Korszerű színházat!

Már nem éppen tegnap, de jobb is, ha nem firtatjuk, mikor, elszántam rá magam, hogy végre valakitől, aki ért is hozzá, megtudjam, milyen is a korszerű színház, ezért interjút akartam készíteni valamelyik színműbíráló hölggyel (mégpedig azért hölggyel, mert némelyikük felkészültsége és ítélőképessége messze meghaladja férfikollégáikét), ám csaknem mind visszautasított, szerényen szabadkozva, miszerint véleménye alapos kifejtésére alkalmatlan ez a forma, már csak azért is, mert netán híján lesz a pontosságnak, vagy – uram bocsá’! – félremagyarázom szavait; végre valaki közülük mégis vállalkozott rá, hogy felvilágosít, de ragaszkodott hozzá, hogy cikket írhasson a kérdésről. Elfogadtam a feltételét. A szóban forgó kritikusnő azért is hivatott szólni a korszerű színházról, mert módjában áll folyamatosan összemérni a külföldi és a hazai törekvéseket. Cikke bizonyos értelemben még ma sem befejezett, de ami belőle már a birtokomban van, engedélyével közreadom. Íme:

Hetek óta írógépemben a papír, hogy beszámoljak az idei HOL A FRÁSZBAN TARTUNK SZÍNHÁZI FESZTIVÁL tanulságairól. De amióta megjöttem, szakadatlanul tart őrjáratom, percnyi pihenés nélkül színházi életünk ütőerén tartom a kezem, még a háztartásomat is elhanyagolom, sőt férjem, gyermekeim gondozását is, ám a hivatás az első, nem pedig a főzés vagy teszem azt, egy kék harisnya kiöblítése. Nos, először is a fesztivál helyszínéről! Ennek az északi államnak a dél-tengeri nyaralóövezetében, egy munkáslakta villanegyed peremkerületének kis főterén, ahol a gleccserek tövében zöldellő pálmák és felhőkarcolók alatt, a sivatag kellős közepén, a teherhajók dokkjainak szomszédságában, egy pincehelyiségben összegyűlnek a profi és amatőr társulatok, igazi káosz uralkodik. Ez azonnal megragadja az embert, s fogva is tartja, miközben hajnali egy órától éjfél után egy óráig folyamatosan nézi a fellépő csoportokat, anélkül hogy akár csak a mosdóba is kimehetne. Némely előadás olyan felfokozottságot igényel színésztől, nézőtől egyaránt, hogy nemegyszer észrevétlenül felcserélődnek a helyzetek: mi, nézők játszunk, és a fellépő társulatok tagjai szemlélnek bennünket. Az igazi színház lényege a színháztalanság, nem az számít, hogy ki a színész, és ki a néző, az a fontos, hogy együtt legyenek valami meghatározhatatlan alakzatban. Amikor a magyarokra került sor, legszívesebben a föld alá bújtam volna. Azonnal kiderült, mekkora távolságra vagyunk a világban uralkodó irányzatoktól! Nem ártana kideríteni, kik döntöttek úgy, hogy egy szövegileg pontosan lefektetett (ahogy régebben mondták: íróilag megalkotott!) és ezért meglehetősen kötött dialógusú színdarab – már egyáltalán az is, hogy színdarab! –, amelynek követhető cselekménye van, horribile dictu: figurák sorsával és jellemek fejlődésével megtűzdelve! egy eleje-vége történet kerüljön ki a fesztiválra!? Alig tudtam az újságírók előtt kimagyarázkodni. Szerencsére aznap a tolmácsgépek a fordítósztrájk miatt nem működtek, így azzal vághattam ki magam, hogy amit szövegnek hittek, az csupán hangok egymásutánisága, a történetet pedig úgy kell értelmezni, hogy nincs történet. Nyelvi elszigeteltségünk folytán könnyűszerrel elhitettem velük mindezt, de sajna, a prospektuson fel volt tüntetve jeles írónk neve, hosszan bizonygattam, hogy ő nem egyéb, mint önmaga átdolgozója, illetve átigazítója, mi több, társszerzője, de még ezt is rosszallották; ki hallott ma már arról, hogy író is kell a színdarabhoz?

Lám, magam is hányszor leírtam már: színdarab, szerző és más efféle ócskaság ne nyűgözzön minket, ha korszerűek akarunk lenni! A legtöbb társulat szövege csupa magánhangzóból áll. Soha, egyetlen jelentősnek mondható együttestől sem hallottam például mássalhangzókat! Továbbá kötelező az arctalanság, a személytelenség, a teljes bábszerűség…

