Alkonyat. Országúton. Az M3-ason Budapest felé tartok. Bekapcsolom a világítást. Már erősen szürkül, amikor egy kanyar után, a padkán veszteglő rendőrautó mellől a betonra lép egy rendőr, zseblámpájával köröz, megállít.
Fékezek.
A rendőr az ablakhoz lép, tiszteleg. Kedvesen figyelmeztet, hogy nem ég a bal reflektorom.
– Ajaj! – mondom –, már megint kiégett! Már megint, már megint! Az ördög vigye el! Szörnyen bosszantó!…
– Ugyan, kérem, ne tessék mérgelődni…
– Már hogyne mérgelődnék, amikor állandóan tönkremegy ez a vacak! Szétdurranok a méregtől!
– Á, igazán nem kell ilyen nagy ügyet csinálni ebből!
– De hiszen nemrégen volt a szerelőnél!
– A szerelő biztosan jól megcsinálta.
– Gondolja?
– Persze. Semmi oka sem lett volna rá, hogy ne legyen lelkiismeretes.
– Igazán?! Nézze, egyszer kalapáccsal fogom szétverni ezt a tragacsot! Annyi baj van vele!
– Sajnálom, hogy kihoztam a sodrából, de kénytelen voltam megállítani, ugyebár…
– Ja, magát is figyelik, igaz?
– Engem? Senki! A kötelességemet végzem. Többek között az a dolgom, hogy ügyeljek a közlekedés biztonságára.
– Persze, persze, értem én…
– Nem olyan nagy dolog kicserélni azt az égőt.
– Legalábbis annak, aki ügyes – mondom sóhajtva.
– Ön talán idegenkedik a szereléstől?
– Idegenkedem – mondom, miközben azért kiszállok, hogy nekilássak a cserének. – Idegenkedem, mert az ilyesmihez elég balkezes vagyok.
– Alábecsüli a képességeit!
– Dehogy becsülöm alá! Ez az igazság! Ráadásul annyira szorul az a vacak lámpakeret.
– Na, hát ha csak ez a baj, ezen segíthetünk. Ha megengedi…
– Tessék?!
– Ha szíveskedne átadni nekem a szerszámokat. És egy új égőt.
– Csak nem maga akarja megcsinálni?
– Miért ne? Ha önnek ez fáradság…
Kábán átadom a szerszámokat, előhalászom a kesztyűtartóból a pótégők dobozát.
– Az a nagyobbik lesz az – mutatja tapintatosan, mintha csak arról lenne szó, hogy hamarjában nem látom, melyik körtére is volna szükség. – Szabad?
Nézem, amint szorgosan, türelmesen dolgozik. Hálálkodom: – Nem is tudom, mit mondjak?…
– Semmiség – mondja szerényen. – Mindenki ott segít, ahol tud. Ez erkölcsi kötelesség, nem gondolja?
Tiszteleg, barátságosan int, hogy mehetek tovább.
– Nahát! – Még mindig nem térek magamhoz. – Ez valami új divat? Most ez már így megy?
Nem válaszol, csak titokzatosan mosolyog. Indítok. A visszapillantó tükörből látom: megfordul, megy a kocsijához. Azaz… olyan furcsán… olyam lebegve ér oda. Valami van a hátán! Valami fehér… különös alakzatú… amit eddig nem is vettem észre!
Lassítok, egészen közel hajolok a tükörhöz. Valóban! Szárnyak! Nagy, fehér tollú szárnyak!…
Édességboltban. Persze, csúcsforgalomban, délután öt óra körül.
– Mondja, kérem, van zselés szaloncukor? – kérdi egy középkorú hölgy.
– Van, kérem. Mennyi legyen?
– Ja? Hát mennyi is? Legyen két dobozzal?
– Ahogy óhajtja, asszonyom.
– A gyerekek zseléset akarnak. De nem tudom, ne desszerteset vegyek?
– Abból mennyi?
– Abból? Persze, megfelel a zselés is. Ez, ugye, csokoládébevonattal van?
– Csokoládébevonattal. Tehát? Hány dobozzal?
– Ez az! Csokoládébevonat! Ezért vannak oda. Mondom nekik, láttátok volna csak, hogy miféle szaloncukrot készítettünk mi, otthon, gyerekkoromban! Maga sem emlékezhet rá, kedves, maga akkor talán még nem is élt. Szirupot kevertünk kristálycukorból, tepsibe öntöttük, megfagyasztottuk, az is zselé volt, végeredményben, nem igaz? De, tudja, egészen lapos volt! Késsel vagdaltuk fel kis darabokra…
– Asszonyom! Mások is szeretnének vásárolni!
– Hát persze, csak tessék! De, tudja, annak is nagyon tudtunk örülni. Annak a kis vacak, semmiségnek! Fehér papírba csomagoltuk, megvagdostuk ollóval a két végét a papírnak, hogy olyan legyen, mint az igazi. Mint ez, itt! Látja?
– Akkor hát zseléset vagy desszerteset?
– Hol volt akkor ilyen választék! A háború körüli időkben! Állandóan gyűjtögettük a sztaniolt, hogy majd legyen mibe csomagolni. Mármint a házi szaloncukrot. Később aztán már, az ötvenes években volt az a bolti, kemény… az embernek kitörte a fogát, vagy az ínyére tapadt… Ó, vannak itt, akik még emlékeznek rá, igaz?
– Asszonyom! Itt most mindenki siet! Ne tartson fel minket!