett ott a Moszkovszkája; a Lehel hűtőszekrény is megteszi; autó is adódik, még francia likőr is. De ez az ingerlő reklám!…

Eszembe jutottak a barátaim, ismerőseim, akik évek óta írják és írják a kérvényeket, összeköttetéseket keresnek, fűt-fát megkörnyékeznek telefonért. Pecsétes iratokkal igazolják, hogy a munkaeszközük lenne, létük alapja; hogy ne adj’ isten, de szükség esetén még mentőt sem hívhatnának, mert a szomszédban sincs készülék, az utcai fülkékről meg jobb nem beszélni… És hiába. Nincs telefon. Nincs és nincs. Se Elizabeth, se más nem tud beleszólni semmiféle kagylóba.

Telefonáljon! – így a jelszó. – Ha tud! – tehetnénk hozzá fanyar mosollyal vagy ingerülten.

Tollak egy dobozban

Régi fiókban, kacatok között ócska tollakra bukkanok. Tolldarabokra. Szétmálló kupakokra, oxidálódott tollszemekre, parányi pumpákra, menetes kaucsuktörmelékekre. Fekszenek egy dobozban. Hogyan hullottak szét ennyire? Mikor kerültek ebbe a fiókba? S mi célból? Tartalék alkatrészeknek? Vagy csak úgy, végső nyugalomba? A doboz néhányszor megszívta magát a telek nyirkosságával, és száradt, porladt eleget a nyarak melegében. Papírkoporsójukból, mint valami ásatásból a csontvázak, tárulnak napvilágra ezek a hajdani írószerszámok. Hurcoltam őket városról városra, át az évtizedeken? De miért? Miért nem dobtam szemétre ezt a sok vacakot?

Ez meg egy tintenkuli kúpos hegye. Egy tintenkulié!

Eleinte a töltőtoll volt az álom. Töltőtoll a szivarzsebben! Nem nikkelsisakos tintaceruza, hanem egy tengerkék vagy alkonylila tintát adagoló Pelikán. Vagy pláne egy Mont Blanc! Amit csak úgy előkap az ember, lecsavarja a kupakját – tessék, hol kell aláírni? Félre az örökké maszatos, kisiskolásoknak való filléres tollszárral és a fémmandzsettájába dugott 363-as tollheggyel!…

A 363-as tollhegy a harmincas években, a zsinórírás bevezetésével került forgalomba. Tömzsi kis pajzshoz hasonlított; az ilyenné alakított forma volt alkalmas a gömbölyded, egymásba hurkolt betűk körmölésére. Atyáink még karcsú, szép ívű, hogy ne mondjam: darázsderekú és széles csípőjű, hegyes tollszemeket használtak. Szálkás-árnyékolt, remek rajzolatú betűket vetettek velük papírra. Bármennyire csodáltuk azt az írást, nem utánozhattuk, tőlünk más kalligráfiát követeltek, betűink nem dőlhettek sem jobbra, sem balra, nem lehettek sem kövérek, sem soványak, csak egyformák, unalmasan egyformák.

Ma sem tudom, mi indokolta a reformot?

A régi hegyes tollat nem lehetett zsinóríráshoz használni; aki megpróbálta, tudja, mint percent és nyílott azonnal két ágra a lapon a hosszan bemetszett tollhegy, s fröccsentett tintát és lyukasztott papírt.

A mi új tollunkat pedig csak vesződségesen tudták használni az idősebbek.

A töltőtoll mentette meg a helyzetet. Szerencse, hogy kezdett elterjedni, mert a régi meg az új írás művelői két táborra szakadtak volna. Mind a mai napig. Hiszen ama generációk javarészt ma is együtt élnek. Győzte volna-e az ipar, hogy kinek-kinek kedvére gyártson tollszemet? De különben is, tarthatatlan volt, hogy tintásüveghez legyen kötve az ember; kezdődött a rohanó élet, valami praktikus íróeszköz kellett az autók és repülőgépek világában. Kezdetben persze úri hóbortnak számított, mint minden kényes és drága holmi. De a tömeggyártás demokratizálja a dolgokat. A svájci óra is mekkora kincs volt valamikor. Aztán szériában éppoly köznapi cikk lett, mint a többi vásári kacat.

Nekem Pelikánom volt. Itt vannak a darabjai. Tömzsi, zöld mintás. Vigyáztam rá, meg nem töltöttem volna közönséges írótintával, féltettem a tollszemhez vezető járatok tisztaságát, kis gumitömlője épségét.

Ezzel a Pelikánnal apám is tudott írni, pedig a betűket nem lehetett cifrázni vele. De régi vagy új módi – ennek a tollnak egyre ment. Elmosódtak a határok, mert a töltőtollal, mint közös eszközzel, utánozni kezdtük egymás betűmintáit. A szálkásból és a zsinórból kialakult valami öszvérforma, s vegyül még ma is a kettő eggyé makacsul. Ahogy az emberek tetszése eldöntötte.

Egyik karácsonyra Mont Blanc tollat kaptam. Feketét, elegánsat; kupakja tetején a stilizált gyopár minta fehérlett. Tollszeme – arany! (Ez a kis 14 karátos semmiség 44-ben egy gyufásdobozba került, de jó is, hogy megmaradt, mert 45-ben húsz deka liptói túrót lehetett érte kapni. Pompás vacsora volt a szokásos kukoricakása helyett.)

De a tintenkuli! A negyvenes években nagy divat lett. A töltőtollra hasonlított, csakhogy ebből kis csövecske vezette ki a tintát, abban mozgott, a nyomástól függően a parányi írótű. Függőlegesen fogott a legjobban. Érdekes volt, de éppúgy furcsállottuk, mint a sínen járó autóbuszt. A háborúban hiánycikk a gumi, a buszokat tehát vágányokon futtatták (például a Király utcában a 10-est). A tintenkuli is afféle háborús találmány lehetett. Valami megtakarítás volt a dologban. Negyvenöt után eltűnt, nemigen láttam többé. Tartotta magát a töltőtoll – amíg a golyóstoll a piacra nem került. Emlékeztetett a kulira; eleinte nem is volt sok becsülete, hivatalos aláírásra például nem is használhattuk. De győzött s voltaképpen kiszorított minden más íróeszközt.

Még a filc sem kerekedett fölébe.

Itt ez a sok roncs ebben a dobozban. Mire tartogatom ezeket? De lám csak, ez egy ép toll! Iridium hegye, tartálya kristálytiszta.

Egy használatlan töltőtoll!

Szívszorító.

Már nem kellett és most már többé nem is kell senkinek.

Lókötők

Micsoda dühtől sápadó arccal, mekkora felháborodással ugorhatott vissza a kereskedésbe vagy az ivóba az a hajdani farmer, aki dolga végeztével az utcára lépve észrevette, hogy a póznához vagy a korláthoz pányvázott lovát ellopták?! Milyen féktelen haragra lobbanhatott a telepes, amikor csődöre vad horkanásaira meg paták dobajára felfigyelve, éjnek éjjelén az istállóba futott, s csak az üres állást találta, a széttiport szalmát?! Ég és föld roskadt egybe, akkora gazság volt a lólopás. Halálra keresték a lókötőt, s nem is kapott kegyelmet, ha nyakon csípték a lopott ló nyergében, vagy elfogták egy útszéli fogadó fészerében; kivált pedig ha vásárban bukkantak rá, ahol a felismerhetetlenné kenceficézett, befestett szőrű, átfésült sörényű, farán újonnan-hamis billoggal jelölt jószágot árulta a csiszárok között.

Kötél járt a tolvajlásért, ahogy G. B. Shaw is leírja a Blanco Posnet árultatásában; nagyobb földi bűnt elképzelni sem tudtak a régi Amerikában, a vadnyugaton, ahol a ló mindent jelentett: mozgást, munkát, életet, biztonságot. Népítélet végzett a zsivány lócsiszárral. De ha nem kupeckedésre hajtotta el, hanem szükségből a farmer vagy a cowboy lovát, mert menekült, balsors üldözte a szerencsétlent, s már fogytán volt ereje a messzi mérföldek megjárásához, ha tehát a nyomorúság vitte is rá a tolvajlásra, akkor sem volt kímélet.

Ma nem lovakat – autókat lopkodnak. Korántsem szükségből, inkább puszta gazemberségből.

Az autótolvajokra, persze, már nem vár akkora büntetés, mint a hajdani lókötőkre. Félelem nélkül garázdálkodnak.

Úgy állnak az autók a városban, a járdaszéli taxaméterek tövében, mint póznákhoz pányvázott paripák. Nem kötőfékkel, béklyóval: zárral hagyják ott őket gazdáik.

De hiába vannak ezek a zárak!

A napokban, este fél kilenc tájban eljött hozzám egy kollégám, a Magyar Rádió egyik szerkesztője, hogy megbeszélje velem soron levő munkámat. Tíz órakor távozott, ám percek múlva újra becsengetett, s állt az ajtóm előtt falfehéren: ellopták a kocsiját. Micsoda?! Igen, a ház elől, a kapunk elől, nem is olyan késő este, teljes lámpavilágnál, a Belváros kellős közepéről, a csendes, de forgalmas utcáról. Na nem, nem!! Az ember hall ilyesmiről, de hogy valóban léteznének autótolvajok?! Egyáltalán, van ilyen népség? – kérded, amíg szerencséd megóv tőlük. De aztán hozzád is elérnek. Hanem mit is csodálkozom? Nemrég a szemközti élelmiszerboltot fosztották ki betörők, azután meg odább egy trafikot. Mégis elhűlök, annyira letaglóz az eset. Kimondhatatlan keserűség száll meg. Nem félelem, hanem keserűség. És nem is csak azért, mert átérzem barátom veszteségét, hanem a tett miatt, az ember rossz tette miatt. Egyszeriben zord, rideg, idegen lesz a meghitt utca. Az utca?! A világ!

Hanem most mi legyen? Telefon a rendőrségre, igen, be kell menni jegyzőkönyveztetni, hogy kiadhassák a körözést. És az esély, hogy megkerül a kocsi? (Barátom arcán az a vad düh lobban, ami a lótolvajt átkozó farmerén.)

Azóta jöttömben-mentemben nézem, csak nézem azt a helyet itt, a kapunk előtt, az olajfoltos járdát, az elkötött 1500-as Lada hűlt helyét.

Hogyan történhet meg ilyesmi? Nem is csupán erkölcsi értelemben, hanem szó szerint: hogyan hajtanak végre egy autólopást? A gazfickó lesben áll, nézi, ki érkezik, ki parkol, számítgatja, hosszú időre ment-e a házba az autós, vagy talán hazatért éjszakára? A tolvaj miben bízik, miféle szerencsében? Hiszen az illető akár perceken belül visszatérhet! Akkor mit tesz? Menekül? Támad? Kicsoda ő, az autók tolvaja, alkalmi rabló, eltökélt szakember? Egymaga dolgozik, vagy bandában? A tisztességes elmét cserbenhagyja a fantázia, ha el akarja képzelni a zsivány indítékait, módszereit. Hát nem is gondol arra, hogy elkapják? És akkor mi lesz? Megéri? Megéri a becsületét feláldozni, kockáztatni bármiért is?!

Előbb-utóbb minden csibészt elkapnak. Elhibázza, elcsúszik egy banánhéjon…

Lám csak, alighanem erre a banánhéjra számíthatunk. Hol vannak már a háborgó lelkiismeretű tettesek?! Hol az önkínzás, a dosztojevszkijos gyötrődés, aminek az a vége, hogy az önvádaskodásban megfáradt bűnös, a gyanakvó tekintetekkel többé szembenézni nem tudó végül feladja magát? Meglehet, akadnak ma is, akik tragikus, véres vétküket megbánják (ezek sincsenek sokan!), de legkevésbé ilyen az autótolvaj. Általában az autótolvajféle. Ő egyszerűen csak gátlástalanul kihasználja a helyzetet, a lopásszakmában a gépkocsikra szakosította magát. Pénzéhes nihilista. Röhögve lop, röhögve ad túl nehéz pénzekért a többi csiszár közt az átfestett, átfésült jószágon a vásártereken.

Nézem a helyszínt, a tetthelyet babonás irtózattal. Itt járt a rontás! Itt, a kapunk előtt, a közelünkben. Péntek óta rossz a kedvem, gyanakszom. Általában gyanakszom, s ennek cseppet sem örvendek. Megcsappant a bizalmam, s látom, megcsappant a barátom bizalma is.

Talán a vadnyugati farmer is azt gyűlölte igazán a lókötőben, hogy bizalmát is megrabolta.

Februári napsütés

Ahogy a reggeli pára-, korom- és füstfellegen át lassan a pesti házak homlokára csúszik a fény, a sárga nap felderíti a tél végi szürkeségből az utcákat – s az embereket. Langymelegnek érezzük a plusz egy-két fokot; tartós és kemény volt a tél. Itt, a sík oldalon már csak néhány bemocskolódott, járdaszélen maradt hóbucka emlékeztet a fagyokra, de a budai oldalon, a dombos vidéken még zúzmarásak a korai órákban a fák; még hó borítja az erdőn az avart.

A váratlanul ránk zúduló februári napsütésben piszkosnak és kopottasnak látszik minden; szürke por tapad a járdákra, homályosak az ablaktáblák, sárosak, maszatosak az autók, mi pedig sápadtak vagyunk – ez alig tűnt fel a téli sötétségben. De a tereken már rügyfakasztásra készek a bokrok, a padokon kigombolt nagykabátban sütkéreznek a gyereküket napoztató anyák; a fény majd színessé teszi újra a várost, az első márciusi esők majd tisztára mossák a köveket.

A napsütés engem is az utcára csal. Mellékutcákban járok; a rossz, cudar napokban csak a legrövidebb utakon siettem a dolgaim után; most jólesik a barangolás. Emlékszem, amikor vagy másfél évtizede autóba szálltam, a gyakorlott vezetők azt tanácsolták, hogy mindig a főútvonalakon járjak, ott a legbiztonságosabb a közlekedés, sávok és lámpák irányítják és védik az embert a haladásban, míg a szűk kis utcákban örökösen a jobbkéz-szabályra kell ügyelni, rengeteg az akadály, és nagy a balesetveszély.

Mintha azután gyalogosan is ezt a tanácsot követtem volna.

Elhanyagoltam a mellékutcákat. Pedig mennyire ismertem őket valamikor! Hol az egyikben, hol a másikban laktam, telt az életem. De a szűkebb negyedemen kívül is ismerős volt valamennyi. Hiszen mindenütt ugyanolyan volt a kapuk homálya, mindenütt kis boltok sorakoztak, mindenütt ugyanaz a szag csapott meg a lépcsőházakban.

Néha – mint most is, ebben a februári napsütésben – letérek a zajos főutakról, s növekvő izgalommal cserkészem be a régi tájakat.

A mellékutcákban sok az emlék. Változnak, változnak, de korántsem olyan ütemben, mint a város előkelőbb vagy fontosabb részei. Ez az üzlet harminc évvel ezelőtt… negyven évvel ezelőtt is itt volt – állok meg egy kis bolt előtt. A ház falán a lövedékek nyomát negyvenöt óta ismerem. Itt volt az a kis borbélyműhely, ahol kölyökkoromban – apám utasítására – a mester először fésülte hátra (férfiasra) a hajamat. Ez a papírkereskedés is megvolt… És itt a szenespince…

A szenespince előtt a kétkerekű kiskocsi, ahogy ötven éve is talán. Tavaly télen valami baj volt a gázzal, a legnagyobb hidegben fűtés nélkül maradtunk napokig. Eszembe jutott ez a kereskedés; kosárral, zsákkal felszerelve magunkat, a gyerekekkel eljöttünk ide brikettért, gyújtósért. Megvan a cserépkályhánk, gondoltam, befűtünk, tüzelünk szénnel, mint régen. A fiúknak tetszett a dolog, a pince, a szénporos arcú tulajdonos, a kiskocsi. Persze autón vittük haza a fél mázsa brikettet.

Aztán megindult a gázszolgáltatás, belobbant a bojler, s elfelejtettük az egészet.

De lám csak, gondolom most, hogy ismét erre járok, a bajban milyen gyorsan eszünkbe jutott ez a kis szénkereskedés! Hogy ide találtunk, ebbe a mellékutcába!

Süt a nap, megcsillan a kirakatok üvegén. Új üzletek. Kicsik, sőt parányiak. De gondos kis portálok, hívogatóak, színesek. Divatüzletek. Különlegességek boltja. Egy kis cukrászda, egy kis vendéglő. A szürke házak síkjából vidáman, frissen tűnnek elő. A pultok mögött szolgálatkész kereskedők, iparosok, vendégszerető vendéglősök.

Feltámadt néhány régi bolt. Feltámad néhány régi szakma. És egyáltalán – feltámad a vállalkozó kedv. A mellékutcákban pezsdül az élet. Kíváncsian fordulok be én is a sarkokon – milyen újdonság akad az utamba?

Eszembe jut a környékünk gyerekkoromból. A házban vendéglő, hentesüzlet, vegyeskereskedés és üvegesműhely volt. Szemben is, mellettünk is – üzlet üzlet hátán. Nem hoztak vagyont, csak megélhetést; a tulajdonosok küzdöttek, harcoltak a kuncsaftokért. Nem a vevő, a vendég volt kiszolgáltatott helyzetben, hanem ő volt az, akit lelkesen kiszolgáltak.

Ezek az új üzletek mintha készek lennének erre: kiszolgálni a vevőket, a megrendelőket, a közönséget.

Sőt: a régieket is erre serkentik talán.

Járom ebben a februári napban a csendes mellékutcákat. Talán valóban megpezsdülhet itt az élet.

„Csak az erős szabad…”

Százesztendős lehetett akkoriban az a tömzsi s azidőtt már omladozó téglakémény, aminek hegyibe gólya fészkelt a gaz felverte kert fölött; tövében úgy húzódott meg a beszakadt kemence, a madárpiszoktól meszes támpillér, a repedt boltív s a csonka fal a gyümölcsös dzsungelében, mint őserdőben valami régi kultúra indák homályába veszett emléke. De hiszen az a rom, ott a cenki kertben az volt: históriát idéző, jeles vállalkozásról valló. Mi, gyerekek csak baglyok szállásának tekintettük a hasadékos gyárkéményt, s alkonyatkor kerültük is, ha dobzót vagy darázs csípte, édes körtét szedegettünk a közelében.

Sok év után támad fel bennem ez a kép, Szentendrén, ahol a lakótelepi iskola előcsarnokában jó ügyért önként fáradozni kész, lelkes emberek buzgalma létrehozott egy kamarakiállítást gróf Széchenyi István emlékezetére. Néhány paraván, tárló áll itt csupán, de a képek és a tárgyak mégis hatásosan elevenítik fel a nemzetért és a haladásért oly sokat cselekvő és vesződő férfiú életét. Nézegetem a korabeli portrékat; az értékes, első kiadású könyveket, a helyi antikvárius, Opra Frigyes gyűjteményének drága darabjait. Van itt 1833-as, lipcsei kiadású Stadium; Pozsonyban, 1841-ben nyomtatott A’ Kelet Népe; A Magyar Játékszínrűl Pesten került ki a sajtó alól 1832-ben, az Ein Blick Londonban látott napvilágot 1859-ben. S egyszer csak szemembe ötlik egy levél kópiája. Sopron Vármegyeházán kelt 1843. július 24.-én. Mailáth György Baranya Vármegyei Alispán Úrnak címezte Széchenyi… „Fülesen vagy inkább Gálos házán lévén”… – írja, megtudta, hogy oda várják az alispánt; felhasználja az alkalmat, s kéri: „Ugyan nézze meg egy kissé: mikép forgolódunk Czenken és Sopronban a szeder és selyem körül”…

Szeder és selyem! Hát persze, a fonoda! Az a rom, ott, a régi kertben! Selyemgyár – így emlegettük akkor, jut eszembe hirtelen: s meg is kérdem Környei Attilát, a nagycenki kastélymúzeum igazgatóját, ki megnyitni jött el oly messziről ezt a kiállítást, hogy mi van azzal a rommal a major mögött? – Már nincs meg, lebontották. De a major műemlék lett…

Amikor ez a tárlóban fekvő levél íródott, már vagy húsz éve lombosodtak a cenki határban a szederfák. Mennyit láttam belőlük még magam is gyermekkoromban, minden útfelen!

