X. Y.-nét vezető beosztásba szánják, most végzi az esti egyetemet. Filozófiát, politikai gazdaságtant stb. tanul. Méghozzá szorgalmasan. Hazamegy a munkából, nekiül a könyveknek. A sokszorosított jegyzetben aláhúzkodja a szövegeket, oldalakat másol ki mások füzeteiből, magol, magol és magol. A család lábujjhegyen járkál a lakásban. A férje meg a gyerekek az első időkben követelődztek: meleg ételt akartak; zúgolódtak, hogy az ingek és a zoknik csak gyűlnek, gyűlnek a szennyeskosárban, de ő kioktatta őket: ezentúl el kell látniuk magukat. Azóta szó nélkül főzőcskéznek, ezt-azt kotyvasztanak a konyhában. Odaég az olaj, kifut a tej, szénné ég a hús, de mit lehet tenni? A mama tanul. Tévézni is csak módjával lehet. Társaság sem járhat hozzájuk.
Meg kell hagyni, türelmesek ebben a mama-kímélésben. De nem bánnák, ha már elérkezne a vizsga napja!
Addig azonban még el kell viselni egy-két hisztérikus kitörést. Tudomásul kell venni, hogy a mamának szétpattan a feje. Hogy gyomorgörcsei vannak. Hogy ájuldozik.
– Mit izgulsz? – bosszankodik a férj. – Ha megbuksz, hát megbuksz!
– Én?! – X. Y.-né egészen belesápad a férje nyegleségébe. – Minek nézel te engem?! Hogy képzeled ezt?! Talán az a fajta vagyok, aki csak úgy félvállról veszi a dolgokat?!
Igaz, ami igaz, X. Y.-né szorgalmas és rátarti. Róla ne mondják azt a vállalatnál, hogy már vén a tanuláshoz! Hogy csak kegyelemből engedték át! Vagy jelesre vizsgázik – vagy nyíljon meg alatta a föld!
Ámul-bámul az előadó. Kérdezhet akármit, lehet bármily nehéz a kihúzott tétel, X. Y.-né mindenre tudja a választ. Pontos, gyors, határozott. A vizsgáztató elégedetten bólogat. Ez igen! A tudás magja nem hullott meddő talajra!
– Mondana egy példát is az iméntiekre, elvtársnő?
– Példát? Miféle példát?
– Mondjuk egy gyakorlati példát. Hogy az elméletet hogyan értelmezi a gyakorlatban?
– Hogyan értelmezem?! – X. Y.-né gyanakodva tekint a tanárra. Mit akar ez?! Bele akar kötni, hogy ne kelljen jelest adnia? Izgatottság, félelem fogja el. Azt már nem! Ennyi tanulás, szenvedés, küzdelem, áldozatvállalás nem mehet veszendőbe! Elönti a méreg, kifakad: – Talán nem volt megelégedve a válaszaimmal?!
– Dehogynem…
– Hát akkor?!
– Csak tudni szeretném, mennyire érti mindazt, amit olyan precízen elmondott.
– Hogy mennyire értem?! Megtanultam! Jelesre tudom! Vagy nem?! Nahát akkor?! Még értsem is?!
*
Az író, bár ismerte egyik bölcs japán kollégájának a kijelentését, miszerint helytelen azzal az eltökélt szándékkal munkához látni, hogy most pedig remekművet fogunk létrehozni, hiszen a nagyravágyás csak fiaskót szülhet, mégsem száműzte szívéből a gőgöt. – Márpedig én most remekművet írok! – ült le íróasztalához. Azzal magabízón elhelyezkedett, de amint tenyere végigsiklott a szék karfáján, felszisszent: valami felsértette a bőrét. El is eredt a vére. Szitkozódott, ám a ragtapasszal bajlódva feledte, hogy megkeresse, majd szerszámot ragadva beverje vagy kihúzza a kezét felsebző szeget.
Hanem munka közben, mivel szokása volt a karfa időnkénti simogatása, ujjbegye ismét találkozott vele. Meg is ragadta, hogy kirántsa, de puszta kézzel nem boldogult, ahhoz meg lusta volt, hogy szerszámért menjen a kamrába.
Ettől kezdve az író, amikor regényírás közben a kezének csak egy kis pihenője is akadt, a szeget babrálta.
– A fenébe is! – szitkozódott ilyenkor –, hát nem tudok elbánni vele?! – Minthogy az írás közbeni elakadásai egyre gyakoribbá váltak, a szeg piszkálása szinte állandósult. – Emiatt a vacak miatt nem haladok a munkámmal! – bosszankodott az író. Bár közben kezdte azt is belátni, hogy a japánnak igaza volt: a remekmű létrejöttét nemigen lehet sürgetni.
Egy nap mintha a szeg meglazulását érezte volna. Vérszemet kapott, s most már rángatta, forgatta. A kezében maradt.
– Megvan, megvan! – kiáltott fel diadalmasan.
– Kész a mű? – kukkantott be a felesége a dohányfüstös dolgozószobába.
– Nézd! – mutatta fel az író a szeget. – Kirántottam! És csak úgy, puszta kézzel!
Valami különös, jó érzés kerítette hatalmába.
Igaz, hajnalban már a szokásos nyugtalansággal ébredt. De aztán eszébe jutott az eltávolított szegecske. – Senki sem állíthatja, hogy nincs értelme a fáradozásnak – gondolta. – Bár lassan, de mégiscsak előrehaladnak a dolgok!