Hódolat Csehovnak

Csinovnyik János köztisztviselőt egy nyár végi hajnalon, pontosan 06.40-kor magához rendelte a főnöke. Az időpont meglepő volt; a munka csak nyolckor kezdődött, ráadásul Csinovnyik fél hétkor még a jugoszláv tengerparton napozott, és bámulta a csinos, bikinis nőket. De a főnök hívta, menni kellett.

Ott állt tehát a széles, faragott íróasztal előtt, és alázatosan, türelmesen hallgatta a főnök kemény szavait. Kissé ugyan figyelmetlen volt, mert balsejtelme támadt, hogy miközben itt ácsorog, valahonnan el fog késni, de nem jutott eszébe, hogy honnan. S akkor egyszer csak megszólalt a telefon. Csengett, csengett, de a nagy ember hagyta; Csinovnyik már-már ott tartott, hogy felkapja a kagylót, amikor a főnök végre megelőzte. Téves kapcsolást emlegetett, aztán újra Csinovnyikra nézett. – Nos, akkor… – Barátunk igyekezett figyelni, de egyre makacsabbul gyötörte a sejtés, hogy elkésik, elkésik… Úristen, de honnan? – Nos, hát akkor nézzük – hallotta a főnök szavait. – Ezt mihamarább rendezni kell, ne húzódjanak el a dolgok, köt bennünket a határidő, már várják az összesítést, minden torlódik, ezért kérem, hogy mihamarább…

Ebben a pillanatban meglátta a nagy ember csuklóján a karórát; 06.43-at mutatott a kis számlapocska. Csinovnyikba belehasított a felismerés: nyugtalanságának oka nem más, mint az, hogy mindig hat negyvenre kér telefonébresztőt, csak így tud pontosan beérni a hivatalba, s az imént bizonyára neki csengetett a központ. Most mi lesz? Fel kellene kelni, készülődni, sietni, de a főnököt nem szakíthatja félbe. Beleizzadt a tehetetlenségbe, kérni kellene, hogy bocsássák el, de ki mer ilyet tenni?

Ekkor ismét megszólalt a telefon, megint hosszan csengett. Semmi kétség, ez az ébresztőszolgálat! De a főnök telefonját felkapni?! Nem, nem kell bajt bajra halmozni! A nagy ember belekiáltott a kagylóba, hogy tévedés, ne zavarják, így nem lehet dolgozni! – Na, menjen, kérem – intett dühösen Csinovnyiknak. – Vagy mondjam el még egyszer a teendőit?

Csinovnyik ott ült az ágyban, pizsamában, álomittasan. Aztán kapkodni kezdett, de hiába, elkésett, egyenest a főnök karjába szaladt.

– Önnél voltam - dadogta Csinovnyik.

– Hogyan? Mit beszél?!

– Ön ma hajnalban, hat negyvenkor hívatott…

– Elment az esze?! Hat negyvenkor az uszodában voltam!

– De igen, igen, szeretném megmagyarázni… Pont akkor hívatott, amikor fel szoktam kelni…

– Na, hagyjuk, kérem, az ízetlen tréfákat!…

Csinovnyik összeomlott. Emésztette magát, majd dél felé bátorságra kapott, házi vonalon bejelentkezett a főnöknél. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát…

– Más kívánsága nincs?! – dörgött a nagy ember. – Kérem, kérem szépen, hallgasson meg! – De a főnök lecsapta a kagylót. Csinovnyik délután ismét próbálkozott. Berontott egy értekezletre, ahonnan kidobták. De megvárta a főnököt. – Kérem szépen, szó sincs ízetlen tréfáról! Ön félreért. A dolog úgy áll, hogy ön álmomban hívatott, éppen a telefonébresztésem idején… És én jóhiszeműen…

– Jóhiszeműen! – dohogott a főnök. Aztán megsajnálta. – Na, hagyjuk az egészet. A végén még úgy jár, mint az a bizonyos Csehov-figura. Tudja, amelyik a színházban a tábornok nyakába tüsszentett.

– Nem hallottam róla, kérem – mondta porig sújtva Csinovnyik. – De ha megkérhetem valamire! Megismételné a teendőimet? Bevallom, hajnalban kissé figyelmetlen voltam. Csak arra emlékszem, hogy mihamarább…

– Most már tűnjön el a szemem elől! – csattant fel a főnök. – Menjen, ne tartson fel az ostobaságaival!

Csinovnyik távozott. Jól nézek ki, gondolta, felbosszantottam, mert összekeverem a dolgokat. Jó lesz vigyázni!

Aznap este, bár kimerült volt, nem mert elaludni. Félt, hogy álmában megint különös ügyekbe bonyolódik. Virrasztott, de így töltötte a következő éjszakákat is. Kávékat ivott, hideg vizet csurgatott a nyakába, csipkedte magát, csak hogy kitartson. Szédült, székekbe botlott, ajtóknak ment neki, de bírta. Pontosan beért a munkahelyére, s bár mozdulatai lelassultak, ügyintézése bizonytalanná vált, senki sem vett észre semmi különöset a viselkedésében.

Csak akkor figyeltek fel rá, amikor ötödnap a hivatal folyosóján állva elaludt. Szólították, ő riadtan felhorkant: – Igenis! Itt vagyok! Halló! Csinovnyik-lakás! Máris! Igen, máris és mihamarább…

Amikor a főnök meghallotta, hogy Csinovnyikot beszállították az idegklinikára, nem tudta, sajnálkozzék-e vagy nevessen.

– Hát igen – mondta sóhajtva, s legyintett. – Az a Hogyishívják abban a Csehov-novellában, az meg belehalt a lelkifurdalásba. Azért haladunk, haladunk, de mulatságos, hogy mennyire hasonlatos ez az eset. Na, persze, hála az égnek, ez csak egy kis idegösszeomlás, nem pedig olyan végzetes tragédia, mint annak a… na, hogy is hívták… csinovnyiknak a halála… De mondják csak – kapta fel fejét a főnök –, nem így hívják a mi barátunkat? Nem Csinovnyik a neve? Nahát! Mulatságos! – Harsányan nevetni kezdett, aztán hirtelen elkomorodott, maga elé bámult, és úgy hajtogatta szórakozottan: – Mulatságos! Felettébb, felettébb mulatságos…