Nyár, nyár, nyár…– …Na és aztán Olaszország! Hát, tudja, asszonyom, az a kék ég! Azok a trattoriák! – Olaszországban is voltak? – Franciaország után. Mert, ugye, Ausztria, Svájc… na, Svájcon csak átvágtunk, aztán rohanás Franciaországba, és onnan… Bocsánat, nézzen egy pillanatra a tükörbe, így jó lesz? Ha ilyen rövidre vágom a haját? Nem sajnálja ezt a dús, szőke hajzuhatagot? Még meggondolhatja… – Már a táborozás előtt le kellett volna vágatnom… – Ahogy óhajtja. Ne csináljunk esetleg egy punk frizurát? Persze csak vicceltem. – Punk frizurát?! Más se hiányozna a tantestületben! Gondolhatja, mit kínlódtam ezzel a nagy lobonccal három hétig a sátrakban, faházakban? És negyven gyerek! A végén már Eleniumot szedtem. – A felelősség, ugyebár. Hja, nehéz pálya, de szép pálya! És azért mégis, egy pedagógusnak ott van a nyár! – A nyár?! Nem mondom, szép vidéken voltunk… Tolnában, egy vadaskertben. Rettenetes volt a hőség. – Firenzében is. – Ó, Firenzében is voltak? – Gondoltam, megnézzük. – Látta az Uffizit? – Hogy mit? Már nem is tudom. Annyi mindent láttam! Tudja, azok a kirakatok! A terek! A trattoriák! Bementünk például egy trattoriába, kértünk egy üveg frascatit, és miközben szopogattuk a borocskát, ott, a szemünk előtt sütötte a szakács a pecsenyét. Nyílt tűzön… Tessék várni, itt még nem vágtam le. Úgy, úgy, előre egy kicsit a nyakkal, úgy… Nem kellene már egy festés? Csak kérdezem… – Nem, nem, most csak a hajvágás… Na, és a San Marco? – A micsoda? – A kolostor. Beato Angelico freskói. Azokat sem látta? – Ja, biztosan láttam… De azt képzelje el! Azt a pirosas-barnára megsült, ropogós pecsenyét! És rá a zamatos frascatit! Persze, nem volt olcsó! Gyümölcsöt is ettünk meg puha, zsíros sajtokat… és fügét! Az egészért fizettünk… mennyit is?… Mindegy! Aztán felsétáltunk a Pizza Michelangelóra… – Piazzale! Piazzale!… – Ó, igen, persze, piazzale! A piazzale Michelangelóra… és azon a téren láttunk egy menyasszonyt és vőlegényt, nevetve sétáltak a nép között… – A Ghiberti kapu? – A giberti kapu? – A Porta del Paradiso. A Paradicsom kapuja! Arra csak emlékszik! – Lehet. Lehetséges. Egy Polaroid-gépet akartam venni, mondták, hogy van ott egy szaküzlet, ott olcsón megkapom. De nem találtam. Lehet, hogy nem Firenzében kellett volna keresnem… De hajmosás lesz, ugyebár? Príma shampookat hoztam, gyógyshamponok, nem olcsó egyik sem, de mind remek… Szóval mosás is. Nagyszerű!… És most hova tetszenek utazni? – A Balatonra. – Ott a kis házikó? – Nem. A férjem révén kaptunk szakszervezeti beutalót. Kipihenem az iskolatábort. Rám fér. – És miért nem tetszenek inkább a tenger mellé valahová… – Akár a lányomat hallanám! Ő is ezt kérdezte, tavaly is. Tavalyelőtt is. Hogy miért nem a tenger mellé, miért a vállalati üdülőbe, a somogyi partra?! A lányom még sohasem látta a tengert. Én is csak egyetemista koromban… az Adriát meg a Baltit… és egyszer a Földközit. Ostiánál. De most már évek óta nem… Szóval faggatott, hogy milyen a tenger. Mit mondhattam neki? Hogy sós… meg végtelennek tetszik… vagyis nem látni a szemközti partot. – Milyen igaza van! Éppen ilyen! Persze, ön földrajz szakos? – Földrajz-történelem. – Á, igen, igen. Szóval sós és nem látni a szemközti partot! Szellemes. – És, képzelje, másnap nézem, hunyorít. Ülünk a strandon, már nem is süt szembe a nap, de ő hunyorít. Mondom neki, mi bajod, fáj a szemed? Erre azt mondja, anyu, hunyoríts te is, és akkor a Balaton túlpartját éppen úgy nem lehet látni, mint a tengerét. Pontosan olyan, s ráadásul olcsóbban megússzuk… Ó, mi ez itt? Ősz hajszálak? Talán mégsem ártana egy hajfestés… Nézze csak, nem magának zörögnek a kirakat üvegén? – A néni a házból. Hogy nem kérek-e jegeskávét. Itt ül minden délután az üzletajtóm mellett, a falnál, termoszból jegeskávét kortyol, nézelődik. Így nyaral. Képzelje, ez neki a Lido, a Balaton, a strand… A földszinten lakik, azt mondja, a lakásban sötét van, itt meg süt a nap. Néha jegeskávéval kínál, de nem fogad el érte semmit… |