Már kölyökként megtanultam, mit köszönhet Széchenyinek a magyarság. Nemcsak az Akadémia javára megajánlott 60 000 pengő forintot, a Lánchidat, az Alagutat, a folyók szabályozását, a gőzhajózást, a közlekedési ügyet, a lóversenyt és egyebet. A hazafiúi buzgalmat is – amit apám soha nem felejtett el emlegetni. Ott volt a Hitel, a Világ meg a Stádium, csak el kellett majd olvasnom, amikor eljött az ideje, hogy kamasz érdeklődésem elővetette velem az üveges könyvszekrényből. Ahogy a Blick-et is. Apám jelzőkkel figyelmeztetett a fontosabb oldalakra, sorokra: „…ha az emberek, részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az absolut kormányformát kárhoztatják, ez legtávolabbról sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény, mint a tapasztalás bizonyítja, rendesen karöltve jár az ostobasággal.”

De mindennek tetejébe élménynek ott volt Cenk is! Nyolcesztendős voltam, amikor először porzott el velem a fogat a kiscenki vasútállomásról nagybátyámék otthonába tartva a kastély előtt. Az Ybl tervezte templom dombja tövében vasárnaponként elégszer megcsodálhattam a gróf bízón a messzibe mutató és tekintő alakját. „Magyarország nem volt, hanem lesz!” – vésték a talapzatra, kissé átigazítva a Hitel utolsó mondatát.

Megnyitó szavaival ezen a szentendrei délutánon dr. Környei Attila nekem nemcsak Széchenyit, de Cenket is felidézte. A békés nyarakat és a békétlen éveket. Az illatozó hársfasort, az uradalmi földeken dohogó cséplőgépeket, a mozdony-nagy, sípoló gőzgépeket, amint a táblákon csörlővel vonják át és tova a hatalmas, a földet mélyről kifordító ekéket; a cukorgyárat, ami akkor, gyerekkoromban már nem működött, s így 1939-ben a lengyel menekültek tábora – később pedig, 1945 tavaszáig a munkaszolgálatosok szegesdróttal körülzárt lágere lett… A pusztítás romba döntötte a kastélyt is. Húsz évig porladt az épület. De áll megint, s felkeresik számosan. Szeretném hinni, hogy a múzeum látogatói közül sokan kerülnek Széchenyi szellemi hatása alá. Amint jó, hogy ez a szentendrei kiállítás éppen az ifjúság elé van tárva. Bár a Hitel-ből kiemelt sorok minden korosztályt taníthatnak: „Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magáról egészen megfeledkezni…” S tegyük hozzá a Napló-ból: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol pl. a szabó, a szappanos, a cukrász stb. meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől és üzletétől függ az állam boldogsága.”

Ő maga, híven eszméihez, nagy tetteket vitt véghez. Célja volt naggyá tenni a magyart, s így szabaddá. Öregen és betegen is küzdött. Blick-je, az elnyomó rendszert maró gúnnyal bíráló vádirata döblingi végnapjaiban az önkény kegyetlen haragját zúdította rá. Ha a hős lelkű cenki plébános nem dacol a bécsi polícia rendelkezésével, kapkodva, titkon lett volna eltemetve.

Ennek a hűséges papnak, Tolnay Antalnak a fennmaradt iratait Nagycenk mostani esperes plébánosának, Kovács Ferencnek a jóvoltából ismerhetem. Ebben olvasom a következőket:

„Ápril 8.-án, (1860-ban) éppen húsvét vasárnapja volt, azon nem képzelt és bensőnket megrázkódtató esemény adatott a telegráf útján tudtunkra, hogy gróf Széchenyi István azon a napon szobájában halva találtatott. Megrendültünk, s nem találtunk szavakat fájdalmunk kifejezésére, örege-apraja könnyes szemekkel említette a leverő újságot. Ő benne mindenki a legnagyobb hazafit, volt jobbágyai legjobb atyjokat, én pedig azonfelül legnagyobb jótevőmet tiszteltem.

Ápr. 10.-én estéli 11 órakor hozatott Kis-Cenkre hűlt teteme, hol a kastélyi kápolnában rögtönzött ravatalra tétetett…” A plébános ekkor kapta a hírt, hogy Széchenyi másnap, „vagyis 11.-én reggeli 10 órára Cenken el legyen temetve, különben a policei fogja eltemettetni; én válaszoltam: ha bezárnak is, reggel suttyomban el nem fogom temetni, hanem délután 4 órakor, amikorra a körül vidéket értesíthetem. Egész éjjel írtuk a temetési tudósításokat, a major béresek által szerte küldvén őket.” S bár a 12-ére tervezett temetésre igyekeztek volna sokan, még így is legalább öt-hatezer ember részvételével, nagy pompával, a Szózat-ot éneklő fáklyás tömeg kíséretében helyezték örök nyugovóra.

A cenki mauzóleumban nyugszik. Kívánsága volt, hogy szívét megőrizzék: plébánosa ezt híven meg is akarta tenni, de: „… a haza boldogulásáért oly fennen dobogó nemes szívet (…) a boncoló orvosok, hihetőleg valamely utasítás szerint összevagdalva, belrészei közé keverték.”

Holtában is féltek tőle.

Tavasz a kertben

Összekotrom az őszről maradt leveleket. A téli szél a kerítés tövébe sodorta valamennyit. Itt a tavasz, rendet kell csinálni; napszálltakor a lenyesett gallyakkal, száradt füvekkel együtt elégetem a halomba gyűjtött avart. Könnyű idő; böjti szél, kis borulat, eső, napsütés.

Csend. Békesség.

Az ereszcsatorna alatti betonvájatban reggelről maradt esőlé. Már erősen szárítja a nap, de csillogása odacsal egy szomjas madarat. Gyors röptű kis teremtmény; csak messziről látom; senki sem zavarja, kívülem senki sincs a kertben, mégis riadtan, bizalmatlanul tekinget körbe. Egy bokor ágán ül a víz közelében, kapdossa fejét, és cserreg szüntelen. Pedig még csak nem is mozdulok, véletlenül sem akarom elhessenteni, annyira látszik rajta, hogy szomjas vándor. Ugrál, zajong, nézelődik; a beton szélére száll, bámulja a tócsát. Hát igyon már! De nem, csak pislog, lármáz, sunyít. Na! Végre belecsap csőrével a vízbe, ám mintha tűzbe – és eszeveszetten felröppen. Mi ez? Tesz egy kört, lehiggad; újra a bokorra száll, bátorságot gyűjt. Most ravasz: előbb egy fűcsomó tövébe ereszkedik. Leskelődik. Les. És ez már ingerlő. Sértő. Mi ez a nagy cirkusz? Mitől fél ennyire? Se macskánk, se kutyánk, ki bántaná? Csak nem képzeli, hogy itt bárki is az életére törhet? Ez már fontoskodás, ez már nagyképűsködés! Bosszantó ez a nagy óvatosság! De oly őszinte félelemmel tekinget körbe, hogy megsajnálom, s dehogy háborgatom, dehogy kapirgálom tovább az avart.

A madár most közelebb hajol a betonvájathoz. El is érné, senki sem figyelne rá, ha nem lenne akkora nesszel. Sajnálom, sajnálom, de azért megmosolygom: kicsit nagy a scéna! Végre! Végre ugrik – hanem vigyázatlanul, a fűcsomó a bögyét súrolja, ettől aztán begyullad, s usgyi, el a birsfára! Hisztérikus menekülés ez, piheg halálra váltan.

De semmi.

Semmi baj. Semmi vész. Vaklárma. Ő is rájött, hogy oktalan volt a félelme. Szépen visszaszáll, kezdi elölről, óvakodva közelít a vizecskéhez. Szinte érzem a szomját, s most már szurkolok neki. Ez már-már tantaluszi kín. Hát mi lesz? Mikor szánja rá magát? Vagy nem is inni akar, csak kacérkodik, feltűnősködik, színészkedik itten?

Megint a fűcsomóval van baja. Csirregve belebúvik, túrja, vizslatja. Provokál. Ha ellenség lapul ott, ám jöjjön elő. Most jöjjön elő, most vívjanak meg! Elbánik vele! El bizony!

De nincs ott egy teremtett lélek sem.

Így hát a víz felé fordulhat. Fordul is – de micsoda agyafúrtsággal! Máris visszatekint! Háhá! Ha netán hátulról támadna uraságod! Talán azt hiszi, gyanútlan vagyok? Túljárhat az eszemen? Miközben békésen iszom a pocsolyából, merényletet követhet el ellenem? Azt már nem! Résen vagyok, résen ám! Nem most keltem ki a tojásból! Ismerem ezt a világot, jól tudom, nem árt az óvatoskodás! Azért, mert egy kicsit el-ellazítok néha? Azért én figyelek, kérem!

A fűcsomóbokor néma.

Elcsendesedik madarunk. Áll, nem mozdul, kimerülten, erejét vesztetten.

Feladta talán?

Vagy ez is csak csel, taktika: úgy tesz, mintha semmivel sem törődne, de fülel – honnan érheti orvtámadás?

Végre, végre a vízhez röppen. Sóvárogva nézi. De nem iszik. Ott van a parányi tó egy csőrnyújtásnyira. Az üdítő nedű. A kristálytiszta, a csábos, az áhított.

Akkor hát: miért nem?!

Madarunk bölcs. Valóban sokat próbált teremtménye lehet a földnek. Ahogy ott óvatoskodik a víznél, látszik rajta, hogy tudja, de mennyire tudja: legjobban most kell vigyázni! Amikor már elengedné magát. Amikor már átadná testét-lelkét az élvezeteknek. A gyanútlanság pillanatában kell észnél lenni, amikor már úgy véli, a terep felderítve, nincs itt semmi hiba! Akkor.

A kert csendes – na, persze, holmi tapasztalatlan madár bízik az efféle csendes kertben. De ő! Aki már látott egyet s mást ebben a világban! Ő aztán nem!

Mi legyen hát? Ne kockáztasson? De hiszen innia kell! Mióta keres már egy kis tiszta tócsát! Mennyit fáradt hajnal óta, hogy néhány hűsítő kortyhoz juthasson! Nem, szó sem lehet róla, hogy bármi is megakadályozza az ivásban!

Fejét most nagyon lassan, alig észrevehetően forgatja jobbra-balra. Egy elszánt, gyors mozdulat, a beton peremén terem – és iszik.

Az első kortynál még körbepillant. Aztán elkapja a mámor; legalábbis úgy látom, mindent feledve, egyre sebesebben iszik. Aggódom érte: hát akkor mi végre óvatoskodott eddig?! De lám, észbe kap; elég! És huss! Már messze száll. Pedig a kertben most sincs semmi nesz.

Fiókák röptetése

A kapu sarkában az aranyesőbokor elvadult; tavasszal halogattam a nyesését, nem is virágzott szépen, csak imitt-amott sárgállottak rajta csenevész szirmú virágok. A nyár eleji időben féktelen indázásnak indult, akadályozta a kapu nyitását, de csak most, júliusban jutottam hozzá, hogy megritkítsam. Vesződséges munka megkeresni a lombsátor alatt az ágak tövét, kibogozni az új hajtások egymásba fonódott, kapaszkodó indáit. Alig lehet eligazodni ebben a kis dzsungelben.

A rigó is ebben bízhatott, azért rakta ide, indák szövevényébe a fészkét.

Éppen rángatok egy tekervényes ágat, amikor riadt, panaszos, segélykérő madárhangokat hallok a fejem körül; éles csettegést, azonnal sejtem, mi lehet a baj, fészek közelébe értem, azt háborgatom. S már látom is, ott feketéll az ügyesen összerótt építmény a lomb árnyában, s benne három, kamaszosan aránytalan testű rigófi. Anyjuk ideges, a félelemtől, a felháborodástól meg a hőségtől tátott csőrrel, kétségbeesett szárnycsapkodással riogat az ágak hegyén.

– Na, na! – mondom nyugtatón, és restelkedve ügyetlenségemben –, nem akarlak bántani benneteket!

A fészket tartó ágakat, sajnos, már elmetszettem, de azok még fennakadtak az alsóbbakon, így hát a fészek csak megbillent kissé, más baj – egyelőre – nem történt. Abbahagyom a nyesést, fűrészelést, s nézem, hogyan tegyem jóvá vétkemet, miként biztosítsam nyugalmukat. Az is megfordul a fejemben, hogy ha kell, a fészket áthelyezem máshová. A finom gallyacskák fonata persze sérülékeny, különben sem tanácsos emberkéznek háborgatni az ilyet, különösen avatatlan kéznek nem; több kárt tehetek, mint hasznot. Pedig a fészekrakó mintha a mobilizálhatóságra is számított volna, nylonzacskót használt az alapozáshoz; elég lenne a műanyag négy csücskét óvatosan megragadni – de nincs szükség az áttelepítésre. Feltámasztom husánggal, karóval az elfűrészelt ágakat, s befedem vágott lombbal a fészek körül a bokrot.

Figyelem, hogyan fogadja mindezt a tojó. Vár egy cseppet, aztán elszántan a kicsinyeire röppen. A fiókák kényelmetlennek tartják ezt az anyai gondoskodást, csipognak, mozgolódnak. De a védőszárnyak ellentmondást nem tűrőn befedik őket.

Bánt a dolog, lelkifurdalással lesem riadalmukat. Ha csak egy hetet is várok még ezzel a munkával, semmi bajt nem okozok: ezek a fiak maholnap repülésre készek, akkor pedig már nem sodrom őket ekkora veszélybe.

Hagyom, hadd nyugodjanak meg. Védtelenebbek, mint eleddig, de talán megússzák. Ebben bízom. Mert most már felelősnek érzem magam értük.

Másnap, harmadnap, minden rendben. A megbillent fészek kényelmetlen, de lakható. Kitart, ameddig kell.

Negyednap jönnek a gyerekek, hogy egy kisrigó vergődik a bokor ágai között. Megyek, nézem: az anyja ott röpdös, csalogatja, körülugrálja, irányítgatja a levelek sűrűjében. A pöttöm alig tud megkapaszkodni, sipákol, verdes, de nincs baj – röptetés van, egyelőre ugyan csak a fészek környékén. Júliusi meleg szikkasztja a kertet, az aranyeső vesszői közt is tikkaszt a hőség, de a fiókáknak dolgozni kell, szünet nélkül. Hol egyik, hol másik van soron.

Ötödnap kirepül az egész család. Észrevesszük, mert eget verő a ricsaj; csettegés, sebes szárnysuhogás a kertben. Bukdácsolnak, nekilendülnek, s végre szállnak a kicsik. Még egy hím is előkerül, ott cikáz fekete tollával elegánsan a kopottasan barnás, szerény színezetű s idegileg is jócskán megviselt nőstény meg annak csemetéi körül. Nincs hát itt semmi baj, gondolom, de ekkor a csettegő rigóhang élesebbre vált; nem is csoda, a szomszédék macskája settenkedik a közeli diófa alá, könnyű zsákmányt sejtve. Utolsó segítségem ügyükben a kandúr elkergetése. Veszély leshet még rájuk rengeteg. De már nem az én hibámból. Amit tehettem, megtettem értük, a három rigófiért.

Ám jobb, ha nem vagyok nagyra jólelkűségemmel. Fitogtatása hivalkodás. Mert kétlem, hogy a verébfiókákkal is ilyen körültekintően bántam volna. Hiszen mindegyre azon jár az eszem, hogy fészkeiktől megtisztítom a csatornát meg az ereszalja deszkáit. Kárára vannak a háznak, létezésük az én javaimat veszélyezteti. Azt sem hiszem, hogy egereket vagy más efféle teremtményeket pártfogolnék csupán azért, mert véletlenül veszélybe sodortam őket. Közönnyel viseltetnék irántuk, hiszen azt tartjuk, jobb, ha minél kevesebben vannak.

A rigót szeretem. Hasznomra szorgoskodik a kertben, de különben is, soha nem sulykoltak belém ellene szóló propagandát. Közmegegyezésünkre a rigó kedves madár. Így is van. Hát persze hogy segítem, ha bajba jut.

De hogy áll a dolog a segítéssel akkor, ha elfogultságaimat, előítéleteimet kell – kellene – előbb leküzdenem? Mert dicsekedni, hogy ez sikerült, az lenne az igazi!

A restaurátorok hite

A művész, az alkotó, még ha teljesen szkeptikus, lemondó is, hisz a jövőben, különben nem hozna létre műveket. A legpesszimistább fajta is úgy érzi, hogy élményeit tovább kell adni, nemcsak kortársainak, de az utána következő nemzedékeknek is. Mi más lenne ez, mint ösztönös bizalom a jövőben?! Persze a művészt más erők is sarkallják, belső kényszereknek engedelmeskedik. A festőt megbabonázzák a világ alakzatai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze. Romain Rolland írja valahol a Jean Christophe-ban, hogy a reneszánsz festői mit sem törődtek azzal, mi lesz munkáik sorsa, mennyire maradandó mindaz, amit a házak homlokzataira pingáltak, csak dolgoztak, dolgoztak derűs önfeledtséggel. Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerészt egy sugallat taszította a piktúra felé; miközben első, szórakozottan papírra vetett rajzában gyönyörködött, megszólalt felette egy hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője…” S lett belőle Csontváry, a XX. század egyik különleges zsenije, a fények, színek kutatója, megszállottja, ábrázolója; száznál alig több kép létrehozója, ám ezekkel – idővel – valóban sokak csodált bálványa. Festményei: világának tükrei, a csontváryságán átszűrt valóság képei. Tájakat ábrázoló vásznai árulkodnak talán leginkább arról, mennyire a fények és a színek pillanatnyi – tehát mulandó – kapcsolata érdekelte; a tovatűnőt akarta megragadni, az elenyészőt menteni, az egyszer létezettet örökkévalóvá lényegíteni.

Mindemellett lehetett csalódott, lemondó, pesszimista.

De lényegében mégis bízó. Bizakodó.

Nézem a televízióban a pécsi Csontváry Múzeum megnyitása előtt készült riportot. Az életmű állandó helyre kívánkozik, erről folyik némi vita; ám most majd a képek többsége a Janus Pannonius utcában, Pécs városában látható. A riportban azonban váratlanul a restaurátorok munkája kezd érdekelni. Látom, hogyan dolgoznak a vakkeretre feszített vásznakon. Sérülések nyomait tüntetik el, konzerválnak, kiegészítenek, régi hibákat korrigálnak.

Hirtelen különleges erővel ragad meg a látvány. A restaurátorok szerényen válaszolgatnak a riporternek, elmagyarázzák, mi a dolguk. Egyszerű, szakszerű válaszok. Mégis megejtő alázat sugárzik szavaikból. A művek iránti alázat. S amit most leginkább érzek, s amire leginkább figyelek: a jövő iránti alázat.