Sajnos, a cikkem a múltkor befejezetlen maradt, azóta bejártam Afrikát és Ázsiát; időközben ott voltam az idei Hol a frászban tartunk fesztiválon is. Az ember kétli, hogy érdemes-e tapasztalatairól itthon beszámolni?! Ott ültem a pincehelyiségben, a multimilliomosok villanegyedének szegényes proletármiliőjében, egy leégett kenyérgyár krumpliverméből átalakított, de évek óta elhanyagolt szerelőcsarnokában, ahol plédbe csavarva hol aludtam, hol a produkciókat néztem naponta huszonöt órán keresztül, s meg kellett állapítanom, hogy okosabb lett volna otthon maradni. Persze, nem nekem, hanem a fesztiválra benevezett társulatunknak. Ki választotta ki ezt a versenyprodukciót? Nincs szövege (talán szerzője sincs!?), a színészek csak a magánhangzókat ejtik ki, mégpedig olyan ügyetlenül, hogy ha nem érteném a nyelvet, az hihettem volna, mássalhangzók! És ki mondta, hogy maszkok kellenek? Arctalanság a mai világban (és bábszerűség?), amikor az individuum előtérbe törekszik?! Na, és mintha sohasem hallottunk volna mozgáskultúráról! Mondanom sem kell, az újságírók kínos kérdésekkel gyötörtek: Miért nem tudnak a magyar színészek fejen állva végigjátszani egy ötórás előadást? Miért nevezzük a sima hátrabukfencet kultikus kézenjárásnak? És így tovább. Egy szót sem szólnék most, ha nem sürgettem volna magam is, kollégáim is: hátraszaltó, hátraszaltó! És kötéltánc! Beszélni, szavalni, játszani könnyű! De tessék felmenni a trapézra! –

Most látom, még mindig csonka ez az ígért cikk, pedig újra megjártam a Hol a frászban tartunk fesztivált. Mentségemre szolgáljon, hogy két órával ezelőtt még a repülőgépen ültem, útban hazafelé. Útitársam, egy afrikai származású ausztráliai diák, aki egy nyugat-európai amatőr színház ösztöndíjas főrendezője, de jelenleg külföldön turnézik – bejárta Távol-Keletet és Szibériát egy szuahéli nyelven előadott japán monodrámával –, felderült arccal vette tudomásul, hogy magyar vagyok, behatóan foglalkozott színházkultúránkkal, kérdezte, nem tudnék-e a kis Kabostól autogramot szerezni a részére…

Na de beszéljünk a fesztiválról! Sajnálattal kell megállapítanom, már csak nálunk hiszik, hogy Shakespeare drámáit légtornászva és fejen állva kell játszani! Manapság a test művészete a meztelenségben jelentkezik, ami pedig a klasszikusok értelmezését illeti, például éppen az angol drámaköltőnél: királydrámáinak csak minden második sorával utalnak a történelmi korokra, a közbenső sorokkal a modern fogyasztói társadalmat ostorozzák. Nálunk viszont…

Még mindig nem fejezhettem be ezt a cikkecskét; a napokban tértem haza a legutóbbi Hol a frászban tartunk fesztiválról, s most frissében szemlélve a honi színházakat, elönt az epe! Hányszor mondtam én is! ma már nem a színész a döntő tényező, hanem a rendező! A SZÍNHÁZ A RENDEZŐÉ! – olvashattuk a fesztivál transzparenseit a csupasz vastraverzek fölött, a sóraktár padlásteréből átalakított teherpályaudvar használaton kívüli remízében. A színház a rendezőé, és csakis az övé, ezt tudomásul kell venni egyszer s mindenkorra! Az idei találkozón, a befogadó ország nagy örömére, hiszen ők sem bújhatnak ki a világra nehezedő gazdasági nyomás alól, kizárólag rendezők vettek részt a produkciókban. Önmegvalósító törekvéseik feleslegessé teszik most már nemcsak az írót, hanem a színészt is a színházban. Nálunk még makacsul tartja magát a tévhit, hogy a publikum a sztárokért jár színházba. És ezt a mi színészeink el is hiszik! Nem ártana megjegyezni, hogy a korszerűség megköveteli…

Kötelezettségeim, amelyek elsősorban a hazai színjátszásért érzett folyamatos aggodalmaimból erednek, egyre hátráltatják e cikk befejezését. De ismét kinn jártam a Hol a frászban tartunk fesztiválon. Komolyan kérdezem, nem falra hányt borsó-e minden figyelmeztető, tanító szavam?! Amit kinn láttam, megerősített hitemben: színdarabokat kell íratni írókkal, s azokat kell eljátszani, mégpedig jellemábrázoló erővel! Egyéniségek kellenek a színpadra, nagy színészek, szuggesztív művészek, akik el tudnak hitetni egyszerű emberi történeteket, akik képesek érzelmi hatásokat kelteni a nézőben. Színész, színész és színész – hányszor mondjam még, ez kell a korszerű színházban! A rendező pedig – ezt sem először írom le! – maradjon a háttérben. Ne róla szóljon az előadás! A fesztivál színhelyén, egy ötszáz holdas park közepén, a fából és betonból épített gyerekjátszótér közelében sorakozó barakkok kultúrterméből sebtiben átalakított klubszoba szecessziós díszei között élvezet volt látni és hallani a profi és amatőr társulatok mélyen átélt, realista játékát, pontos szövegmondását. Ez a korszerű színház! Hát igen, bizony: egy szobában hókuszpókuszok nélkül, járkálva, üldögélve, teázgatva, normál emberi hangerővel is el lehet játszani egy színdarabot! Nem szégyen a könny, nem szégyen a nevetés!

De alighanem könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint egy kritikusnak értőkre találnia! Ez a mi hivatásunk keserűsége. Pedig időtlen idők óta írom, tántoríthatatlanul következetes koncepciómat a korszerű színházművészetről. Ha az eredmény nem is, de az méltán vigasztalhat, hogy soha nem hagytam magam befolyásolni…

Ha megjöttem, befejezem a cikket. Sietnem kell, vár a taxi, robogok a repülőtérre. Holnap kezdődik az idei Hol a frászban tartunk fesztivál…