Szoba erkéllyel

Nyár derekán, nyárutón Molnár, a tudományos munkatárs mást se hallott az intézetben meg a társaságokban, mint panaszt, panaszt – persze dicsekvésnek szánt panaszt, hogy milyen fáradságos volt egyhuzamban autózni Münchenig; milyen szeles idő volt Angliában; mekkora tömeg nyüzsgött a nudista strandon; Krk szigetén száz dinárt is elkérnek az almáért – ráadásul rétesalma! Aztán a vezetői bravúrok a szerpentineken! Harc egy erkélyes szobáért Szicíliában, a kis hotelban! A párizsi tülekedés, a benzinárak, a vendéglőkben az adagok, a tengeri út viszontagságai, a komp Svédországból… az indiai buszsofőrök, a legyek Ankarában, az a pisztolyos férfi, a felrobbant bank, a hőség Athénban… csupa, csupa szenvedés. – Hát ezért nem utazom – mondta Molnár minden alkalommal. Elég hallanom ezt a sok izgalmat, kellemetlenséget. Még fizessek is érte? – De menten lehurrogták: – Ó, hát azért megéri, de mennyire, felejthetetlen emlék, majd megmutatjuk a fényképeket, majd levetítjük a diafilmeket, jaj, ne haragudj, írtunk volna, de az is valuta, ugye… Majd levetítjük…

Molnár mégsem utazott. Évek óta a Balatonra sem vitte el a feleségét, nem mintha nem vakarhattak volna össze annyi pénzt (ahogy mások is), de semmi kedve sem volt a sok hercehurcához. A Balaton melletti két hét is belekerül ma már annyiba, mint egy külföldi út – s ha már arra nem költ, hogy utazási irodák szeszélyeinek vagy a maga gyámoltalanságának az áldozata legyen, hát nem akar kiütéseket kapni a fertőzött víztől, sem büfésekkel, kiszolgálókkal és felszolgálókkal veszekedni, boltokban sort állni. Egy külföldi út előkészületeitől meg egyenest irtózott. Papírokat kitölteni, útlevelet kérni, várni, valutával bajmolódni, hivatalokkal tárgyalni… Akkor már inkább egy kis kirándulás ide-oda az országban a Trabanttal. – És a benzin? – Hát az se olcsó mulatság, a szállodák is drágák, hat-hét- meg nyolcszáz forint egy kétágyas szoba, ha főszezonban egyáltalán hozzájut a belföldi vendég.

Hanem ez így nem mehetett tovább, világot kell látni, mondták szinte megrovóan az ismerősök. – Azt nem tudod elképzelni, milyen egy kis hotel Svájcban, meg ahogy az ember a kocsiján csak úgy átsuhan a francia határon, miközben, a tisztelgésen kívül, figyelemre sem méltatja a határőr. Meg az építészet csodái! A múzeumok! De akár csak egy kis vendéglő a tengerparton!…

Hát igen. Erre Molnár is vágyódott. De a hercehurca! Látta, hogy agyonnyúzva érkeznek meg a kollégák. Az idén mégis azt mondta a feleségének: – Utazunk! – Hová? – Ahová parancsolod! – Hazahozott két útlevélkérő lapot. Beírták: Görögország. – Törökországba is átugorhatnánk! – Ugorjunk! – Hát Jugoszláviába? – Írd be az egész Balkánt – mondta nagylelkűen Molnár. – Legfeljebb Albániát hagyd ki…

Az intézetben, miután megkapta az engedélyező aláírást és a pecsétet, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy Molnárék bejárják az egész Balkánt. Ez igen! Ő pedig fogta az útlevélkérő lapot, összehajtogatta, s ezzel elintézettnek vette a hivatalos részt.

Napokig a nagyobb ABC-üzletekben látták őket, konzerveket, tartós tejet, dobozos sört, fóliás húst vásároltak.

– Csak nem hosszabb túra?

– De, bizony! – Ó, Görögország! Ott mi már háromszor voltunk. Delphoiban van egy kis borozó…

A kollégák is ellátták néhány tanáccsal. Az újoncot. A zöldfülűt. Molnár udvariasan bólogatott. Hazamenet vett néhány pakli külföldi levelezőlapot.

Elérkezett a szabadság első napja. Mindenkitől elbúcsúztak – és bezárkóztak a harmadik emeleti lakásukba. A telefont pokrócokba csavarva a szekrénybe zárták. Az erkélyen rendezkedtek be. Szép nyári napok jöttek. Fogyott a készlet, de kitartott, bár ki sem mozdultak a két hét alatt a lakásból. Reggel hűs vízzel lezuhanyoztak, bőségesen reggeliztek, aztán a soros felolvasott a görög, a török meg a jugoszláv útikönyvekből. Megmutatták egymásnak a képeket. Elkészítettek egy-két ínyencséget az illető ország szokásai szerint. Lapokat írtak az ismerősöknek, mindegyikre odafirkantották: „Sajnos, nincs a közelben trafik, elnézést a portóért!” Pihentek, de főleg diskuráltak. Végre volt idejük egymással foglalkozni. És csakis egymással. Házasságuk szinte újjáéledt.

Fájó szívvel búcsúztak a napsütötte erkélytől. A kollégák csodálkoztak, milyen napbarnítottan, kigömbölyödve, kiegyensúlyozottan álltak munkába. Pedig mennyi utat bejártak, mennyi mindent láthattak, hiszen nem győztek mesélni!

– Jövőre északra megyünk… Norvégia, Svédország, Finnország… Aztán megint délre. A feleségem kíváncsi Afrikára is. Miért ne? Egyik évben meg átrepülünk a tengerentúlra… – Na, na! Csak legyen pénzetek! – Egy csendes kis szoba, napos erkéllyel csak adódik – nevetett kajánul Molnár.