Ha a művész lángoló zsenije lenyűgöz, a restaurátorok ügybuzgalma lelkesít. És megnyugtat. Igen, megnyugtat. Ugyanis van tevékenységük természetében valami csodálatos, megfellebbezhetetlen hit. Nem tudom, privát emberként mennyire bíznak a világ dolgainak alakulásában, ám alighanem valódi hit nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni.

A festőt – Csontváryt – az alkotás kényszere hajtotta; a restaurátort a tökéletesség, az eredetiség, az érték megőrzésének a kényszere.

Orvos hihet ilyen hivatásosan az életben. Minden halálon túl és minden halál ellenére is az élet győzelmében. Mint gyógyítandót kezelik a képeket a restaurátorok. Egyikük részletesen magyarázza, mint töredezett meg a festék a vászon sokszori összetekerésétől, s a törésvonalak nyomán milyen kis lyukacskák keletkeztek a felületen. Aprólékos munkával be kell fedni ezeket, mind, sorra. Hogy tovább hirdethessék a képek Csontváry zsenijét. Évtizedek múlva is. A XXI. században is.

A XXI. század!…

Ugyanezen a képernyőn csak a riport előtti órákban is mennyi világbajt láthattam! Aggasztó híreket mondtak be közeli és távoli országok további konfliktusairól. Fegyverkezésről. Tárgyalások kudarcáról. Merényletekről. S mi minden kering az éterben is! Rádióadók árulásokról, gyűlölségekről, ravasz gáncsvetésekről, hamis mesterkedésekről tudósítanak. Kimondhatatlanul sok érték pusztul, megy veszendőbe naponta! S akkor látom itt ezeket a restaurátorokat a maguk megszállott, áldozatos, megható igyekezetével… Sziszifuszi erőfeszítéseikkel.

Életem felét ideiglenes körülmények közt vészeltem át. Fiatalon szinte csak rombolást, gyilkolást láttam; később sem kímélt meg a sors a keserves élményektől. Negyvenöt augusztusa óta az atombombával fenyegetnek, riogatnak, ma már napjában többször is hallom: nukleáris veszély! Talán inkább az csodálható, hogy még élünk, létezünk; noha a világkatasztrófa is hihetetlen… Csakhogy alapvető élményem mégis inkább az, hogy a világ hajlik a rosszra, az ember a pusztításra. Veszélyérzetem sohasem szűnt meg, belém ivódott, s bennem is marad mindhalálig. (Ha rosszul ítélek, tapasztalataimat teszem érte felelőssé.)

De most, ahogy nézem a televízióban a restaurátorok szorgoskodását, mintha megnyugodnék kissé. Nekik, az ő látható hitüknek jobban elhiszem, hogy a világ, a kultúra, a civilizáció megmaradhat, mint a nemzetközi konferenciák sztereotip záróközleményeinek. Amíg valaki hisz abban, hogy érdemes, fontos egy gombostűfejnyi lyukacskát kijavítani egy festményen, addig állni fog a világ, élni fog az ember – a festő szenvedélyének, de a restaurátor hivatásos bizodalmának is köszönhetően.

A katona halála

Éjszaka. Zuhog az eső. Katonák surrannak a fák között. Egy kis csapat. Géppuskát cipelnek, fegyvert tartanak lövésre készen. Ömlik az eső, bokáig süppednek a sáros avarba. Suttogások, ideges félszavak.

Valami ellenséges bunkert, tűzfészket kell megsemmisíteniük.

Vaksötét az éjszaka, a katonák óvatosan, vigyázva araszolnak előre. A cél nem pontosan tudható és látható. Az emberek arcán, tekintetében feszültség és – félelem. Igen, félelem. Hiszen bármelyik pillanatban rájuk lőhetnek, még csak védekezni sem lenne idejük.

Alattomos az erdő, az éj, a csend. A halál a fák közül les rájuk, s ők talán már eléje is értek ebben a koromsötétben.

Koromsötétben? Persze a filmen azért van némi fény. Mert mindezt: a katonákat, az erdőt, az esőt egy kényelmes zsöllyéből nézem az Egyetemi Színpad jól fűtött termében. A jelenet jól van bevilágítva. Jól oda van csalva a bokrokra egy fénypászma. Gondolom, a rendező meg az operatőr pontosan kiszámította, mennyi fény kell ide, hogy az alakok mozgását láthassuk.

Csillog a fény a nedves lombokon.

Ezt figyelem most. Rajtakapom magam, hogy az izgalom ellenére ezt figyelem. Sőt! Hogy ezt akarom figyelni. A realizmus trükkjét. A sötétség ábrázolását. Mint a gyerek, ha megretten attól, amit a filmvásznon lát, nyugtatom magam: lám, mozi ez, valaki megrendezte, színészek játsszák…

El akarom terelni a gondolataimat. Fel akarok szabadulni a nyomás alól. De nem sikerül.

Ez a film, ez a háborús történet mélyen felkavar.

A félelem! A félelem a katonák szemében. A görcsös ujjak a fegyvereken. A megfeszített inak. A szembenézés az ismeretlen halállal.

Lopakodik a kis csapat; s egyszer csak géppuskatűz!

A földre vetik magukat. Fojtott hangok, utasítások. Nem értem: finnül beszélnek, ráadásul ki-ki a maga tájszólásában. A felirat német, abból csípek el valamennyit. A tűz a megsemmisítendő bunkerből zúdul rájuk. Ki deríti fel közelebbről? Vajon ki rohanjon a biztos halálba?!

Az egyik elszánja magát. Elindul. A többi szinte a sáros avarba temetkezik. Megrendíti ez az emberi félelem. Nem vetem meg őket, pedig amióta az eszemet tudom, a bátor katona eszményét sulykolták belém.

Most velük félek, velük nézem aggódva, remegve, halálra váltan a bunker felé lopakodó katonát. A gerincemben érzem a félelmet. A kihűlő végtagjaimban.

Ki tudja, hányadik háborús film ez már az életemben? Negyvenöt előtt híradókat, fronttudósításokat láttam; aztán meg a dokumentum- és játékfilmek sokaságát. Hősies, iszonyú, érzelmes, patetikus történeteket. Sok hiteles és sok művészileg nagyszerű alkotást is. Felzaklattak, elgondolkodtattak, magukkal ragadtak. Emlékeztettek. Felháborítottak.

De talán egyik sem hatott rám úgy, mint ez a mostani. Ez a Väinö Linna regényéből készített Az ismeretlen katona. 1955-ben rendezte Edvin Laine; nálunk nem került bemutatásra, de a finnugor tanszék jóvoltából most láthattam.

Ez a film megmutatja a háború igazi arcát.

A háború gyilkos arcát.

Pereg a film.

A bunker felé osonó katona mögött a filmgyári lámpa fénypászmája. De már nem tudom becsapni magam. Ez nem mozi, ez véresen igaz történet.

Sorozat. A katona felüvölt, puskáját elejti, ívben zuhan hátra. Társai hallják a lövéseket, az üvöltést. Megzavarodnak. Vonuljanak vissza? Egy máris megfutamodik, sápadtan, remegve rohan a fák közé.

Reszket a lélek. Az ember élni akar. Élni. Élni!

Az eltalált katona szájából bugyog a vér, arcát mossa az eső. Ki segít rajta? A legkisebb mozgásra odasoroznak a fedezékből. A sápadtan kereket oldó mégis visszatér. Pánikban keresi a többit; hallja a hívó üvöltést, nyüszítve indul menteni. Sorozat. Megrémül, menekül. Hátulról érik a golyók. „Nem… ez lehetetlen!…” – ilyesmit nyög még utolsó erejével.

Az meg, a vérző, a lekaszabolt, sírva ordít, a fegyverét keresi. Két méter… a végtelenség! Már nem jönnek érte, nincs remény. Üvöltve, vért köpve kúszik a fegyverig. A bunkerből lövik, de el nem találják. Eléri a puskát. Fájdalomtól és kétségbeeséstől remegve a szájába erőlködi a csövet. Csak elérje a ravaszt! Csak elérje!… Most! Dörrenés. A halálba merevedő kéz. Esik az eső.

Sehol senki. Csak a halottak. A sáros avarban a halott katonák.

1941–44. A csaták végén maroknyi férfi figyeli a süket csendet. Alig hiszik el, hogy kimenekedtek a mészárlásból.

Felkavaró film. Väinö Linna regényét el kell olvasni.

Bennfentesek

Egy artista ül előttem a cirkuszban. Egy bohóc. Nem valami ismert, de láttam már fellépni, emlékszem rá, kikenve-kifestve, mókázva nevettette a gyerekeket a szabadtéri mulatságon. Kis szabadtéri mulatságon. Kis bohóc, de nem baj az, nem lehet mindenki országos hírű vagy világsikeres. Ám úgy látom, aligha lehet megelégedve helyzetével, valahogy szeretne többnek, fontosabbnak látszani. Nehezen viseli el, hogy ilyen közönnyel ülnek körötte a népek, hogy senki sem ismeri fel, hogy be kell olvadnia a tömegbe. Ezért hát hangoskodik, megjegyzéseket fűz a produkcióhoz, társaságának becenevükön emlegeti a porondra lépőket, egy-egy alig sikerült tréfán, amin a közönség csak elmosolyodik (talán!) – ő hangosan hahotáz. Hogy felfigyeljenek rá – nem, elsősorban most nem a publikum, hanem a fűrészporban botladozó, bohócmaskarás kollégák. Áhá! Valaki nagyon veszi itt a lapot! Hohó! Hiszen ez alighanem egy szakmabeli! A színtérről odavetett, kíváncsi pillantást üdvözlésnek vagy összekacsintásnak veszi emberünk, félhangosan odaköszön, integet, nyújtózik, majd’ kiesik a zsöllyéből, hogy még jobban feltűnjön művésztársainak. De ezekután, persze, már a közönségnek is! Ügyesen, kiszámítottan építi tovább a sikert; nem néz körbe, bár alig tudja megállni, hogy azonnal le ne arassa a babért; ha a porondról üdvözölték, akkor valamiféle híresség lehet!… – á! a világért sem adná ilyen olcsón, hagyja, hadd pásztázzák kíváncsi tekintetek, hadd furdalja csak az emberek oldalát a kérdés: vajon ki ez, aki bratyizhat a műsor artistáival, bohócaival? Csak nem ő is egy neves…?!

Emberünk arcán boldog vigyor; ebben a pillanatban ő a központ. De a vigyor elég keserves, a dicsőségért tovább kell dolgozni, legalább még egy kis bennfentesség-csekket be kell váltani, nehogy véletlenségnek, tévedésnek tűnjék a siker. Ezért aztán, ha kell, ha nem, megint harsogva, kitüntető előzékenységgel nevet, vadul tapsol – sőt, tapsot kezdeményez! –, vagy bravót kiált.

Persze hogy érkezik a porondról néhány – ugyan értetlen, de hálás – kacsintás. – A Józsi! – fordul most társasága felé emberünk –, a Józsi fantasztikus ebben a számban! A Józsi világklasszis! – Úgy mondja, hogy jól hallják mögötte is, előtte is; és szinte könnyekig el van ragadtatva – nem a műsortól, hanem önnön sikerétől. Mellesleg – s reméli, ezt a környezetében ülő publikum kellőképpen méltányolja – nagy szerencse, hogy van itt ma este valaki, aki zseniálisan érti a szakmát. Ha ő nem lenne itt, kinek mutogathatná tudományát ez a szegény Józsi?

„Nos, hölgyeim és uraim, láthatják, hogy én egy szakmabeli vagyok, egy bennfentes – és nem olyan szürke halandó, mint önök.” – Ezt gondolhatja, ez van az arcára írva.

Ártatlan kis hiúság, talán nincs is benne semmi kivetnivaló. Ettől a viselkedéstől azonban mégis viszolygok. Mert persze nemcsak itt, a cirkuszban találkozom ilyennel. A bennfentesek – a beavatottak általában – arisztokratikusan el akarják határolni magukat a beavatatlanoktól. A vasutas megvet, ha kijelented, hogy vonatod délután négy órakor indul. „Tizenhat órakor!” – javít ki méltósággal, fejed felett a szolgálattevő forgalmistával rosszallóan összetekintve, hogy lám, miféle hozzá nem értőkkel veri az isten a menetrendistákat. A bürokrata szándékosan úgy ad felvilágosítást az űrlapok kitöltésére vonatkozóan, hogy egy kukkot se érts belőle, minekutána pedig megszégyenültél, kartársával egyetemben még szidalmaz is, hogy az irántuk – a hivatal iránt – támadt tiszteletedet és félelmedet növelje. Vagy jöjj csak zavarba a közért pénztáránál, forintosokért vájkálva zsebeidben, ügyetlenkedéseddel feltartva a sort; a kasszás türelmetlen megjegyzéseihez egyszer csak helyeslő, sőt a feléd zúduló kritikákat meghaladó, csípős szavakat hallasz a hátad mögül; egy szabadnapos, sorban álló pénztárosnő rögtönzött panasztirádáját a te nyomorult viselkedésed láttán, a maga praxisából.

Én, te, ő – mindannyian kirekesztettek vagyunk valahonnan, valamiből; tehát a többség beavatatlan, mégis lépten-nyomon ezekkel a viszolyogtató viselkedésű bennfentesekkel találkozunk. Ennyien lennének? Nos, alighanem ők sem igaziak, csak igyekeznek annak látszani, mint az a cirkuszban ülő kis bohóc; voltaképpen kirekesztettek maguk is – onnan, ahol mások a bennfentesek. Bizonnyal a kirekesztettség keserűsége támasztja az ingert erre a megjátszott szerepre. Beavatottnak lenni, s persze, mindig ahhoz tartozónak mutatkozva, aki éppen felül van: sikeres a publikum előtt, hatalma van az irodában, hivatalos közeg vagy egyszerűen csak divatos figura – nos, lehet kétségbeesés szülte önfenntartási vágy vagy éppenséggel puszta pöffeszkedés.

Akár szomorú, akár nevetséges ez a jelenség, egyaránt ingerel. A bennfentesség hiú fitogtatása, mímelése azonos a többiekkel szembeni megvetés kinyilvánításával – méghozzá elég palástolatlanul.

Így aztán ami esetleg szánni való emberi gyarlóságnak tűnt ebben a viselkedésben, ezzel válik végképp taszítóvá.

Mi leszel, ha nagy leszel?

F. már réges-régen tudta a választ a kérdésre. Még egészen kis kölyök volt, amikor kijelentette, hogy őt az állatok érdeklik; a szelíd, ház körüliek is, de még jobban az erdei és mezei vadak, ám istenigazából a távoli tájak emlősei és hüllői – szóval mindenestül a zoológia. Megnézett minden természetfilmet, könyveket bújt, folyóiratokat böngészett, még angolul is tanult, hogy külföldi szakcikkeket fordíthasson. Szülei örömmel tapasztalták F. rendkívüli érdeklődését. Meghatottan és büszkén hallgatták a gyerek terveit, hogy majd mennyit fog utazni messzi vadonokban, kék vizű tengereken. Cousteau kapitányt csodálta a fiú; komolyan és izgatottan beszélt a tudós tengerész útjairól; arról álmodozott, hogy néhány jeles kutatás majd az ő nevéhez is fűződhet, ha minden jól megy.

Egyelőre nem is volt semmi hiba. F. szülei nem sajnáltak semmi áldozatot sem fiuk neveltetése érdekében. Az általános iskolában, ahová a gyerek járt, kísérleti matematikát oktattak, ez erősen igénybe vette a nebulókat, de ugyanakkor kiváló képzésben részesültek; F. is igen jó matematikus lett. Nagyszerűen sakkozott, úszni járt, tagja volt a városka ifjúsági vízipólócsapatának. Magánórákon angolt tanult; hegedült, majd áttért a gitárra. Biológiai versenyeken díjakat nyert.

Mégsem vették fel gimnáziumba.

Igaz, nem végzett kitűnően, de az őt érdeklő tárgyakból jeles osztályzatokat kapott. Ám pontjai kevésnek bizonyultak. Mérnök apja – akit harminc évvel ezelőtt a gyárból vittek szakérettségivel a műszaki egyetemre – és adminisztrátor anyja fűhöz-fához fordult, de hiába.

F. álmai veszélyben forogtak.

Apja szakmunkásképzőbe íratta, autószerelőnek. Jó szakma, bárhogy alakul is F. sorsa, biztos kenyér lesz a kezében. (Arra is sor kerülhet, hogy egy majdani afrikai expedíción elakadt terepjáróját fogja megjavítani; mennyire áldja majd akkor apját e bölcs döntésért!) F. fogcsikorgatva küzdött a robbanómotorokkal, nyakig olajosan mászkált a szerelőaknában, gyűlölte a napokat, a szakmát, esténként kedvenc könyveit bújta. Amikor megkapta az oklevelet, s munkába állt az AFIT szervizében, a nyarat a kemény munka mellett tanulással töltötte, különbözeti vizsgákat tett, s beiratkozott a dolgozók gimnáziumába. Még kézhez sem kapta az érettségi bizonyítványt, amikor megjelent az Állatorvosi Egyetem felvételi bizottsága előtt. Csak tizenkilenc éves volt, jóformán semmit sem vesztett, egykettőre behozhatja azt a kicsinyke hátrányt, végre nekilendülhet, boldog volt.

Nem vették fel. Rendben van, gondolta, kissé kapkodva futottam neki az emelkedőnek, majd jövőre… Nem ment vissza a szervizbe, inkább egy téeszben lett állatgondozó. Hajnalban kelt, késő este tért haza, de vidáman; nem győzött mesélni a kisborjakról, a kedvenc tehenéről, az állatorvossal kötött barátságáról, aki el volt bűvölve F. ügyességétől, rátermettségétől. F. bizakodva, különórákon készült az újabb felvételire. Rengeteget tanult. Dolgozott, tanult, dolgozott, tanult. Már egészen tudós lett az állatorvosi dolgokban. A kis doki – így nevezte a nagy doki.

A következő évben sem vették fel. Javasolták, iratkozzék be a hódmezővásárhelyi állategészségügyi szakfőiskolára. Ez is valami, vélte F., beiratkozott, de csakhamar csalódva tapasztalta, hogy ez valami más, mint amire számított. Ő az állatorvosira akar menni, és csakis az állatorvosira!… Újra a téeszbe ment dolgozni, újra magánórákat vett; ismét felvételizett. Harmadszorra sem sikerült. Fellebbezhetett. Megtette; hiába.

F. az idén megint odaállt a bizottság elé. Szülei felkísérték Pestre, izgultak, megvárták az épület előtt, elvitték ebédelni egy étterembe. F. reménykedő volt. Nagyszerűen felelt a kérdésekre, a halakról beszélt, pontosan, szépen. Jóindulatúan bólogattak a tanárok. Hát hogyisne! – nézték boldogan fiukat a szülők. Hiszen már annyit, de annyit tanult!

F. a napokban értesítést kapott, hogy kevés lett a pontszáma. Ám, ha akarja, átirányíttathatja magát a gödöllői Agrártudományira…

F. átirányíttatja magát. Vagy bevonul katonának. Huszonkét éves. Bajusza nőtt. Tanulni akar. Kutatások érdekelnék, óceáni lemerülések, felfedezések a dzsungelben. Egyenlítői pókok élete. Édes- és sósvízi halak problematikája. Gödöllőn állattenyésztést tanulhat. Az is szép, nagyon szép, csak más…

Mi leszel, ha nagy leszel? – Hát bizony nem mindig az, amit az ember elhatároz… – F.-nek eddig nem volt szerencséje. Vajon a későbbiekben lesz-e? Vagy útja ezentúl egészen másfelé viszi? F. néha expedíciókról álmodozik majd a sertéshizlaldában, a birkahodályban, a tehénistállóban, a méntelepen. Nincs kizárva, hogy megkedveli ezt a munkát, s az ország legkiválóbb állattenyésztője lesz. De könnyen lehetséges, hogy majd azt mondogatja idős korában néhány fröccs után a gyerekeinek: – Tudjátok, mi akartam lenni valamikor?… – A gyerekei pedig unni fogják, mert hallották már ezerszer, így hát ő is csak legyinteni fog keserűen.

