Testkultúra

Hosszú sor a gyógyfürdő pénztára előtt. Mindenki türelmes, de hirtelen mozgolódás támad: a sor végén két úr összekap, csak úgy zeng tőlük az előcsarnok. Bajszos, kefefrizurás az egyik, tar koponyájú a másik, nem mindennapi alakok, mulatságos, ahogy taszigálódnak: a bajszos alacsony, köpcös, a kopasz fölébe magasodik, szinte reákonyul, olyan hórihorgas. Az a vita oka, hogy a kefefrizurás besurrant a langaléta elé, mondván, hogy ő már ott állt, csak megkérdezett valamit a ruhatárostól, máris itt van újra, ez az ő helye! A tar koponyájú viszont nem engedi maga elé. A pénztárig lökdösődnek, egyszerre ugranak az ablakhoz, a hórihorgas nyer, ő nyújtja be gyorsabban, ügyesebben a jegy árát, boldog vigyorral távozik, a bajszos dühében a fémkorlátot csapdossa, átkozódik.

Benn, a fürdőmedencénél újra látom őket. Távolról méregetik egymást. Haragjuk elszállt, öltönyükkel mintha dühüket is a kabinban hagyták volna. A hórihorgason térdig érő bermuda, közelebb oldalog a köpcöshöz: – Elnézést, uram, ön valahonnan olyan ismerős… – Igen, magam is azt nézem, hogy ön is… De fogalmam sincs, hol találkoztunk. Természetesen nem arról van szó, hogy az imént, kinn, a pénztárnál… – Nem, nem, valahol máshol, de nem jövök rá… – Sajnos, én sem tudnám megmondani, de valahol… valahol…

Aztán már csak a zuhanyozóban akadok össze velük újra. Megpillantom őket a gőzgomolyagban, amint szembetalálkoznak teljesen pucéran. Egyszerre kiáltanak fel: – Ó, ó, ó! Most már világos! – Bizony! Bizony! A Tavaknál! A nudista strandon! Ott találkoztunk! – Nahát, hogy előbb nem jöttem rá! Pedig milyen jókat diskuráltunk ott, emlékszik? – Hogy a csudába ne?! Persze, így mindjárt más! Nincs magán az a sok gönc… meg a fürdőruha! – Hát csoda, hogy én is csak most ismerem meg magát?!…

– Mi az a kék folt a szemhéjadon, kisfiam?

– A tízpercben játszottunk.

– Elestél?

– Nem. Mondom, játszottunk.

– Szép kis játék, hallod? Jó, hogy nem verted ki a szemed!

– Nem ez volt a játék! Az volt a játék, hogy ki az erősebb. Vagyis, ki éri el hamarabb a labdát. És közben egy hatodikos nekilökött Matyinak.

– Csak úgy, egyszerűen? Nem te voltál a hibás?

– Nem, mert én vagyok a kisebb. A hatodikos a lábamba rúgott, s azt mondta: „Bocs’, nem fájt?” Erre én a könyökömmel megtaszítottam, és én is azt kérdeztem: „Bocs’, ugye, neked se fájt?!” Hát aztán ő nekilökött Matyinak. Összeütöttük a fejünket. Én itt, a szemem fölött…

– De miért bántott az a hatodikos?

– Mert nagyobb.

– Mert nagyobb? Csak azért?

– Persze! Aki nagyobb, az bántja a kisebbet, megteheti! Nem tudtad? Ők a nagyok és erősek, és azt hiszik, övék a világ!…

Milyen szépek ezek az őszi napok, langy meleg van, akárcsak szeptemberben, kinn lehet üldögélni a presszó teraszán, a Duna-korzón.

– Parancsolnak? – kérdi két testes, jó ötvenes úrtól a kávészín kabátos pincér.

– Én csak paradicsomlét.

– Én teát… meg egy adag… Különben nem, nem. Semmit. Nem szabad. – Fájdalmas pillantást vet a barátjára. – Fogyókúrázom.

– Sajnos, én is – bólint a másik. A karcsú, fiatal pincér megértően mosolyog, távozik. Emezek összenéznek:

– Szóval, te is? Nem is tudtam.

– De, de! Muszáj! Már hét kilót sikerült leadnom.

– Ne beszélj! És hogyan? Koplalsz?

– Számolom a kalóriákat. Meg edzést tartok. Rendszeresen.

– Torna? Úszás? Futás vagy kocogás?

– Nem, nem. Repülök!

– Repülsz?

– Csssss! Halkabban!

– De hogyhogy repülsz?!

– A harmadik emeleten lakunk. Semmi gond. Az erkélyről startolok.

– Viccelsz?

– Miért viccelnék? Kérdeztél, elmondom. Naponta másfél órát keringek a város fölött. Messzebbre egyelőre nem merészkedem. A repülés fizikai és szellemi kondícióban tart, mellesleg fejleszti a vállizmokat, de a hasizmot is. Ugyanis ajánlatos vízszintesen repülni a kémények miatt.

– És mi kell ehhez a repüléshez? Miféle felszerelés?

– Az égvilágon semmi más nem kell hozzá, csak elhatározás.

– Megpróbálom!

– Próbáld meg, de senkinek egy szót se! Ne terjeszd! Még tiszta a levegő! Ha megtudják, hogy csak úgy szabadon lehet repülni… Azt ajánlom, ha repülsz, tedd titokban! Titokban, barátom!