Legalábbis, ahogy most áll a szénája, nem kétséges, hogy keserűen.

Fejről fejre

Eleinte csak a kullancsok okoztak riadalmat. N. N. csodálkozva vette tudomásul, hogy egyszeriben veszélyessé váltak. Gyerekkorában az erdőn nemegyszer akaszkodtak belé ilyen vérszívók, de abból egy kis kellemetlenségen kívül semmi baj sem származott. Néhány csepp petróleum megszabadította az embert a kullancstól. Ám mostanság más a helyzet. N. N. megtudta, hogy idegen tájakról jó néhány éve valami új, járványt terjesztő fajta vetődött hozzánk. Így hát, bármennyire szerette is az erdőt, lemondott a túrákról, többé eszébe sem jutott a szabadban tanyázni, pedig valaha sokat sátorozott tisztásokon, patakok partján. Növekvő fiait is eltiltotta az ilyesmitől. Semmi szükség járványos agyhártyagyulladásra meg más szörnyű betegségekre! Az ember meg a kullancs – jobb ha nem találkoznak többé, gondolta. Ez ugyan szabadsága csorbulásával jár, de a döntésével, úgy vélte, elszigetelődhet a veszélytől.

Hanem egyszer meg azt hallotta, hogy: a tetű! Hogy most meg már tetű is van!

Megdöbbent, de igazából nem hitte. A tetűre is emlékezett a háborúból. Jöttek-mentek a katonák; foglyok, deportáltak senyvedtek szörnyű táborokban; menekültek háltak pajtákban, barakkokban; pincékben dekkoltak az ostromlott városok lakói, persze hogy tenyészett és szaporodott a féreg. Nemcsak a hajban lakozó, de az alattomos lapostetű is. Nem volt tisztálkodási lehetőség, az emberekre rárohadt a ruha, meg össze is keveredtek mindenféle népek. De most?! Manapság? Nemhogy háború nincsen – legalábbis mifelénk (csak el ne kiabáljam!) –, de sem nyomornegyedekről, se éjjeli menedékhelyekről nem hallani, senki sincs akadályozva fürdésben, mosdásban, haja ápolásában, ruhája tisztántartásában. Akkor pedig az egész csak vaklárma. Lehet, hogy itt-ott, óvodában, iskolában egynémely gyerek fején találtak tetűt, serkét, de ha jól meggondoljuk, szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán éppenséggel leprát is lehetséges kapni Európában. Átutazóktól. Messzi tájakról érkezőktől. Ki tudja?

Nem az én problémám – nyugtatta magát N. N. Ha akad is valahol tetű, az hozzánk el nem érhet! Hiszen úgyszólván a fürdőszobában lakunk. Nem beszélve a mindennapos takarításról!

Ám egy nap a házuk tájára ért a baj. – Nem fogsz örülni, papa – jött haza a fia az iskolából kissé szorongva. – El kell mennünk a KÖJÁL-ba. – Hova?! És miért?! – A gyerek mutatta a beutalót. N. N. sápadtan riadóztatta a feleségét; kitört a pánik. A srác egykedvűen mesélte, hogy már minden osztályban volt fejbabrálás, mindig haza szoktak küldeni néhány gyereket. – Na de hogy te is, fiacskám?! Serke a hajadban?! Amikor anyád fürdet, illatos samponokkal mosdat?! Hát honnan?! Hogyan?!

N. N.-ék úgy érezték, valami óriási tévedés áldozatai; felháborító méltánytalanság érte őket, azonnal tisztázni kell az ügyet. Ki a felelős?! Kinek a hibájából jutottak ilyen megalázó helyzetbe, hiszen semmivel sem szolgáltak rá erre a megbélyegezettségre!

Vagy talán nem is igaz az egész?!

– Kérlek, vizsgáld meg azonnal a gyerek fejét, ez lehetetlen, hogy serke legyen a hajában! – Hogyan vizsgáljam meg, amikor azt sem tudom, milyen az a… – Nem tudod?! Hát nem emlékszel?! – Hogyan emlékezhetnék, már jóformán negyven éve! És akkor is a nagyanyámék petróleumozták be a hajamat. A front alatt. És sűrűfésűvel… – Most nem csinálhatjuk petróleummal! – Persze hogy nem, láthatod, itt a beutaló! – És ott mit fognak szólni? Hogy fognak ránk tekinteni?! Azt gondolják majd, hogy mi mind ilyen…

A KÖJÁL-ban aztán kissé megnyugodtak. Elég sok ápolt külsejű szülőt és gyereket találtak ott, fertőtlenítésre várva. Sorstársak, gondolta N. N. felsóhajtva. Mindenkit megvigasztal, ha látja, hogy nincs egyedül a bajban. Hiába, na, az ember társas lény!

Nagyon tapintatosan bántak velük; de így pontosabb: nagyon természetesen. – Ó, kérem – mondta az egyszerű és gyors kezelést végző, fehér köpenyes nő –, jönnek ide mindenhonnan! A külvárosból, a belvárosból, a villanegyedből, a peremvidékről! Rengetegen! Belefáradunk, annyi van naponta! A legtöbbjük tiszta. De ugye, megy a tetű fejről fejre. Valaki beviszi a közösségbe, aztán már csak mázli kérdése, ki ússza meg!… – De honnan viszi be?! – Honnan? Ki tudja? Innen is, onnan is. Nézze, adok egy prospektust. – N. N. átböngészte a röplapot. Világszerte növekvő számban észlelnek fejtetvességet. Ez a fertőzés emberről emberre terjed. Tetűt szerezni nem szégyen, szégyen viszont ezt nem idejében észrevenni és eltetvesedni.

N. N.-nek máris viszketni kezdett a fejbőre. Óvatosan, hogy mások ne lássák, megvakarta. Vajon, már nekem is?!… gondolta kétségbeesve. Hazafelé a patikában feltétlenül vesznek Ergót, vagy Neociklotoxot, s ahogy a röplap ajánlja, kezelésbe veszik az üstöküket. De ha a tiszta hajba is?!… Ha holnap, holnapután vagy azután, a kezelés ellenére is ki lesznek téve a fertőzésnek?! Hiszen nem zárkózhatnak be a lakásba! A gyereknek iskolába, nekik munkába kell járni. Ám az otthonukba is betörhet a vész újra és újra! Jön a postás, a szerelő, a villanyszámlás… jönnek az ismerősök, rokonok…

VÉDEKEZZEN! – olvasta N. N. a röplapon a vastagon szedett felhívást. Semmi kétség, a baj világméretű, elbújni előle, úgy látszik, nemigen lehet. Egyelőre gyökeres változásra nem számíthatunk, nincs más hátra, résen kell lenni – vagy használni a fertőtlenítőt.

A lábbeli használata

Cipőt vásároltam, s kaptam hozzá egy kis nyomtatványt, a LÁBBELI HASZNÁLHATÓSÁGÁRA, RENDELTETÉSÉRE vonatkozóan. Néhány nappal azelőtt valakinél már láttam ilyet; amikor a csomagolóban nekem is a kezembe nyomták, ironikus megjegyzés kíséretében fogadtam el: – Ha netán nem tudnám, mire való, amit vettem?… – A hölgy a pult mögül visszanevetett rám: – Úgy, úgy, uram! – Tehát mindketten feleslegesnek tartottuk a mellékelt utasítást. Mert rendben van, kell a prospektus, ha az ember valami, előtte eladdig ismeretlen gépet, szerkezetet vásárol; bizony jó, ha a kezelésére, működtetésére megtanítják. De a cipő nem novum, mondhatnám: abban nőttünk fel, ismerjük viselésének minden csínját-bínját. Hát nem papírpocsékolás, nyomdakapacitás-lefoglalás, pénzkidobás, okoskodás-e erről kezelési tanácsadót kiadni? Mindenki tudja, hogy papucsban nem ajánlatos esős, havas, de tán még száraz időben sem az utcára menni. Hogy naphosszat, főleg meleg helyiségben viselve, a csizma ráfűl a lábunkra. Ám ha meggondoljuk, vannak vidékek, ahol télen-nyáron papucsban járnak, vannak tájak, ahol csizmában tapodnak, kinn és benn napkeltétől napszálltáig. De jól van, városiak vagyunk, nincsenek hagyományos szokásaink. Annyit azonban mi is tudunk, hogy mikor mit tanácsos a lábunkra húzni. Azt is megkockáztatom, hogy nemzedékek adják át nemzedékeknek a köznapi tapasztalatot: az átnedvesedett topánt a tűz (fűtőtest) közelében kell szárogatni, meg ki kell sámfázni, akár papírral is, hogy tartsa a formáját. Ahhoz sem kell sok ész, hogy mit kell tenni az elvásott sarokkal. (Csak legyen a közelben cipész.) A cipőt (csizmát) lehetőleg óvjuk az éles, hegyes tárgyakkal való ütközéstől… – így az írott tanács. Bizony, ez megszívlelendő. De nem lenne-e helyes az üveg- és porcelánkereskedésben is felhívni a közönség figyelmét arra, hogy a pohár, csésze, tányér mire rendeltetett, továbbá, hogy mind mennyire törékeny, úgyhogy óvakodjunk a földre pottyantásuktól?

A röplap persze jó szándékból íródott, nem is akarom megbántani a kiadóit. Felteszem, a termékek, a munkájuk megbecsültetése, romlástól, pocséklástól való féltése vezette őket, hiszen azt szeretnék, hogy amit gonddal és kedvvel gyártottak, minél több örömet szerezzen a vevőknek, már csak a tartósságával is. Mindenki így van: ha nem hiszi is, hogy örökös vagy örök érvényű, amit létrehozott, annyit azért remél, hogy maradandó. Ha vigyáznak rá! „Ez száz évig is ilyen lesz, kitart, míg él kegyelmed!” – mondta régen a mesterember a portékájáról. Legtöbbször ez igaz is volt. Amikor az iparosok, kereskedők még szóba elegyedtek a vevőikkel, mondogathattak ilyesmit, de ma már csak röplapok, tájékoztatók révén tartunk kapcsolatot egymással; az eladónak mukkanni sem kell, csupán átnyújtja a kedves vásárlónak a prospektust, azon rajt van minden. Az ember hisz az írott szónak. A fehérneműüzletben például: „Rendeltetése - férfiing.” S lám csak, ez egy férfiing céduláján olvasható. De a múltkor alsónadrágot akartam venni, azon is ez állt: rendeltetése férfiing. – Mi dolog ez? – kérdeztem az eladót. Anélkül hogy az árura pillantott volna, kijelentette: – Kérem, ami rá van írva! – A nyomtatott betű szent, de azért nem kell mindig beugrani!

Mert az embert nem is szükséges minduntalan eligazítani. Lehet bízni a tapasztalatában is. Nagyjából felismerjük a dolgokat (a holmikat) – és bánni is tudunk velük. Sokszor jobban, mint a prospektusok javasolják. Mert ezek meg is zavarhatnak, el is bizonytalaníthatnak. Hiszen szerkesztőik tévedhetnek. Nem mindig használtam mindent rendeltetésszerűen – például a lábbeliket –, de azért valahogy feltaláltam magam. A háborús időkben katonabakancsomhoz nem kaptam útmutatót, de a magam esze szerint befaggyúztam, újságpapírral kibéleltem, amikor télvíz idején sáncolásra rendeltek. A Teleki téren vett, hegyes orrú, olasz félcipőmet sem viseltem kellő körültekintéssel – már ami a helyzetet illeti –, nyárban, fagyban egyaránt hordtam, de csak kitartott az ötvenes évek végéig. Amiként apám csizmájához sem adtak használati tanácsot, mégis megvan már vagy negyven éve.

Persze, értem, sőt, köszönöm is a gyártók és kereskedők udvariasságát. De ugyanakkor nyugtalanít is valami. Talán az, ami őket is elgondolkoztatta, hiszen azt írják, hogy akik számára a közlendők magától értetődőek, azokat csak emlékeztetni szeretnék… Hát ez az! Az evidenciák felemlegetésére, bármily kínos is, úgy látszik, szükség van. Sok olyat kell újra „feltalálni”, ami egykor már magától értetődő volt. A termelésben, a kereskedelemben, a szellemi életben, a nevelésben, az emberek viselkedésében…

Tehát csak semmi irónia. Nem árt hangsúlyozni az ilyesmit: A téli cipőt télen, a nyári cipőt nyáron viselje!

Azon sem csodálkozhatnánk, ha így szólna a figyelmeztetés: A cipő a lábra való! Jó, ha megjegyzi!

(Hogy igazán öröme teljék a használatában.)

A körön kívül

Minek nevezzem azokat a figurákat, akik itt-ott feltűnnek rongyokba bugyolálva, koszosan, spárgával átkötött klepetusokban, drótozott cipőkben, zsákokkal, tarisznyákkal, horpadt és hámló vulkánfíber kofferokkal meg mindenféle bugyrokkal városunk utcáin? Kik ők? Clochard-ok? Hívhatom őket így? De hiszen jámborabbak, szerényebbek, mint külhoni kollégáik. Nem támadnak a járókelőkre pénzt követelni ételre, italra, bagóra, kábítószerre. Nem fekszenek látványosan a metróállomások melegében az újságlapokból összerótt „matracaikon”; a terek padjain is csak átmenetileg pihengetnek; nem, ezek nem igazi clochard-ok. Hanem mifélék, kifélék? Csöveseknek és punkoknak sem mondhatom őket, merthogy idősecskék javarészt, legtöbbje túl van az ötvenen. Netán kiöregedett „aluljárósok”? Akik a „szakmában” maradtak, s most már vénségükre sem kezdhetnek máshoz, tovább csavarognak?

De nem, ők soha nem bandáztak, soha nem divatoztak, náluk nem eszmei kérdés a szakadtság, sem a mosdatlanság, ők… Nos, mik ők? Tekergők? Naplopók? Romantikus hangzású és nem rájuk illő elnevezések ezek. A mi vagabundusaink nem laknak a város elhagyott negyedeiben, mert nálunk nincsenek elhagyott negyedek. Nem laknak a csatornákban, mint némely metropolis alvilágának népe, mert a mi városainkban a csatornák a lehető legbiztonságosabb zárakkal vannak ellátva. Ezek a topis alakok legfeljebb a pályaudvarok várótermeiben alszanak az utasok közé vegyülve; télvíz idején jól fűtött előcsarnokokban üldögélnek a dolguk elintézésére váró ügyfelek társaságában; ételbárokban koslatnak maradék főzelékre, pörköltre vadászva; házak kapualjaiban várják ki egy-egy nagyobb hóvihar, orkán elültét, aztán ismét járják a várost, turkálnak a kukákban rongyért, papírért, üvegért; rendes időközökben megjelennek a MÉH-nél, beváltják a holmit, beseprik a forintot, fillért, s mennek piálni. A talponállókban közönség van, élet van – annyi, amennyi nekik elegendő. Ott senkinek sem tűnnek fel különösebben. De hogy hol laknak? Külvárosi kamrákban, fészerekben, a centrum század eleji házainak sötét földszinti vagy alagsori szobáiban, szalmazsákokon, lomtalanításkor kidobott, rossz rekamiékon, füstölgő jancsikályhák tüzénél melegedve? Valahol be vannak jelentve, valahol számon tartják őket, mert ebben a társadalomban mindenkinek tartoznia kell valahova. Még nekik is, akik máskülönben nem tartoznak sehová sem.

Vajon milyennek látják az életet? Rossznak? Jónak? Egyáltalán, törődnek vele, hogy milyen? Érdekli őket, mi folyik a világban? Tudnak-e a lakbérek emeléséről, az olaj- és benzinárak alakulásáról, a leszerelési vitákról, az elnökválasztásokról, a moszkvai értekezletekről, a Nemzeti Bank fizetőképességéről, az indiai űrhajósjelöltekről? Kiterjed-e figyelmük a napi léten, időjáráson, betevő falaton, guberálnivalón kívül másra is? Alighanem csak az a fontos, hogy nyitva tartson a csehó, hogy akadjon ott egy belevaló mandró, aki odalöki a haverságból vagy szánakozásból megváltott blokkot… De ez így talán túlságosan sematikus. Azért, mert különcök, még lépést tarthatnak a korral. Vagy talán éppen azért lettek különcök, mert függetleníteni akarták magukat a világ, a társadalom problémáitól? Nem vállalnak részt azokból, s így, becsületesen, nem is kérnek a haszonból. Megvannak a maguk szerény körein belül.

A múltkor elém került egy ilyen figura a közértben. Görbe volt és töpörödött, poros kalap fedte göndör, ősz haját, nadrágszára a bokánál mint a harmonika, biztosítótűk garmadája fogta össze rongyait, s a keze, uramisten, a keze talán esztendő óta nem látott – nemhogy szappant, de vizet sem! Vett egy üveg kólát, bukszából kotorta elő a pénzt a fekete mancsaival, s ott helyben fel is hajtotta a nedűt. De szinte lopva, hogy ilyen ügybe keveredett. Mohón ivott, szomjas volt. Hanem akkor miért nem kért valahol egy pohár vizet? Az ám! Hová kopogtathatott volna be? Ki ad ma egy ilyen pasasnak inni? Kiben támad iránta szánalom? Senkiben. Még ajtót sem nyitnak, ha a kémlelőn át meglátják.

A kóla, ez az agyonreklámozott üdítő – és ez a toprongyos alak! A kép bizarr volt; fröccsöspohárral lett volna klasszikus forma…

Egy másik ilyen alakot karácsony táján láttam az eszeveszett vásárlási lázban. Sárgabarackbefőttet nyitott fel bicskájával, s hörpölte, ette boldog elégedettséggel az S-butikba özönlő tömeg útjába állva, mit sem törődve a lökdösődőkkel. Irigyen néztem önfeledtségét. Gondtalanságát. Kötetlenségét. Szabadságát. Csak később jutott eszembe, hogy hisz ő is gyári készítményt evett, a civilizáció termékét! Akkor hát csak arról van szó, hogy ez egy kényszerű sors? Hogy ezek a guberálók – szegények?

Szegények? Csakhogy szegény az, aki törekszik valamire, ám kedvezőtlen anyagi körülményei gátolják boldogulását. Ezek a toprongyos figurák azonban megelégszenek azzal, ami jut nekik. Nem érzékelik a szegénység kategóriáját, túl vannak rajta, amiként egy krőzus a gazdagságon. Egyszerűen: kiszálltak a „buliból”. Vagy így hozta a sorsuk, vagy elhatározták, hogy szabadok lesznek, hát megvetik a civilizációt. A krőzus és a guberáló – függetlenítheti magát a társadalomtól.

Igaz ez? Hát nem tudom. Mert mégsem arról van szó, hogy ezek a göncökben járók valami természetes létbe keveredtek volna vissza, ahol kézzel fogják a halat a folyóból, a patak hűs vizét isszák, és csak úgy tépdesik a fákról a gyümölcsöt. Hiszen csakis a társadalom árnyékába húzódva tudnak megélni. Vagyis nincs menekvés. Azonkívül: a buliból kiszállni csak a más kontójára lehet. Ahogy krőzus – még clochard is, a világnak hátat fordító, csak azért lehet valaki, mert a többi húzza az igát.

Drótozni, foltozni

Ami régen persze így hangzott fel a budai és pesti bérházak udvarán: – Drotoznii-fótozniii!…

A szerszámos ládikával felszerelt iparos, leginkább sovány, görbedt hátú ember, kajla karimájú kalapban, házról házra járt, megállt egy-egy udvarszegletben, vagy a talpalást valamicskét kipihenni nekidőlt a porolónak, és elkiáltotta magát: – Drotoznii-fótozniii!!!… – Majd várt, várakozott a délelőtti csendben, amit csak fedők zörgése, sütőajtók csapódása, mozsarak csengése-bongása, habverők serregése zavart meg innen-onnan, a gangokra nyitott konyhákból. – Drotozniii!… – eresztette meg újfent a hangját, hogy netán a kamrák mélyén is jól hallhassák a háziasszonyok. Aztán végigpillantott a földszinti ajtók során, majd az emeletek felé emelte tekintetét. A kapualjakból áradó hűs-dohos levegő meg a levesek és főzelékek párafelhői a sülő húsok és a vaníliás sütemények illatával keveredve elúsztak a vékonypénzű iparos orra előtt, egyszerre adva hírt szegénységről és jómódról; de ő egyaránt várt hívó szót földszintről, emeletről; a kopott firhangú ajtók mögül éppúgy, mint a díszes rácsokkal védettek mögül.

S nemhiába. Szólították fejkendős asszonyok, szólították dámák. Egyformán alkudozott valamennyi. Mibe kerül egy repedt cseréptál megdrótozása? Mennyiért cinez oda egy kis foltocskát a likas fazék fenekére? Olcsóbban nem lehetne? Hát jó, csinálja! Tudja, kár lenne eldobni ezt a jó tálat, az anyámé volt… a dédusé volt… a vásárban vettük még ifjú asszony koromban… és így tovább.

– ’Genis, kérem szépen… – Az iparosember lehúzódott az udvarra, az árnyékba, rossz időben a pincelejáróba – és munkához látott. Szépen, komótosan. Jó munkát kellett adni, pontos munkát. Pedig csak vándoriparos volt, talán sohasem látták többé a házbeliek, mert azután másfelé vitte útja, mégsem engedhette meg magának, hogy hitvány módon végezze el a dolgát. Finom dróthálóval fogta össze a zománcozott cserépedényt; sima kis foltot cinezett a kilyukadt fazékra…

Magam is láttam dolgozni ilyen iparost eleget. De ha nem láttam volna, akkor is tudhatnám, mennyi figyelmet szentelt – mondjuk a drótozásra. Ismerhetném akkor is a munkáját, mert vannak drótozott tálaink. Ezek gyermekkoromban is ilyen drótozottak voltak már. Nagyanyám után anyám kelesztett a szilvakék zománcúban tésztát.

Egyik-másik konyhai edényt már ötven-hatvan évvel ezelőtt a szemétre lehetett volna vetni – ha nem jártak volna ezek a derék iparosok házról házra a megmentésükre.

Pedig olcsó edények. Nem márkás készítmények, nem szervizek darabjai. Csak vásári holmik. Köznapi tárgyak. Ha egyik-másik elrepedt, kevés pénzért újat lehetett volna venni helyette. Bizonyára takarékosabb volt összefogatni dróttal, de nem hiszem, hogy csak a spórolás vezette a régieket. A tárgyak becsülése is. Menteni – ami menthető – az enyészettől. Micsoda falu Bécs?! Kidobni valamit, ami megjavítható?

Így vannak most százéves tárgyaink.

De vannak-e tíz- meg húszévesek?

Vagy csak tavalyiak is?!

Nem is olyan régen vettünk egy háztartási gépet, ezernégyszázharmincért egy Robot Maryt. Robot Mary mixel, habot ver, pépesít stb. Francia, angol, arab, spanyol, olasz nyelven írt prospektusa meg előkelő márkaneve – Moulinex – elkápráztató. Dolgozott is szépen, gyorsan, takarosan. Hanem egykettőre megsebesült szegény. Műanyag kobakját két parányi kis műanyag lapocska tartotta, s hogy, hogy nem: azok bizony letörtek. Megjavíttatjuk – gondoltuk, s elvittük a szervizbe. Ott aztán kiderült, hogy bár garanciális időn belül történt a baj, az alkatrész cseréje nem lehetséges, mert a meghibásodás erőszakos (?!) Jó, akkor pénzért kérjük. Úgy nem lehet, mert alkatrészt csak garanciális hiba esetén adhatnak. Hát akkor legyen garanciális! De az meg nem lehet, mert erőszakos… A törés, ugyebár… stb.

– Akkor mitévők legyünk?

A szervizes ember már különben is kelletlenül felelgetett, ez a kérdés pedig egyenest megdöbbentette. Miért tőle kérdezzük? Hát kitől mástól kellene? Ő azt nem tudja! Láttuk, a téma mélységesen untatja. Megmondta, mi a helyzet, mit akarunk még? – Talán ragasszam meg epokittal? – kérdezte a feleségem. – Ragassza meg – mondta álmosan és életuntan a szervizes.

Robot Mary most epokittal összebarkácsolt fejjel végzi a dolgát. De nem sokáig. A kobak máris lötyög. Mindezt a régi habverő, a kézi, a réges-régi kajánul lesi a falról.

Robot Mary, az istenadta, nem lesz matróna. Ifjan végzi, szegény.

Overall és tejeskávé

A főváros egyik presszójában vagyunk, reggel fél kilenckor. Tudom, hogy fél kilencre jár az idő, mert találkozóm van valakivel, aki mindig itt kezdi a napot, dolgozgat az egyik sarokasztalnál, mielőtt a rádióban levő hivatalába menne.

Rá várok, amikor látom, hogy csupa festék, csupa malter ruhában munkások jönnek be nyolcan vagy tízen, kissé borzongva az áprilisi hidegtől. Na, mondom magamban, a féldeciktől majd mindjárt felmelegszenek. Csak futólag figyelek rájuk; ezernyi kabarétréfa és glossza unos-untalan megírt témája volt már, ami történik: ezek most otthagytak csapot-papot, meglógtak a melóból – reggel fél kilenckor! –, beveszik magukat ebbe a kis presszóba, jön a nagy vedelés. Sörvedelés, pálinkavedelés. De miért egy ilyen drága helyen? Miért nem valamelyik közértben szerzik be a „létfenntartáshoz” szükséges muníciót, ahogy az utcánkban is látom, amikor reggelente tejért megyek a boltba? A mi környékünkön úgy dívik, hogy ilyentájt sörért és cseresznyepálinkáért állnak sorba az ugyancsak festékes és malteros, sőt olajos overallt viselő szak- és segédmunkások. Néha magam elé akarom engedni őket a pénztárnál, de udvarias elhárítás a válasz: – Kösz’, ráérünk… – Így azért, csapatostul ritkán kószálnak el a munkahelyükről; ráadásul ezek itt, ebben a presszóban még asztalhoz is telepszenek. Hm! Ez kissé feltűnő, nem? Az illem azt diktálja, hogy csak egy-két fullajtárt szalasszanak el a napi alkoholmennyiségért, amit aztán a munkahelyen – és nem egy kávégőzös helyiségben – szokás elfogyasztani.

Mint mondom, asztalhoz ülnek a fiúk – fiatalemberek, hiszen úgy harminc körüli valamennyi; erőteljes, egészséges, munkabíró férfiak –, és feladják sorra a rendelést a pincérnőnek. Távol vagyok tőlük, nem hallom, miket kérnek, de elképzelem! Na, ezek most délig eldáridóznak!

Eszembe jut, amit éppen a minap mesélt egy ismerősöm, akinél mostanában iparosok dolgoztak a lakásban. Az ingatlankezelő kicseréltette a csöveket a falakban, aztán megérkeztek a festők. Csak a mellékhelyiségekről volt szó, de így is időtlen időkig tartott a – munka? Nem a munka, hanem az ottlétük.

– Nem látja? – kérdezte tőlem kétségbeesve. – Megőszültem. Egyetlen szál ősz hajam sem volt, de beleőszültem abba, amit műveltek! Nem arról beszélek, hogy tatarozás címén mindent összezúztak, hogy a festék kétszer is lepergett, s most harmadszorra is felhólyagosodott, de mit bánom! Csakhogy elmentek! Naponta két-három órákra eltűntek tízóraizás meg ebédelés címén; ha meg végre dologhoz láttak, nekem kellett itatni őket. Néhány felrakott csempe – no, azért már egy feles! Meg az a rengeteg üres üveg! Végül már én főztem rájuk, csak hogy haladjanak. Húsokat kértek, salátákat, tyúkhúslevest! Utána elszívtak néhány cigarettát, megittak néhány üveg sört – de így legalább csak másfél-két órát üldögéltek a konyhában! Na és ahogy beszéltek! Az az üvöltözés, káromkodás! Szidom a gyerekemet, hogy miféle trágár szavakat hoz haza az iskolából, már mint a többi gyerektől tanult mocskos beszédet, így értem; erre mit mond nekem? Hogy a bácsik is úgy beszélnek…

Ezek a presszóbeliek csendesen vannak, inkább kedélyesek, semmint hangoskodók. Közben megérkezik a barátom, beszélgetünk; csak fél szemmel látom, egy idősebb férfi, amolyan pallérféle jön be a presszóba, na, gondolom, lesz most nemulass! De nem! Az overallosok haveri kedvvel helyet szorítanak neki; ő is rendel.

Aztán a pincérnő a tálcával! Hát ez nem igaz! Néhány üveg gyümölcslé, néhány pohár tej, néhány csésze tea meg kávé. Tejszínhabbal. Egy tányéron túróstáskák. Mi ez?! Mi lesz itt? Babazsúr? Ez valami ócska trükk! Reklámfilmet forgatnak talán a józan életről?

A barátom észreveszi meglepetésemet. Ő már ismeri a társaságot. Törzsvendégek. Itt szoktak früstökölni. Fél óra – aztán visszamennek az építkezésre.

– Ezek építkezésen dolgoznak?! És hogyhogy nem isznak?

– Soha nem isznak munkaidőben. Soha. Az a korosabb férfi a művezetőjük. De nem azért. Ha egyedül vannak, akkor sem szegik meg a szabályt.

– A szabályt? Ja, persze! Hiszen ez szabály! El is felejtettem. De hogy vették rá őket erre a feletteseik? És hogy tudják megállni? Hogy lehetnek ilyen különcök?!

– Régóta figyelem őket – mondja a barátom. – A hétvégeken tortát rendelnek ebben a presszóban, innen viszik haza feleségnek, gyereknek…

– Tortát? Ők?! Innen? De miért?

– Talán mert itt olcsóbb, mint Ausztriában…

(Kedves Olvasó, hát ez lenne a poén. Bevallom, ennek a kedvéért lódítottam; ugyanis eleitől fogva jól értettem az overallosok beszédét. Tudtam, hogy osztrákok. Itt dolgoznak Budapesten, cégük nagy építkezésén.

De elhihetik, szívesebben írtam volna, hogy – magyarok.)

Flashback

A barátom azt mondja, kapkodva él. Kapkodva élünk, mondom neki, elkésettségben, időhiányban. Azt mondja a barátom, leginkább az zavarja, hogy kényszeredetten mindent egyszerre szeretne csinálni: dolgozni, élni, megélni, pihenni, szórakozni, emberek között lenni, társalogni és nem társalogni, csak üldögélni egymagában. De nem lehet; mindezt egyszerre és kapkodva nem lehet.

Pontosan így vagyok én is, mondom; az ember állandó lemaradással küzd; lemaradás, lemaradás, teljesítetlen kötelezettségek, kapkodás. De mennyire, mondja a barátom, ha felsorolnám neked, mi mindent kellene elvégeznem, mi mindent vállaltam, elképednél. Akárcsak te, ha én felsorolnám… – és így licitálunk egymásra.

Ő azt mondja, képzeljem el, csak egy példa, a felesége kihívja a ház mögötti kis virágoskertbe, hogy nézze meg, milyen gyönyörű lett minden az éjszakai frissítő eső után, hát persze hogy kimegy, mert szeretné látni, de csak kikukkant, jó, igen, szép – mondja, s máris rohan vissza a szobába, mert elkésik, valahová siet, valamit sürgősen el kell intéznie. De meddig? Mindig és mindig!

Ez így szörnyűséges, mondja a barátom. Le nem ülök senkivel beszélgetni! Nem érünk rá társaságba menni. De más se ér rá velünk foglalkozni, másnak sincs türelme! Igen. A türelem hiánya, mondom, ezt érzem én is. Türelmetlenek vagyunk – és kétségbeesetten kapkodunk. Mint a készületlen diák. Igaz? Egy az egyhez – mondja ő. Mint a készületlen diák, aki a tízpercben nézi át sebtiben a feladatot. Aztán a jósorsra bízza magát. Hát mind így vagyunk? – Úgy látszik, mind, legalábbis sokan vagyunk így. Aztán jönnek a gyomorpanaszok, a szívpanaszok – aszerint, hogy ki-ki hol sebezhető.

Eszembe jut ma mindez itthon, a kertben, hogy erről beszélgettünk a barátommal. Itt ez a nyár, ez a gyönyörű, amit úgy várok mindig, de ami esztendőről esztendőre szinte észrevétlenül elszáll. Mert ezt is kapkodva élem végig.

Élvezni kellene a fák alatti hűs szigeteket. Ki kellene járni a Dunára. Barangolni kellene a környező erdőkben. Vagy csak kifeküdni a fűre, itt, a lugas közelében, s beszívni a virágzó szőlő illatát.

Le kell szedni a cseresznyét. Kell. Így. Nem arról van szó, hogy milyen nagy mulatság lesz felmenni a fára, kosárba gyűjteni a termést. Nem. Hanem így, hogy kell. Eltennék néhány üveg kompótot, mondja a feleségem, most jó ropogósak a szemek, jöhet egy váratlan eső, akkor mind kirepednek. Lássunk neki! – Nem lehetne holnap? – alkudozom, mert estig még rengeteg mindent el akartam végezni. – Nem, nem, most szedd le, csak annyi segítséget kérek, én addig elmosom a tavalyi üvegeket. Hamar végzel, meglátod… – Hamar végzek! Hamar, hamar – már megint erről van szó, hogy hamar! Cipelem a létrát a fa alá, a feleségem közben a kerti csaphoz hordja a befőttes üvegeket, öblíti róluk a téli port. Ott, a fenyő alatt, az árnyékban mindez olyan békés, nyugodalmas, idilli…, de ezt csak futólag állapítom meg, csak felvillan bennem egy kép… egy régi nyár… maga a nyár, időtlenül, szépségesen. Valami emlék. De még nem tudom, mikori. Mert nem engedek a csábításnak, sietni akarok, végezni akarok a munkával.

Amint felérek a lomb hűsébe, a pirosló cseresznyék közé, ismét átsuhan agyamon a kép: egy másik kert szeglete, egy másik cseresznyefa, egy régi délután…

De inkább helyet keresek a talpamnak az ágon. Meg a kosárnak is. Hová tegyem? Mindenütt lebillen. Hogy az ördögbe!…

Ám akkor megint a kép.

Flashback. Ez az angol filmes kifejezés visszapillantást, visszapergetést jelent. Nem a tekercs visszaforgatását és újra lejátszását, hanem a történetben valami apropó kapcsán a múltbéli események felidézését.

A flashback akkor hatásos, ha váratlan.

Mint ez, most: a lombok közt már a délutáni nap süti a nagybátyám szalmakalapját. Az öreg a létrán áll bőrpapucsban. Nemrég jött meg a gyárból, evett valami főtt ételt, aztán ki a kertbe. Én, vakációzó gyerek, utána. Viszem a kosarat. Befőzés lesz, nagynéném mossa a kútnál az üvegeket. Állok készségesen a fa alatt, nézem, mit segítsek, s akkor nagybátyám hangja a lomb közül: – Eredj a fészerbe, a gerendán találsz egy faládikát, abban egy S kampót. Az ősszel odatettem, ott kell lennie. Hozd ki, hogy felakaszthassam az ágra a kosarat…

Persze, az S kampó! – jut eszembe most hirtelen. Hiszen az nekem is van… valahol! Lekúszom a fáról, sietek a garázsba. Valamelyik polcra tettem tavaly… vagy fiókba? Turkálok, csapkodok… Hol a csudában lehet?! Hogy semmit sem találok! Soha, semmit! Így soha nem végzek ezzel a cseresznyeszedéssel!

S akkor megint a flashback: A végtelennek tűnő nyári délután békéje. Nagybátyám nyugalmas hangja: – Ne kapkodj, gyerek, nem kerget a tatár…

Bölcsesség próbája

Azt írja Montaigne A tapasztalásról című esszéjében a gyerekek neveléséről, hogy csemetéinket kényeztetés helyett okosabb a szűkölködéssel megismertetni, „hadd formálódjanak a megszokás által egyszerűségre és igénytelenségre; jobb, ha azután inkább alábbhagynak a szigorúsággal, semhogy felfelé kelljen kapaszkodniuk hozzá”.

A megszokás által? – állok meg, mai olvasó és mai tapasztaló e soroknál.

Mivé formál ma a megszokás? A gyereket mire edzi?

Montaigne az apját dicséri, hálálkodva gondol annak nevelési elvére. Magna pars libertatis est bene moratur venter – vagyis: Jól szoktatott gyomor fél szabadság. Gyermekét a bölcs apa nincstelenek kezére bízta; már „a bölcsőből kiadott nevelésre egyik szegény falujába” – írja e jótékony intézkedés hasznát mind egész életében élvező fiú.

Vajon egy mai szülő előrelátó-e annyira, hogy magzatának ne csak jelenkori, hanem későbbi javát is lássa, mint a néhai Montaigne papa? Mai apák, van-e bennünk annyi jóra törő nevelési szándék, annyi pedagógiai érzék és annyi bátorság, hogy ne kapassuk el gyerekeinket akár drága ajándékokkal, akár engedékenységeink garmadájával? Bárha tehetjük könnyedén, mert éppenséggel bővelkedünk javakban, vagy tesszük fogcsikorgatva, terhekre terhet véve nyakunkba, mert erszényünk sovány: nemde egyképpen a szerénység helyett annak ellenkezőjére szoktatjuk őket? A „semmi sem drága, ha a gyerekről van szó!” vagy a „még, ha a számtól vonom is el a falatot!” – vélekedések nem azt jelzik-e, hogy híján vagyunk a bölcsességnek?

Jön haza a kisiskolás lelkendezve, hogy olyan játékot lehet kapni, ami kronométer meg ébresztő is egyben, ráadásul zsebszámológép és miniatűr videójáték. Potom kétezerért. – Mennyiért?! – ámuldozik az apa. – A srácok is mondták, hogy olcsó! Mert, ha a dollár most negyven forint… – Te figyeled a dollár árfolyamát?! – Nem, csak tudom, hogy a nyugatnémet márka körülbelül húsz forint, ha két márka egy dollár, akkor… szóval megvesszük? – Mit?! Hogy képzeled?! – Hát… van olcsóbb is, de azzal nem lehet számolni. Kipróbáltam… – Hol? – Már annyi gyereknek van az osztályban!… – Az apát elképeszti ez az egész. Kétezer forint! Amikor ő egy cipőért nem hajlandó nyolcszáz forintot kiadni, inkább bejár hetente az Alkalmiba, hátha akad a lábára való négyszázért. És akkor ezért ennyit?! Meg mi az, hogy majdnem mindenkinek van az osztályban? Az ő idejében rongylabdát varrtak otthon régi harisnyákból, azzal játszottak a tízpercekben kiszorítóst. Meg még a papírrepülő járta, legfeljebb a sakk, de a lyukas órákon inkább a kockás füzetlap a hajós csatához. Az apa emlékezetében felbukkan egy fiú, akinek merklinje volt, egy másik, akinek villanyvasútja, de ezeket ő nem is látta, csak az a néhány szerencsés mesélt a csodás játékokról, akiket azok a gazdag srácok meghívtak zsúrra. A karórákkal sem volt más a helyzet. Neki, az apának, csak húszesztendős korában sikerült szert tennie egy zsebórából átalakítottra, büszkén csatolta a csuklójára – s nem olyan unottan, ahogy fia a maga quartz-át. – Megvesszük? – hallja közben a kunyeráló hangot. – Eszembe sincs! Rengeteg pénz! Nincs is annyi pénzem! – Akkor miért vettél mosógépet? – Hogy anyád kimoshassa a szennyest! – És a régi? Az nem volt jó? – Ez automata. Különben is, ne hasonlítsd össze a mosógépet azzal a játékkal! – Azért nincs pénzetek, mert a mama annyit költ a közértben! – Annyit?! Soha nem vesz semmi fölöslegeset! – Akkor miért hagy ott mindig ötszáz forintot? Állandóan azt mondja, ma is otthagytam egy ötszázast! És miért jársz autóval? Vehetnél egy Romet motort, az csak két litert fogyaszt százon! – Na, hagyjuk a marhaságokat! Nem veszünk meg semmi drága vacakot, és kész! – Az nem vacak, az egy komputer! – A gyerek szeme megtelik könnyel. Ez tényleg komolyan gondolja! Nem, nem! – tart ki az apa szóban és gondolatban. Kétezer! Mit képzel ez a kölyök?! Ennyi pénz! Még ha kigazdálkodná is valahogyan! Akkor se!

Sajnálja rá a pénzt – s nem azt fontolgatja, hogy helyes-e engedni a fiú szeszélyének? Szabad-e rászoktatni, hogy mindent megkap, amit akar? Nem azt latolgatja, csupán nyüszít a lelke: nem bírom, nem fogom bírni anyagilag; de az is belehasít (még mindig belehasít!), hogy mennyire szerette volna kölyökkorában azt az autót, ami nem esett le az asztalról, hanem megfordult szépen a peremhez érve, de az apjáék sokallták érte a pénzt, pedig kéz alatt… Máig sem felejti azt a csalódást. – Na jól van, mondja, ha visszaviszed az üres üvegeket a boltba, ha eladod a MÉH-telepen a régi mosógépet… akkor a hiányzó összeget majd valahogy… – Mert arra is gondol, mennyire utálja, amikor a nála idősebbek a nehéz sorsukkal példálóznak. „Bezzeg az én időmben még!” És ezzel akarnak minden rosszat elviseltetni!

Az a komputer, az a csudamasina drága. De ha ezek a gyerekek már ilyen csudamasinákkal nőnek fel! Számítógépekkel akarnak játszani, nem rongylabdával.

Pedig a rongylabda! Az még! Hajaj!…

Ám hogyan is írja Montaigne? „Egyszer finnyásnak neveztem egy rokonomat, aki a gályáinkon leszokott róla, hogy ágyban háljon, és levetkőzzön az alváshoz.”

Tapasztalásaink, megszokásaink – beidegződéseink – mérlegelése bölcsességünk próbája.

Reminiszcencia

A kis borbélyműhely az átjáróház udvarán. Homályos, bolthajtásos helyiség a régi épület alján. A sarokban. Jószerint észre sem lehet venni. Talán csak a törzsvendégek tudják, hogy hol bújik meg, hogy még van, hogy a borbélymester reggelente leveszi a lakatot a vaspántról, hogy kitárja a vasajtókat, fellocsolja a poros padlót, kiseper, tiszta kendőket rak a tükrök mellé, újságot csíptet a régimódi nádkeretbe, s mikor mindezzel végzett, egy kis szagos vizet szór szét az áporodott levegőbe.

Ha arra megyek, égni látom a villanyt, a mester háttal áll; fehér köpenye rég nem látott keményítőt, de a patyolatfehér nem is illenék ebbe a környezetbe. Inkább valók ide foltozott, agyonmosottságuk ellenére is sárguló leplek és törülközők. Aminthogy a tükrök foncsora is hámlik, az ódivatú forgószékek is nyikorognak.

Egy ugrásnyira, a sarkon modern fodrászüzlet. Sőt, szalon. Vagy mi több: stúdió! Hajvágóstúdió! De ez a kis műhely meghúzódik itt, a vén ház udvarán.

Himbálódzó réztányérok jutnak eszembe – gyerekkorom borbélyüzletei. Az olajjal felkent padlók, a fényes tükrök, az ollócsattogás a fülem mögött, a nullásgép siklása a tarkómon. A szeszek, brillantinok illata. A hajkefe sörtéi. És a bőrpárnás székek.

S mégis; valami nyomasztó érzés száll meg, amint elsietek előtte, s bekukkantok az ablakán. Vajon miért? A szürkés csipkefüggönyök miatt? Az átjáróház elegáns negyed utcáit köti össze; a nagyvárosban inkább idilli ez a kis műhely, semmint taszító. Akkor miért?

Aztán egyszer sejteni kezdem, miért. Előbb csak egy név jut eszembe: Georgi. Nem tudom, honnan; eleinte bizony nem is tudom! Georgi. Aztán napok múltán felrémlik egy kis novella. Dosztojevszkijé talán?

Olyan ez a ház, az a kapubolt a hámló vakolatával, a fakockás útburkolatával, vendéglőjének udvarra nyíló konyhájával, aminek az ajtajában moslékoshordók bűzlenek reggelente, a pincelejárója sötétjéből előkullogó macskákkal, a felborított és undort keltő szemeteskukáival, mint egy Dosztojevszkij-elbeszélés helyszíne.

Georgi – hajtogatom magamban. Nem, ez nem Dosztojevszkij figurája, dehogyis! Sietek haza, hogy elővegyem Gellérit. Milyen régen volt a kezemben! Fellapozom a novellát; csak úgy állva belekezdek a polcnál, s egyvégtében elolvasom. De hiszen csupán néhány oldal az egész. Hanem micsoda néhány oldal!

Lenyűgöz megint, s bánt a lélek a tévedésem miatt, hogyhogy Dosztojevszkijnek tulajdonítottam ezt az írást? Bámulom újra és újra a szavakat, a mondatokat. A kis borbélyműhelyben lappang a fény. S aztán ahogy a püffeteg, iszákos borbély sóhajtozik: Romlás, romlás… Gyűlöli, utálja az egész életét. Körülötte ott téblábol megvakult felesége, a hajdani kacér, aki megcsalta. Georgi nyugalmat kíván, de hogyan, amikor az egész élet romlás, romlás. A beretváját feni, ölni készül. Megölni ezt a vak asszonyt, aki megcsúfolta. De nem tudja megtenni, csak megbünteti, csak bezárja, hiába sír, könyörög az a régi bűn feloldozásáért. Hiába.

Mekkora erővel megírt novella! A Nyugat közölte 1937-ben, látom a jegyzetben. S ahogy lapozok, a könyv végén ott egy másik borbélyos történet, a Keserű fény. Szorongással, halállal teli történet. A borbélyszékben, a pirinyó lámpával megvilágított butikban a férfi, miközben a különös borbély beretválja, a halállal álmodik, de az üzletből kiszabadulva az élet utáni vágy szállja meg: …s fel is kiáltottam: – Élni! – S úgy éreztem, hogy ez az igazi hang az én igazi vágyam mind az idők végtelenéig, mindörökké és mindenekfölött.

Ez már a hagyatékból került elő. Negyvennégyben írhatta, a megaláztatások idején. Gellérit, a munkaszolgálatost a halálba hajszolták; de Gelléri Andor Endre, az író, él. Olvasom most újra a novelláit tíz év után, húsz év után, harminc év után.

Az író él, ha olvassák. Micsoda novellák ezek! Micsoda novellisztika volt itt – s mostanra hova veszett? Móricz Gelléri tündéri realizmusát emlegette. De a tündériség mellett démonokat is érezni műveiben. A zseni jó démonait, ám a kor, a világ elszabadult, rossz démonait is. A pusztítókat. Harcba szálltak ezek az írásaiban. Ahogy Dosztojevszkij műveiben is.

Gelléri éppoly mélységeket látó-érző volt, mint nagy orosz elődje. Egy magyar Dosztojevszkij pusztult el az őrület korszakában…

Ha kiérek az átjáróház kapuboltja alól, látom a nyüzsgő várost. Más most az élet. Drága boltok között hömpölyög a nép. Autók tülekednek, fények vibrálnak. Pénz, pénz – ezen jár az esze mindenkinek. Venni, szerezni, gyarapodni.

De itt ez a kopott ház. Ez a vénséges udvar. Ezek a salétromos falak. Ez a kis, sötét borbélyműhely. Ez a Gelléri-reminiszcencia.

Bizonyára csak hallucinálok, de amint elsietek az üzletecske előtt, az ajtó résén kiszökő panaszos sóhajt hallok. – Rontás, rontás…

Pedig amint benézek, azt látom, hogy a mester kedélyesen beretvál valakit. Fölébe hajol, szószátyárkodva magyaráz – aztán összenevetnek.

Füst

A vasúti fülke ajtaján fémtáblácska egyszerű grafikai jelzéssel: Dohányozni tilos! Manapság már a nem dohányzó utasok vannak előnyben, s ez így helyes; régebben alig talált az ember ilyen kupét. Az ember – mondom így, általános alanyban, mert azokban a régebbi időkben magam is pöfékeltem utazás közben. De amióta – negyedik éve – abbahagytam a cigarettázást, kényes lettem, orrom nem bírja a bagószagot. Aki füstölni akar, álljon ki a folyosóra; micsoda dolog is semmibe venni másokat, fölényesen odafüstölni az orruk alá, s nem törődni vele, hogy kiszolgáltatottságukban mással nem is védekezhetnek, csak kezük sűrű legyezgetésével némi oxigénhez jutni a füstbodorban. A nem dohányzó ember nehezen tűri a dohányzót. Ami valamikor számomra is természetes volt, ma érthetetlen: hogyan gubbaszthat valaki füstfelhőbe burkolózva egy levegőtlen irodában, tárgyalóteremben, szobában? Arról nem is beszélve, hogy mostanság már fel nem foghatom, mire jó meggyújtani azt a fura kis bűzrudacskát, és füstöt nyeldekelni belőle? Valami mulatságos, barbár szokásnak látom, őserdei szertartásnak, primitív kultusznak.

Ülünk a vasúti fülkében, nyolcan, a testesebb utasok miatt kissé szorosan. Vágtat az expressz; kinn kezd alkonyodni; az ablakmentiek még látnak olvasni, mi, többiek várjuk, hogy a vonatvezető felgyújtsa a világítást. Robog a gyors. Fakó mezők, lombtalan fák a vaspálya mentén, aztán kis település, falucska következik; mintha köd szállna a kertek felől, de váratlanul különös füstszag csap a kupéba; nem, nem a mozdony füstje, hiszen villanymotor hajtja a vezérgép kerekeit – az is régi emlék csupán, hogy korom és szikra vágott be a vagon ablakán, s mire célba érkezett az ember, fekete szemcsékkel volt tele szeme-szája, de még az inge alá is beférkőztek a mozdony kürtőjéből szerteszét szálló kormocskák – nem, bizony másféle füst kúszik be titkos réseken: avart égetnek valahol, annak a fanyar illatát érzem. Vágtatunk, elmarad a falu, de ez a kesernyés füstszag elkísér. Őszi estéket juttat eszembe, rézszínű levelek szőnyegét a fasorban, a földön a tüskés, szétnyílt burkokból barnán-fényesen szétguruló gesztenyéket; megyünk ketten, kettesben, egymást karolva valakivel – szőkével, barnával, feketével, mindegy; de fiatalon! –, megállunk a budai utcán, szembefordulunk szerelmesen… aztán cigarettára gyújtunk…

No lám! Cigarettafüst! Persze, a fiatalember, az ablak mellől, átbotladozva a kinyújtott lábakon, az imént ment ki a folyosóra rágyújtani. A kupé ajtaját nyitva felejtette kissé, becsap a füst; egy sovány, gyér hajú öregúr ül ott éppen, bóbiskolt idáig, de a cigaretta füstje megcsiklandozta az orrát – vagy még inkább a torkát, mert köhécsel; csontos kezével az ajtó fogantyúját rángatja, csakhogy az ajtó beszorult, reménytelen. Csattognak a kerekek, a huzat egyre több füstöt kerget az öregúr arcába. Kétségbeesetten körülnéz, hova menekülhetne előle, de a helyek – kivéve a bagózó fiatalemberét – foglaltak. Előre-hátra dől, hogy kikerülje a légjáratot, hiába. Száraz, keserves köhögéssel köhög, a roham makacs, csillapíthatatlan. Felém fordul, miközben egész teste rázkódik: – Nem bírom, nem bírom, kérem, a füstöt, azért vettem ide helyjegyet, és tessék!… – Á, igen persze – mondom megértően –, szólok is a fiatalembernek… – Nem, ne tessék, nem akarok kellemetlenkedni… – De, de, szólok! – Kimegyek a folyosóra, megkérem a cigarettázót, hogy menjen arrébb, nem nagy kedvvel engedelmeskedik, ide kapott jegyet, nem is figyelte, erős dohányos, elnézést kér…

Visszamegyek a kupéba. Az öreg még köhécsel, restelli, de mit tegyen? – A sok füsttől van – mondja mentegetődzve. – Úgy, tehát szintén sokat dohányzott? – Á, alig. Jóformán semmit. Csak különleges alkalmakkor, barátok között egy Havannát, Portoricót. Esetleg záróra után egy cigarettát. Egyiptomit. Virginiát. Soha nem is vettem egy szálnál többet a trafikostól. Ugyanis pincér voltam. Amennyi füstöt én beszívtam! Persze a mások pöfékelését! Számítsa ki, uram, tizenhárom éves koromban kezdtem a pályát, pikkoló, borfiú… hiszen érti. Aztán fizető lettem, főpincér, kauciókkal, ugyebár, a legjobb helyeken. A Hangliban. A Ritzben. A Budai Vigadóban… sok lenne felsorolni. Később állami szektorba kerültem, tudja, mikor! Aztán gebineseknél dolgoztam, meg fregoli voltam presszókban. Na és végül a külvárosi sörözők! Hetvenéves koromig. Ha leszámítjuk a katonaságot meg a fogságot, akkor is… Összeadta? Nem kevés idő, igazam van? Füst. Füst, füst és füst. Az a sűrű, amit a ventillátorok sem tudnak kihajtani. A bagószag, a sörtócsákban ázó csikkek, a hamutartókban a hamvadó hülznik! A szivarbűz! Olcsó kapadohányok vagy drága angol… mindegy az, uram, amikor beivódik a falakba, a függöny kárpitjába, a frakk szövetébe, a csokornyakkendőbe, az ember hajába, bőrébe… Légcsőhurut. Negyven éve nem tudnak kigyógyítani belőle. Már nem is fognak. Csak a tiszta levegő használ. De ha egy kis füst… mint most is, ingerelni kezd… Láthatja! – Borzasztó lehetett annyi ideig azokban a füstös helyiségekben! – mondom. – Borzasztó? Ellenkezőleg! Tudja, a háború után, amikor államosították az üzleteket, szerteszét kerültünk a szakmából. Amikor végre visszavettek, és újra érezhettem a termek bagószagát, boldog voltam. Hiszen ott nőttem fel, az volt az életem. – Akkor most miért van ennyire ellenére? – Hja, kérem, már nem vagyok aktív. Nyugdíjban vagyok hat éve! Mi közöm van nekem már a füsthöz?!

Ne lopj!

Igen, ismerem a törvényt, s messzemenően tisztelem is. Sőt! Betartom. Mindeddig nem vétettem ellene. De most dilemmában vagyok. S azért kell fohászkodnom, hogy továbbra is legyen erőm a vétket elkerülni.

Ugyanis az történt…

Nos, először azt hittem, valami ostoba tréfa, idétlenség, valaki buta szórakozásból kilazította a kerékpárom szelepét, s most kajánul lesi valahonnan, hogy én a bosszúságtól vöröslő arccal majd felpumpálom a gumit. Valóban elöntött a méreg, amikor csomagokkal megrakottan a szentendrei ABC-áruház előtt felfedeztem a bajt. Bajt? Hiszen istenigazából nem olyan nagy baj ez! – csitítottam magam az első felfortyanás után; egy perc, s máris kerekezhetek hazafelé a szép, őszi napsütésben. Kár ilyen semmiség miatt elrontani a kedvem – és a napom!

Csakhogy hiába fújtattam volna a tömlőbe. Mert a szelepről hiányzott a leszorítócsavar. Kutakodtam a bicikli körül, de nem leltem sehol. Hát ez már sok! A rosszalkodó gyerek vagy az idétlen felnőtt még el is hajította valahová ezt a kis csavart? Hogy ne tudjam olyan egyszerűen rendbe tenni a kereket?

Most aztán csak tolhatom a gépet. Ezt akarta? De miért? Ez talán már több, mint tréfa!

Otthon feltúrtam minden fiókot, de nem találtam a sokféle kacat közt egy fia pótcsavart sem. Persze, minek is tartalékolna az ember ilyet? Hiszen az üzletben pillanatok alatt kap akár százat is, ha kell!

Csakhogy hét vége volt. S várnom kellett hétfőig.

Miféle boltban is keressem? Talán ott, ahol kerékpárokat árulnak.

– Nincsen, kérem.

– Talán nem jól tetszett érteni. Én csak azt a kis csavart keresem, ami leszorítja a szelepet…

– Azt, azt! Sajnos, nincs.

– Úgy érti, hogy önök nem tartanak ilyet?

– De tartunk. Ha van. De nincs.

– És mikor lesz?

– Azt nem lehet tudni. Tessék elmenni az Autókerbe. Nekik volt, úgy tudom…

Az Autókerben volt szeleptű, szelepgumi, de amit én kerestem, az nem.

– Állítólag maguknak volt…

– De mikor, uram, mikor? Még a tavasz elején! Vagy a múlt télen! Vagy már nem is emlékszem…

És a kedves, szemüveges fiatalember Krúdy modorában sóhajtott még néhány nosztalgikus mondatot azokról a hajdani időkről… amikor Pesten és Budán, bizony, volt az üzletek polcain, a kerékpárosok örömére…

– De keresse, uram, csak azt mondhatom, keresse!

Telefonálgattam a szaküzletekbe. Semmi eredmény. Újra jártam a várost, s ahol csak kerékpárt láttam a kirakatban, oda bementem. De nincs, nincs…

– És mégis, mikorra várják?

– Egyszer talán majd szállítanak… vagy nem? Ki a megmondhatója?

Hm! De mit csináljak? Talán meg kell vennem egy egész kerékpárt ahhoz, hogy hozzájussak egy ilyen kis semmiséghez?

– A dolog nem ilyen komplikált. Bár azt is megteheti, kérem, hogy vesz egy új biciklit. A csavar miatt. Kissé költséges dolog, nem? Úgyhogy inkább gondolkodjék! A magáé hová lett?

– Elveszett!

– Na, na! Csak úgy lecsavarodott?

– Hát nem. Valaki megtréfált.

– Megtréfálták? Maga azt hiszi, hogy az emberek ilyen tréfás kedvűek?! Ellopták! Ellopták azt a csavart!

– Á, nem hiszem…

– Nem hiszi?! Hát hiánycikk! Márpedig akkor minden okuk megvolt a tetteseknek…

– A tetteseknek?! Tettesek tették volna?

– Ha tehát azt akarja, hogy legyen csavarja, akkor az lesz a legjobb, ha maga is…

Nem, nem! Ezt már nem hallgattam végig! De napok múltán azon kaptam magam, hogy lesem a falnak támasztott bicikliket. A kerekeket, a szelepek táján. A korgó gyomrú csavargót csábíthatják így a zöldségesek utcára kirakott gyümölcsös rekeszei. Egy gyors, ügyes mozdulat…

Torkomban vert a szívem. Képes lennék rá?

(A szükség vitt rá, ügyész úr, kérem! – Ne beszéljen! És a becsület? A tisztesség?! Az nem fontosabb, mint a szükség?!)

De én kerékpározni szeretnék!

– Ne lopj! – emeli fel figyelmeztető ujját képzeletem szigorú ügyésze. Igaz is! Nemsokára beáll a hideg. Leesik az első hó. Síkosak lesznek az utak. Aztán sokáig latyak lesz. Mikor ülök én nyeregbe megint? Májusban legközelebb.

Addig még dönthetek a becsület felől.

De talán megúszom a dolgot – s nem is lesz rá szükség, hogy döntsek.

A szeretet angyala

Öt óra. Vagy talán már hat felé jár. Mindegy. Sötétedik. Hideg novemberi délután. A városban egyre növekszik, növekszik a forgalom. Tömeg a járdán, tömeg az aluljárókban; autók tömege az úttesten. Aki teheti, ne menjen ilyenkor az utcára. De hiszen ezt olyan kevesen tehetik! Most vándorol haza mindenki a munkából; vagy üzemből, hivatalból szabadulva most rohan boltba, áruházba, a gyerekért a bölcsődébe, a napközibe, intenzív nyelvoktatásra, fodrászhoz és kozmetikushoz, a tisztítóba, beteget látogatni a kórházba, a fogorvoshoz, randevúra, az isten tudja még hová? A srácok pedig különórákra, uszodába, balettra, tornára. Hétig, nyolcig el kell intézni mindent. Mi legyen vacsorára? Mosni is kellene, na majd a hétvégén, de akkor hogyan menjünk kirándulni?! – Olvasta azt a könyvet, nézze ott a kirakatban!… Talán könyvet vegyek a férjemnek a névnapjára? – Könyvet? Én lemezt szoktam. Bár sohsem érünk rá meghallgatni!… – Moziba?! Tudja, mikor voltam én utoljára moziban?! – Na, ott a tévé! – Maga ráér tévét nézni? Én nyolckor már elalszom, leragad a szemem. Tudja, reggel már hatkor úton… Csak ahogy úgy a tömegben hallani. A lökdösődésben. A taszigálósdiban. – Pardon, pardon! – Ha egyáltalán bocsánatot kér, aki rád tapos. Mert inkább ezt kapod: – Na. Mit jön nekem, maga!…

Egy csöppség a futó, tipró lábak között. Parányi kislány, bordó kötött sapkában, kötött kabátban. Mint aki virágzó réten sétál – pedig hát ebben az irdatlan tömegben. – Add a kezed, Glória, nem látod, jönnek, mint a barmok! Mint a csürhe! Na! Vigyázzon!… Nem tudja kikerülni ezt a gyereket?!… Glória! Add a kezed, kislányom! Ha valaki fellök! Ha feltaszít valaki, abba én belerúgok! Abba én úgy belerúgok!… – Szép, karcsú nő a Glória mamája. Fiatal. Gesztenyeszín hajzuhatag, feszes farmer, bő dzseki. – Glória! Látod, milyen állatok ezek?!…

Sikoly. Nyolc-tíz ember ugrik a járdára a zebráról. Vált a villanyrendőr, a kocsisor nekilendül, akár átvergődött már mindenki, akár nem. – Nézd az őrültet! Hát majdnem elütött a hülyéje! Majd’ elvitte a bokám! Hova siet?! Hova a pokolba siet?! Na, azért ne bámuljon, öreganyám, és ne totyogjon itt előttem, ne állja el az utamat!…

Kacagás. Valami erős kölninek az illata; és kacagás. Kreol arc, kékre festett szemhéjak, vastag rúzs a vastag ajkakon. Kacag a nő, és csimpaszkodik a férfiba. Fázhat abban a kopottas és nem is túlságosan rendben tartott ballonban. A férfi azonban elegáns. Kalapos, felöltős, bajuszos. És tartózkodóan mosolygós. – Ó, semmi vész, bármikor ráérek – kacag a nő. – Szellemi szabadfoglalkozású vagyok! – Milyen vonalon? – De csak annyit hallani újból: – Szellemi szabadfoglalkozású… – s a mély, alt hangú kacagás. Eltűnnek a tömegben, a Puskin mozinál, talán be is mennek, perecet vesznek, beülnek a nézőtérre, már pereg a film, a férfi a nő térdére teszi a kezét, a nő tenyere pedig rásiklik a férfi csuklójára. Jó meleg lehet a moziban.

Az utcán szél támad, fagyot hoz éjszakára, már mínusz kilenc is volt valamelyik hajnalon.

Jön a tél…

Özönlik le és fel a tömeg a földalatti mozgólépcsőjén. Forró légáramlat csap fel a mélyből. Az ereszkedők, emelkedők csoportjai a gumírozott grádicsokon. Van ebben az egymás melletti elsiklásban valami megszokhatatlan. Nézzük a közeledők, a megérkezők, majd a távozók figuráit. Nézzük az arcokat. Egymásba akadnak a tekintetek – de gépiesen, érzéketlenül. Hoz a szalag, visz a szalag. S haladunk – a mozgás természetének ellentmondó mozdulatlansággal.

És akkor éppen itt feltűnik valaki. Kissé borostás, korpulens, kopaszodó. Nyakán kétszer áttekert sál, fázhat talán, de az arca derűs. Nézi az embereket a derűs tekintetével; nézi; s ritmikus mozdulatokkal, ajkához emeli ujjait, csókot dob felénk. Csókot dob újra és újra. Nem törődik a közönnyel, a morc pofákkal, a dühös, sőt megvető szempillantásokkal. Ajkához emeli ujjait, és szórja, szórja a csókjait. Ifjúnak, vénnek, asszonyoknak, férfinépnek. Némán, megingathatatlanul.

Kicsoda ő? Talán a szeretet angyala, aki most városunkba szállt?

A lépcső alján megfordulok, hogy utána menjek, megnézzem, az utcán is így jár-e a tömegben? De felfelé emelkedve újra szembe kerül velem, most lefelé ereszkedve hinti szeretetét.

Aztán megint felfelé. S vissza. Így járt le s fel, de senki sem neveti, senki sem szól hozzá, senki sem méltatja igazán figyelemre.

Ám ő csak dobja, küldi a csókjait.

Aztán hiába várom. Nem jön többé. Továbbment talán, más állomásra? De az is lehet, hogy elkapták, s elvezették. Könnyen lehetséges.

Hóról, télről

Egy ilyen vasárnapi tárcát december második hetében már a hóról illene írni. Nagyon jó hangulata lenne, igazi téli hangulata. Tessék elképzelni: a várost befedő, fehér hótakaró világossá derítené a szobákat, ennek az újságnak a lapjait is, ahogy az ablak felől áradna a fény; puha hó borítaná a háztetőket, az utakat, a párkányokat, erkélyek könyöklőit, kerítések csúcsait, fák csupasz ágait; s talán szállingózna is közben, nesztelenül, minden nyomot újra elsimítva, járókelők szemöldökére, bajuszára, felgyűrt gallérok mögé hullva játékosan. S egyszeriben csendessé, bájossá válna a világ, mint a legszebb téli történetekben.

De nincs hó.

Se hó, se eső már mióta! Nemrégiben ugyan zúdult a nyakunkba egy jókora zápor-zivatar, esett is másfél napig, bugyborogtak a csatornák, a sok nyári por, piszok eltömte a lefolyókat, az áradat hömpölygött az utakon, sarat fröcsköltek az autók – Katalin napja körül. Ha Katalin totyogós – akkor a karácsonynak kopogósnak kell lenni; majd meglátjuk. Persze lehet az olyan hó nélkül is. Száraz, szikrázón kemény fagyokkal. De az más, az nem a képeslapok mesebeli karácsonya.

Egy valamirevaló realista író nem foghat hozzá meggondolatlanul, körültekintés nélkül egy télen játszódó elbeszélés megírásához manapság; nem írhatja le csak úgy felelőtlenül, hogy nagy hó volt azon a télen… – vagy: sűrű pelyhekben havazott, amikor nekivágtak a hómezőnek, mert cseppet sem biztos, hogy abban az időben, azon a télen, a télnek abban a szakában valóban volt hó bárhol is az országban. Márpedig, ha egy írót pontatlanságon kap az olvasó, mondván: „Hohó, barátom, amikor ezek a dolgok megestek, olyan feketék voltak a földek, mint júliusban!” – akkor oda a becsülete, hiszen aki felületes az időjárásra való emlékezésben, hogyne lenne az ennél nagyobb dolgokban is?! Én ezektől a mostani telektől semmiféle rendszerre nem számítok, túlságosan kiszámíthatatlan, mikor van vagy lesz hó, s mikor nem. Nagyon óvatosan bánok a téli történetek megírásával. Ez talán bizonyos mértékig hasznomra is válik, mert nem hagyatkozom bevált fordulatokra, beidegződésekre, nem kényelmesedem el, s kapom elő csak úgy, ellenőrizetlenül a hangulatokat, hanem szépen utánanézek az igazságnak. Vagy a valóságnak.

Éppen ezért a pontosság kedvéért meg kell mondanom, hogy láttunk már havat, itt, Pesten, az idén. Egyik reggel bemondta a rádió, hogy havazik. A gyerekek boldogan rohantak az ablakhoz – már ők is vágyódtak egy kis téli romantikára, vagy ha arra nem is, de valami igazi télre, ám csupán a háztetőkön láthattunk némi fehérséget, az utca olyan volt, mint máskor, siváran szürke. De néhány helyen, mint például a Martinelli téren (azért mondom, hogy ott, mivel azt a saját szememmel láttam, tehát becsületemre állíthatom), a fonnyadt füvön megmaradt a hóból valamennyi. Egy kisfiúcska kérlelte nagyapját, hogy nyúljanak hozzá. Be is mászott a pázsitra, próbálta felmarkolni azt a hideg valamit, s parányi ujjacskáival morzsolgatott is belőle boldogan, felkacagva. Aztán autók tetején is láthatott odadermedt, valahonnan a városon kívülről érkezett havat. – Nyúljunk hozzá! – visongott szüntelenül.

Már ez a csöppség is úgy gondolta, ha tél van, legyen hó!

Miközben ezt írom, borús az ég, szürke, lehet, hogy havat hullatni készül. Lehet, hogy egyszer csak a legnagyobb keservünk lesz a járhatatlanná vált utak, a hótorlaszoktól bénult vasutak, a behavazott falvak, tanyák, a viharban ott rekedt, jégcsapokkal borított járművek, a segítség nélkül maradó emberek tragédiája. Lehet, hogy ilyen szeszélyesen, vadul tör ránk a tél hava. Ahogy az elmúlt években is, szerte a világban, ahogy már itt-ott, más országokban az idén is gyilkolt és pusztított a tél. Hóhegyek emelkedtek az emberek házai fölé, hósivatagokban vesztek oda százak és százak.

Ennyi hó ne legyen! Ilyen téltől mentsen meg sorsunk. Az ember azt szeretné, hogy csak annyi hó hulljon, amennyi a földekre kell, amennyi szánkázóknak, síelőknek elegendő a hegyekben, amennyi puha hósapkával befedi a tetőket, a fenyők lapos ágait, amennyitől csillogón fénylő vagy szelíden kedves lesz a tél.

Vagyis valamiféle kedvünkre való időt kívánunk. Csípheti orrunk-fülünk a fagy, ropoghat talpunk alatt az út, hiszen így szép a tél itt, a mi egünk alatt. De rombolni ne jöjjön. Akkor már legyen inkább ilyen szürke, semmilyen, igazi havas örömöktől minket ugyan megfosztó, de legalább nem pusztító.

Mindenesetre figyelni kell ezeket a mostani teleket, ha írásba kezd az ember, mert könnyen melléfoghat, nincs változatlan ismétlődés, szeszélyes éghajlat alatt élünk, ezt nem árt tudni annak, aki kényes az igazságra.

Márpedig az író legyen kényes az igazságra.

Lafaty és Samu

Lafaty és Samu hörcsögök. Szelídek, kedvesek. Az egyik szürke, a másik albínó, piros szemű. Az állatkereskedésből kerültek hozzánk karácsonykor. A gyerekek már nagyon szerettek volna valamilyen háziállatot. Kutyát. Macskát. Madarat. Én több okból elleneztem a dolgot: egyrészt attól tartottam, hogy a fiúk nem lesznek elég kitartóak a jószágok gondozásában, másrészt természetellenesnek vélem az állatok fogva tartását. Még akkor is, ha azok már csak az ember környezetében vagy egyenest a lakásban tudnak megélni. Rabnak érzem a papagájt meg a kanárit is, rabnak az akváriumok halacskáit – a városi kutyákat, macskákat is. Még egy szobában vegetáló pálma láttán is támad bennem egy kis rossz érzés: ennek nem itt a helye, hanem a szabadban.

Arról már nem is beszélek, hogy az Állatkertben minduntalan le kell küzdenem azt a kellemetlen szorongást, ami valamiféle bűnrészességből származó lelkiismeret-furdalás a rácsok mögé zárt apróbb-nagyobb vadak elorzott szabadsága miatt. Mi, emberek, gondolom ilyenkor restelkedve, visszaélünk a hatalmunkkal, elfogjuk ezeket a teremtményeket, elragadjuk őket szülőföldjükről, megfosztjuk őket legnagyobb kincsüktől: a szabadságtól. Kellemetlen érzés látni a nemes oroszlánt, a pompás párducot, a hatalmas elefántot, így, megalázva. Szívszorító a madarak kurta röpte a ketrecekben, a majmok türelmetlen, ideges szaladgálása a szűkre szabott odúban.

Vigasztalom magam sok okos érvvel, tudom, hogy gondozzák, ápolják a foglyokat, sőt, szeretik is; hogy jól tartják valamennyit, hiszen értékesek; hogy tudományos célt szolgálnak: csakis így ismerhetjük meg viselkedésüket, természetüket, ha a közelünkben vannak, ha szemlélhetjük őket háborítatlanul. Mert hogyan is lehetne a bestiákhoz férkőzni, ha nem lennének a rács mögött? A kisebb vadak meg elmenekülnének előlünk. A háziállatok is – mind mondják – a gyerekek természetismeretét, állatszeretetét gyarapítják. Csak az a kérdés, ér-e így valamit a vizsgálódás? Ugyanis nem feltétlenül kell hinnünk annak a magatartásnak, amit a fogságba ejtettek tanúsítanak. A befogottak riadalmát, rettenetét, megjuhászkodását, alkalmazkodását a ketrecben született utódok is tovább őrzik; nemzedékről nemzedékre száll a félelem, amely fölébe kerekedik a teremtmény igazi viselkedésének.

Azután meg helyes-e, ha a gyerek azt szokja meg, hogy a hatalma alá kényszeríthet más lényeket? Még ha óvatos szeretettel teszi is. Ha meghatóan ragaszkodik is a „kis barátjához”? Hiszen a leigázó népek is szerették rabszolgáikat. A pórázon vezetett kutyák a pesti utcákon engem mindig valami barbár erőszakra emlékeztetnek. Mennél nemesebb egy kutya, annál elviselhetetlenebb látvány nyakörvvel.

Szó, ami szó: nem pártoltam ezt a hörcsögvásárt, de nem is elleneztem kellő következetességgel. Így aztán most itt laknak a konyhában. Kalitkaszállásuk, méreteikhez képest, elég tágas; alján faforgács, szövetdarabkák; tálkák az ennivalóknak. A gyerekek megtanulták, mivel etethetik őket, (Lafaty bemutatkozásképpen a pofazacskójába habzsolt egy jókora hosszúságú zsineget!), a tisztán tartásukkal is szívesen bíbelődnek; semmi hiba a gondoskodás körül. Műanyag forgókereket szereltek a rácsozathoz; hörcsögék felváltva tréningeznek benne: futnak, futnak – és nem veszik észre, hogy nem haladnak, csak a kerék forog, pörög mind gyorsabban és gyorsabban.

Vagy tudják, hogy csak helyben járnak? Néha Lafaty Samut, majd Samu Lafatyot forgatja. Hol egyikük, hol másikuk a hátsó két lábára állva, a mellsőkkel nyújtózkodva hajtja a kereket. S benne a társát.

Úgy tűnik, kedvelik kalitkaotthonukat. Megvannak békén, nem keresik a kitörés lehetőségét. Elegendő az élelem, a törődés, az alom. Elegendőnek tetszik a forgókerék is a mozgásra, tornára. Fogukat fenni meg ott az a sok rács. Kedves, szelíd állatkák, hancúroznak, egymáshoz bújnak, szimatolnak, bájosan figyelnek. Élnek. Semmi baj, már megszoktam őket. Csendesek.

De néha, amikor egyedül vagyok velük a konyhában, ismét érzem azt a bizonyos szorongást. A lelkiismeret-furdalást. Ülök az asztalnál, vacsorázom, böngészem az újságot – s hallom mocorgásukat. Fészkelődnek – vagy futnak a kerékben. Ismerem neszeiket, mégiscsak lopva merek feléjük tekinteni, hátha egyszeriben óriásivá nőttek, szétpattintották a kalitkát, és most majd bosszút állnak. Bosszút? Miért? Mert tartjuk őket? Mert gondozzuk őket? Hiszen ezek a hörcsögök odakinn a világban elpusztulnának!…

Talán azért. Hogy ilyenné tettük őket. Önállótlanokká.

De nincs vész, nem nőnek óriásivá. Ott tekerik, tekerik a kereket, sokszor még éjszaka is, mintha túltápláltságukat ellensúlyozandó művelnék ezt a tornát. Mert ha ketrecben is, ha szűk téren is, de jó kondícióban akarnak élni. Legalábbis ezt képzelem élettempójuk láttán.

Ez meghat – és elszomorít.

Svédországi levelek

Nézegetem az újságokat, egy kis rendet rakok az asztalomon, válogatom a lapokat, miket érdemes eltenni további böngészésre, mire nincs már szükség, s közben kezembe akad a Magyarország egyik januári száma, címlapján a svéd külügyminiszterrel. Lenard Bodström úrról a még üres konferenciateremben készült a fénykép, ott áll a tárgyalóasztalok előtt házigazdás, invitáló gesztussal, mintegy a politikusokra váró székekre mutatva: Tárgyaljunk, segítsünk az emberek, a világ helyzetén, uraim!

Ezt az újságot talán érdemes lesz megőrizni az elkövetkező évekre, s elővenni – mert remélem, majd megtehetem – 1987-ben is, amikor a stockholmi eredmények nyomán folytatódnak a „biztonság- és bizalomerősítés tárgykörében” a további megbeszélések.

Felnyitok egy dossziét, amiben mindenféle dokumentumot tartok, például svédországi barátom leveleit is; s amint gépiesen átfutom az egyik felül heverő oldalt, megakad szemem a következő sorokon: „Itt szeretik a csendet – de hiába van e négy szó, magyarul, biztos vagyok benne, hogy nem értitek igazán. Ez itt azt jelenti, hogy dolgoznak a csendért… az orvosi rendelőn hangszigetelő ablak van, az autópálya mentén hangterelő gátak…” – Igen, emlékszem, nemrégiben érkezett ez a levél, megint remek tudósítását adva, az ottani életnek. Barátom jóvoltából fokról fokra megismerkedhetek egy idegen világgal, amiben magyar sőt kelet-európai lévén ő is örökké idegennek érzi magát. „A hazai levegőt – légkört – az anyanyelv határtalanul döntőbb, drasztikusabb direktségét semmi sem tudja pótolni! Az idegen nyelv még annak kiváló tudása esetén is olyan marad, mintha áttetsző függönyön törne át halványan a napsugár – inkább csak az értelemre hat. Semmit sem érez a lelked, ha a nő szeretlek helyett azt mondja: jag alskav dig. (De nem mondja!)”…

Barátom, akivel együtt gyerekeskedtem, s aki később, már a háború utáni években, néhány ötórai teán a húgomat táncoltatta a margitszigeti Nagyszálló halljában, lassan, lassan a harmadik évtizede él odakinn, technikus egy olajtartályokat felszerelő cégnél; nyugdíjas korában majd szeretne hazatelepedni. Ezt forgatja mostanában a fejében, legtöbbször erről ír, latolgatva, milyen is lenne az élete újra itthon. Gyakran jár Pestre, mégis – bár erős honvágy, és főleg a társak utáni vágy kínozza – nem könnyű eldöntenie, hol tud majd jobban egzisztálni idős korában. Attól tart, hogy hiába megy majd végig a Körúton, senki sem fog ráköszönni, de még csak kikerülni sem fogja senki, mert az életéből kiestek azok az évtizedek, amikor barátokat és ellenségeket szerezhetett volna magának idehaza. Fél, hogy itt is a magány fogja kínozni. Mert Stockholmban is egyedül él, volt családja, de most magános. („A lányom egyszerűen nem képes kiejteni a családnevünket, ahogy mi sem mondjuk jól Olivecrona nevét, ugyanis Olivekrúnának helyes ejteni, így, hosszú ú-val! Ráadásul a gyerekem pappá-nak szólít, két pé-vel, reménytelen…”)

Megesik, hogy napközben felcseng a telefonom, s ő van a vonal végén. – Halló! – kiáltja sietve –, feladtam egy ötoldalas levelet, megkaptad? Itt most havazik, tizennyolc fok a hideg, képzeld, huszonhárom perc alatt úsztam ezer métert, jól vagytok? Szia, csókollak benneteket, hiányoztok, írjál!… – Hol a munkahelyéről, hol otthonról hív kapkodva, csak azért, hogy elmondja, aznap tizenöt kilométert korcsolyázott egy közeli tavon, most regenerálódtak kissé az idegei, egyébként küld egy fogorvosi számlát, hadd lássuk, milyen drága az élet. A hívás is drága, mégsem tudja megállni, hogy ne beszéljen időnként valakivel itthonról. Amíg hallgatom gyors, pattogó beszédét, elém idéződik markáns, mégis mindig barátságos, sőt így ötvenhat évesen is kamaszos mosolyú arca meg mokány termete, sötét haja, villogó szeme: egy barna magyar a „szőke tengerben”.

„Most arról szándékozom írni, hogy milyenek Svédországban a kutyák, mennyire mások – még azok is!” – Így kezdte azt a levelét, amin az előbb, amikor a dossziét kinyitottam, megakadt a tekintetem. „Mint tudjátok, rendszeresen futok”… Igen, egy idő óta bizonyos James F. Fix – ha jól olvasom a levélben a nevét – amerikai hosszútávfutó és újságíró könyvéből tanult edzési módszerekkel, valami csodálatosnak mondott víz partján, gondozott parkban, csónakkikötők mellett, hetente többször is kocog. Nos, jegyzi meg, az oktatás a kutyák támadó kedvét is beszámítja a futó veszélyhelyzetei közé. Csakhogy: „a svéd kutyától nem kell félni, rá se ránt mindarra, amitől egy amerikai vagy magyar kutya már meg is őrülne!” Ha valaki ugató ebet akar látni, utazzon el Stockholmtól hét-nyolcszáz kilométerre. Barátom szinte felháborodottan írja, hogy a parkban sétáltatott kutyák orra előtt csupán néhány centivel csattog el, s azok még csak nem is vakkantanak! „Borzasztó ez a nyugalom!” – fakad ki más éghajlat alatt megviselt idegeivel reagálva a jelenségre. „Fel se kapják a fejüket!” Ugyanis a kutyák, akárcsak a gyerekek, szelídségre vannak nevelve. Barátom a telkén rókafit etet a tenyeréből, mégis csodálkozik, hogy a park vadkacsáit sem reppenti fel a futócipőben közéjük csörtető kocogó. Hát, igen, békességhez szoktak. A svéd srácok nem bántanának semmilyen állatot. A kővel hajigáló kamaszról, barbarizmusáért, elítélő cikket írnának az újságban. Az állatok ingerlése szinte teljesen ismeretlen fogalom. „Más itt az etikett.” Az emberek is tartózkodnak egymás „ingerlésétől”. Ritka és elképzelhetetlen, hogy például egyik ember a másikat kinevesse. Persze, teszi hozzá a barátom, mindennek ára van; a finomabb viselkedés nyilván a közvetlenség csökkenésével jár együtt. De azért: „…gondolom, a világbéke is nevelés kérdése lehetne…” Az a helyzet, magyarázza, hogy ezt a népet nem nyomták el évszázadokon át, mint más, szerencsétlen nemzetet, a saját szférájában élhet, így aztán idegen tőle az agresszivitás, nincs benne olyan türelmetlenség, indulat, mint azokban, akiket állandóan megtépáz a történelem…

Barátom néha, a következő levelében, ilyeneket ír: „Azt hiszem, a múltkor túlságosan naiv voltam…” Vagy mindjárt a post scriptum-ban, mint ennek a levélnek az alján is: „Valószínűleg az emberekkel való csökkent érintkezés következménye, hogy nem vagyok jól informált. Lehetséges. De nincs kedvem átírni a levelet…”

Rézüst és süvegcukor

Micsoda bősége van manapság a szakácskönyveknek! Mintha bizony most csapnánk napestig tartó lakomákat, vagy legalábbis delente, ki harangszókor, ki valamivel később a damaszttal terített asztalhoz ülnénk népes családunk körében elkölteni a több fogásos, ám szerény ebédet? Elérkezett az ínyencség kora? Kiadták Kugler receptjeit; abból még, valamikor ősszel csak nagy üggyel-bajjal tudtam szerezni egy példányt; gyönyörű, hasonmás kiadás volt, nem éppen olcsó, de elkapkodták, igaz, a legtöbbjét azok, akik a könyvesboltokban az előjegyzési listákra feliratkoztak. Ám a fölös példányok is napok alatt elkeltek. A Kugler-féle cukrászművészeti vények gyűjteményét nem magamnak vettem, de belelapoztam; mondhatom, élvezetes olvasmánynak tetszett, sütemények édes ízét vélhettem érezni; de végigböngészve – és a vanília meg a forró csokoládé illatfelhőiből aláereszkedve – azt is meg kellett állapítanom, hogy vajmi nehéz lehet előtalálni mindazt, ami ezeknek a torta- meg tésztakölteményeknek a készítéséhez szükséges. Nemigen láthatja hasznát egy mai háziasszony, azonban a könyvet mind nagy örömmel vitte haza.

Éppen ma, amikor alig van idejük a konyhára?

Általános csodálkozást váltott ki ez a nagy kereslet.

Az esztendő végére aztán, az ünnepekre, a karácsonyi ajándékvásárlás idejére más szakácskönyvek is megjelentek. Olcsóbbak, nagyobb példányszámban. Mintha a kiadók összebeszéltek volna, egyszerre dobtak piacra seregnyit. A kirakatokban a verses- és novelláskötetek, regények, történelmi tanulmányok, társadalomtudományi munkák – de még a mesekönyvek, sci-fik, krimik vagy bárminő újdonságok fényét is elhomályosítva kínálgatták magukat ezek az étekművészeti remekek, borítóikon étvágygerjesztő pecsenyék csábító képeivel, valamint nem kevésbé hangulatos címeikkel, akarva-akaratlanul a hedonista örömök élvezetére serkentőn.

Megakadt rajtuk az ember tekintete. Nem is láttam olyan vásárlót, aki ne tett volna egyet-egyet a kosarába. Magam is összevásároltam vagy tucatnyit. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy – szinte mohón – be ne gyűjtsem valamennyit. Még ezt, még ezt is – vettem kezembe hol a régmúlt idők konyhatitkait, hol a vadak, halak sütésének-főzésének módjait, hol pedig a kelet-európai népek vagy a kínaiak szakácstudományát feltálaló könyveket.

Nem tudom, volt-e valaha is ekkora teríték; s főleg: volt-e rá példa bármikor is, hogy a múltba veszett gasztronómiai szokásokat ilyen nagy buzgalommal és vágyakozással idézze fel az utókor, s mi több, kísérletet tegyen feltámasztásukra? Mert ezt szolgálják ezek a nagyszerű és örömöt keltő, a hajdani recepteket új köntösben bemutató kötetek. De éppen most? Manapság?! Amikor a mélyfagyasztott ételek korát éljük? Amikor ki üzemi kosztra, ki vendéglői menüre van fogva? Amikor a snack-bárok pultjainál kapkodva nyeldekeljük a köröttünk nyüzsgő tömegben a milánói makarónit, vagy az utcai bódék előtt, a járókelőktől félrehúzódva faljuk a hamburgert? Amikor a gyerekek már jobban szeretik a vegyileg tartósított tejet, mint az „igazit”? Amikor a csirkének halíze van, a hal húsa pedig gázolajtól bűzlik?

Mégis, mégis!

Talán majd lesz egy nap, egy este, talán vendégek jönnek, vidám barátok, kedves társaság, gondoljuk reménykedve, amikor boldog izgalommal, békés nyugalomba varázsolva magunkat silabizálhatjuk a konyhában a régi sorokat: Készíts jókora lazacot, és főzd erős húslében és fehér borban… Vagy: A liba vérét felfogjuk, és kevés ecettel tisztára keverjük…

Valójában azonban mindannyian sejtjük, hogy nem fogjuk hasznát venni ezeknek a könyveknek. Időnk kevés, erszényünk lapos, türelmünk sincs elegendő hozzá. Mégsem hagytuk ott őket a boltokban. Mert jólesik legalább nézegetni, olvasgatni valamennyit. Jó tudni, hogy ott sorakoznak a kredenc polcán, jó hinni, hiszegetni, hogy majd sorra vesszük mind a receptjeiket. Kicsit kegyesen becsapjuk magunkat. Gondtalanságot, kedélyt, bőséget csalunk magunk köré velük. Rézüstök és süvegcukrok álombeli konyhavilágát.

De bizonyára vannak, akik keserű indulattal nézték ezeket a könyveket, s egyet sem vettek belőlük. Csak legyintettek: Ugyan, ebben a világban? Hát érdemes? Talán bizony éppen most érkezett el az ínyenckedés reneszánsza? Úgy gondolják, kérem, hogy most következik a nagy eszem-iszom? A nagy dínomdánom? Szóval semmi anyagi gond, semmi aggodalom a világ állapotát és sorsát illetően? Be lehet vonulni a konyhába, a nagy, csillogó rézüstök, a kuglófformák, a tepsik, pilseni vaslábosok, mártásos tálak, tarkedlisütők közé? Talán süvegcukor is van a kamra polcán? Meg írósvaj? És kampókon szalonkák, császármadarak, fácánkakasok függenek, a jégszekrényben meg vesepecsenye érik? Na nem, nem! Csak ne ámítsuk magunkat!

Az indulat érthető. Nem készítünk lúdmájat tejföllel, de még párolt birkacombot is csak ritkán. Ezek a szakácskönyvek nem is azért kellenek. Inkább olvasmánynak – mint egy regény, egy lírai kötet: a derűs életről. Ahogy a kopott fényképesdobozok, ládikák mélyéről előkotorjuk öreganyáink foszlott, lapjaira hullt, tintaceruzával vagy percegő tollal írt receptjeit, s azokat meghatottan böngészve felemlegetjük az egykori sültek, aranyló levesek, cukros-ecetes uborkák ízeit, ahogy visszalopjuk magunkat a talán soha nem is volt, de nosztalgikusan mégis valóságosnak hitt édeni pillanatokba, úgy forgathatjuk ezeket az esztendő végén nagy hirtelen kiadott szakácskönyveket.

Mintha éppen ezért teremtek volna most egyszeriben elő, hogy költészetükkel ellentmondjanak mindannak, ami szorongat bennünket. Mintha dacolni jöttek volna, megnyugtatni kissé: ilyen is lehet az élet. Talán mindazt, ami felé rohanunk vagy amiben már leledzünk: a hajszát, a kapkodást, az ideges hamburgerevést, a rosszkedvet, a műéletet megfékezni, más ritmust, életformát sugallni jöttek. Emberibbet. Akár lehetséges, akár nem. Jöttek szembeállni egy korral, amelyben a rézüstök szép öble gyanakvón körbeforgó radarernyők formájára és a süvegcukrok kúpja gyilkos rakéták csúcsos hengerére emlékeztet.

Savonarola csúcsidőben

Még mielőtt bejuthattam volna a parkolóba, éppen csak megpillantottam ott, a nagy, vasárnapi nyüzsgedelemben a kocsik között, de odabenn a snack-bárban mégis azonnal felismertem. Benn is rengetegen voltak, pedig nem a főútvonalról nyílt az üzlet, le kellett hajtani a folyó menti utcába, de az emberek, mint a bolondok, egymást taposták; forgott a ventillátor, mégsem volt egy szemernyi friss levegő sem, csak az izzadó testek párája meg a hamburgerek, pizzák, fokhagymás sültek erős szaga ülte meg a helyiséget; be sem akartam menni, drága hely, mondtam a barátomnak, minek tódulunk a többiek után, mint a birkák, keressünk valami bódét vagy csendes kis presszót, de ő erősködött, hogy remek hely, na persze, csakhogy méregdrága. Fogadjunk, mondtam, hogy kizárólag nyugati sört tartanak, Dabot, Gold Fasslt vagy extra dobozosat, a guta megüt, amikor félszáz forintot kell fizetni egy pohár hideg italért.

Azért annyira jól nem vagyunk eleresztve. De ő nem keres másik helyet, azt mondta, hát betértünk. Akkor aztán a vendégek között nemsokára észrevettem azt az alakot. Akit a parkolóban láttam, a kocsik között. Mondhatom, nem volt akármilyen látvány. Hórihorgas; üstöke koszos, csimbókos; szája fogatlan; mosdatlan nyaka retkes; madárkarom ujjain vastag, mocskos körmök; görbe testén valami foszladozó, ócska dzseki, a nadrágja meg csupa rojt, ragacs; mezítelen lábán szakadt saru, bokáján a kosz, mint a szénpor. Egyedül ült a pult közelében levő asztalkánál, naná! – nem tudom, ki telepedett volna mellé. – Nézd csak – mondtam a barátomnak –, nézd, milyen fura alak! – Ő meg, a barátom elkerekedett szemmel azt mondta:

– Nahát! Hogy kerül ez ide?! Ide is?! A múltkor Pesten láttam, az egyik körúti nagy kávéházban! Biz’ isten, ő volt az! – Szóval te ismered? – kérdeztem, miközben helyet kerestünk magunknak, de csak a bárpulthoz támaszkodhattunk, a sorsunkra várva. – Te még olyat nem pipáltál! – mondta a barátom, le nem véve szemét az ipséről. – Ugyanígy ült ott is, ilyen mocskosan, toprongyosan a márványasztal mellett, libamájas szendvicset rendelt, meg osztrák sört; ha láttad volna, hogy turkálta azt a finom szendvicset, szétpiszkálta, ímmel-ámmal harapott belőle… És a sörrel mit művelt! Kiflit mártogatott bele, sörben áztatta a kiflijét, sótartóval lenyomatta egy kis időre, amíg jól megpuhult, aztán még citromszeleteket is dobált a poharába, összepancsolt mindent, kávét kért tejszínhabbal, aranydobozos cigarettát vett a trafikosnál, talán Benson and Hedgest, de semmi sem kellett neki igazán, csak pazarolt, pazarolt… Nézd! Nézd csak!

A tulaj vagy a kisegítő éppen kiszolgálta a pasast. Nem törődhettek a küllemével, ebben a nagy forgalomban habókos kirándulónak hihette bárki. Két nagy adag ételt kapott, meg Egger sört, salátákat. A tálcán csuda gusztusos volt az a sok finomság, már alig vártam, hogy mi is megkapjuk a magunkét. A toprongyos alak kéjes csámcsogással hajolt a tányérok fölé. De nem kezdett enni; kitöltötte a sört, aztán a poharat teletömködte salátával; az étkekre mustárt, görög mártást, worcestert öntött; körülnézett, s minden keze ügyébe akadó fűszerből szórt valamennyit az adagokra. Dúskált a jólétben; elégedetten szemlélte művét. – Figyeld csak! – ragadta meg karomat a barátom. – Figyeld, szerintem most is botrányra készül! – Alighogy ezt kimondta, a hórihorgas ipse máris különös művelethez látott: a tányérok tartalmát a tálcára borította, azt a drága sört (mi csak sziszegtünk!) rálocsolta, és kézzel összemancsolta az egészet. Rajtunk kívül senki sem látta ezt, mindenki a maga tülekedésével, evésével-ivásával volt elfoglalva; hagymás, zsíros ételek fölé hajoltak; poharak koccantak; a kávéfőzőből sivított a gőz; kazettáról az Aphrodite’s Child végtelen száma forgott; zengett a helyiség; odakinn kocsik zsúfolódtak egymáshoz; a panorámás buszokról turisták özönlötték el a várost – senki sem figyelt az ipsére. Aztán egyszer csak történt valami. A toprongyos alak, mintha valami pompás mixtúrát állított volna össze, egy pillanatig gyönyörködött benne, majd megfogta a tálcát, s az egész kotyvalékot az asztalra borította. Néhányan meglepetten és felhördülve félreugrottak, nők visongtak, de őt nem lehetett kizökkenteni tempójából: kiegyenesedett, két, hosszú, sovány karját széttárta, s az elképedt vendégek felé fordulva azt mondta: – Tessék! Jó étvágyat! – A tulaj odarohant, vérvörösen, de az ipse, mintha hipnotizálná, egy kézmozdulattal megállította, majd bűvészi ügyességgel egy ötszáz forintost nyújtott át grand-seigneuri méltósággal. Aztán egy mindenkit megvető pillantással kivonult a snack-bárból. A főnök csak akkor kezdett szitkozódni: – Hogy micsoda alak! Hogy miféle alakok vannak! Felháborító! – Sebtiben eltakarította az asztalról a moslékot. – Hát látták?! Látták ezt?! Értik ezt?!…

– Menjünk – mondtam a barátomnak. – Elment az étvágyam! – Kitámolyogtunk a szabadba. – Te érted, miért csinál ez ilyeneket? – kérdezem a barátomat. Igyekeztem mély lélegzetekkel helyrebillenteni a közérzetemet, de nemigen sikerült. – Bolond ez? Vagy mi baja? Mit akar? – Talán csak azt – mondta töprengve a barátom –, amit el is ért. Hogy elfogjon a csömör. – De ez így rengeteg pénzébe kerül! – Úgy látszik, áldoz rá. Mint egy Savonarola. Átkozódik…